<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Az archaizmus
[Magyar Narancs, 2004/01/08]
Az archaizmus görög szó, eredeti jelentése ,,régiség, ôsi dolog'', töve az arkhé ,,kezdet, elô-'' (ez bújik az archetípus ,,elôkép'' szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: ,,elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet'', ,,nyelvi régieskedés'' (így az Akadémiai Értelmezô Késziszótár). Ha azt mondom: Szelj egy kis parízert, akkor archaizáltam, mert a szel ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája, a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerû helyett. Ilyen a szel, villanyos, menyegzô, prókátor, ó (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, ösmer, ád, nékem, plebános, mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -VÁN végû igenévvel való szerkesztés: Látván a helyzetet, segíteni próbált.
Ezek a példák valamiképp mind a stílust érintik, hiszen a beszélô-író minden esetben választhatott volna olyan alakot, amit ma semlegesnek érzünk: vágj, villamos, esküvô, ügyvéd, régi. A látván esetében választhatná a maibb látva alakot; ezzel az alaktani archaizmust kiküszöbölné (Látva a helyzetet...), de maga a szerkezet így is enyhén archaikus maradna, hiszen ma természetesebb a Miután látta... megoldás.
Idézetként, nyelvi zárványként használunk olyan kifejezéseket, melyek archaikus elemet ôriznek. Például Ne vígy minket a kísértésbe; Engedtessék meg nekem; Ki mint veti ágyát; Se szeri (= szere, azaz 'rendje, sora'), se száma.
Az archaizmusnak ez a közkeletû felfogása nem egyszerûen azt jelenti: ,,régi'', hiszen számos nyelvi elem van, amely régi, mégsem archaizmus, mert használata ma is természetes, stílusértéke semleges, normális. A római jog régi, de nem nevezzük archaikusnak. A régi nem feltétlenül régies. A magyar szem szó például iszonyúan régi, még az uráli ôsnyelvbôl örökölte a finnugor, aztán az ugor, aztán a magyar, vagyis a beszédközösség legalább négyezer éve megszakítatlanul használja. Ezt onnan lehet tudni, hogy a szem szó -- illetve valamilyen szabályosan módosult formája -- máig használatos minden uráli nyelvben. A mai finnben silmä, az észtben silm, a mordvinban śelme, a vogulban šem, az osztjákban sem, a szamojédban säime alakban él. Mégsem mondhatnánk, hogy a mai magyarban a szem szó használata archaizmus, hiszen nincs erre a testrészre másik, maibbnak érzett szó.
Az archaizmus nem abszolút, hanem relatív fogalom. Az archaikus dolog nem attól archaikus, hogy régi, hanem attól, hogy régibb a normálisnál, a semlegesnél, az adott korban várhatónál vagy megszokottnál. A fenti stiláris archaizmusoknál a beszélô-író döntött úgy, hogy régies megoldással él, így ezt az egész kérdést tulajdonképpen a stilisztikába, retorikába, irodalomkritikába utalhatnánk (és általában utaljuk is, mi száraz nyelvészek).
Van azonban az archaizmusnak egy szûken szakmai, nyelvrendszeri értelme is. Eszerint például archaizmus, hogy a fagy szót alaki változás nélkül, tehát igetôképzô hiányában is lehet igeként használni: Beállt a fagy (fônév); Minden reggel fagy (ige). Ez a magyar nyelv ôskorában még normális megoldás volt, mára azonban megszûnt, s az igéket igeképzôvel kell ellátni (ugyebár nincs olyan, hogy *Megröntgenték a tüdejét). A nyelvész ezt a fagy/fagy azonosságot mondattani archaizmusnak nevezi, mert már csak néhány szót lehet lehet ezen az ôsi módon, kétféle mondattani szerepben (fônév/ige) használni. A beszélônek azonban itt nincs választása, a Beállt a fagy; Minden reggel fagy mondatokban semmi stilárisan archaikus nincs, ezt nem lehet ,,modernebbül'' mondani.
Igen érdekes archaizmus a nincsen igealak végén az -n, hiszen kijelentô módban már rég elavult az egyes szám harmadik személyben az -n végzôdés (ô vagyon, ô lészen, ô megyen, ô hiszen), az igék ma ilyen esetben vagy zérus, vagy -ik ragot kapnak (ô lesz-Ø, ô esz-ik). A nincsen-ben az a különös, hogy létezik végzôdés nélküli nincs alakja is, ám a kettô között nem találunk stiláris különbséget, nem nevezhetjük az egyiket archaikusabbnak a másiknál.
Hangtani archaizmusnak tekinthetjük az úgynevezett antiharmonikus szavakat, pl. híd, tilt, ahol a magánhangzó-harmónia ,,rosszul'' mûködik, hiszen a várható *híd-en, *tilt-eni helyett híd-on, tilt-ani alakot találunk. Ezekben valamikor másféle i volt, mint a ,,rendes'' i hangot tartalmazó -- s máig rendesen mûködô -- szív-en, int-eni alakokban.
A nyelvekben a rendhagyóságok többnyire archaizmusok, hiszen rendhagyóságok éppen azért léteznek, mert egy régebbi szabályrendszer összeomlása után használatban maradtak, s most mint elsüllyedt kontinens hegycsúcsai apró szigetekként látszanak ki a tengerbôl. Egy-egy ilyen archaikus sziget a fagy, a nincsen, a hídon, ilyen a német ,,erôs'' múlt idô (er sang ,,ô énekelt'', nem pedig *er singte), ilyen a román -esc- betoldása az igeragozás bizonyos személyeiben (vorb-im ,,beszélünk'', de vorb-esc ,,beszélek'', nem egyszerûen *vorb). Ám vigyázni kell: vannak mindenütt olyan rendhagyóságok, melyek frissen jönnek létre, gondoljunk csak a magyar interjú-v-ol rendhagyó -v-jére, vagy a luftbalon szó rendhagyó tárgyesetére: luftbalmot -- ezek száz évnél nem régebbiek.
A nyelvrendszeri archaizmus nem vág egybe a fenti -- irodalomban, retorikában használt -- stiláris archaizmus-fogalommal, fôleg mert ez utóbbi elsôsorban a szókincsre, a szóválasztás régiességére vonatkozik, az pedig a nyelvésznek mindig másodlagos a nyelvtanhoz képest. A kettô annyiban egyaránt archaizmus, hogy valami régi dolognak a szokatlan, esetleges tobvábbélését konstatálja; csak míg a stiláris archaizmusnál a beszélô dönt úgy, hogy a ,,normális'' helyett egy régi eszközt választ, a nyelvrendszeri archaizmunál azt mondhatnánk: maga Nyelvédesanyánk (ideértve a németek, románok Nyelvédesanyját), döntött úgy, hogy egy-egy ponton egy-egy régi eszközt tart életben.