<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Mi hát a nyelvtan?
[Magyar Narancs, 2001/09/13, p. 40]
A magyar kifejezés ("nyelv+tan") azt sugallná, hogy a nyelvtan nem más, mint a nyelv tana, tehát hogy mindaz beletartozik, amit a nyelvrôl mondani, tanítani lehet. Mégsem így használjuk: ez utóbbira a "nyelvészet" (vagy "nyelvtudomány") kifejezés járatos, a "nyelvtan" mást jelent. A nyelvtan az a szabályrendszer, melynek alapján a beszélô (vagy író, most mindegy) mondatokat hoz létre. Például a magyar nyelvtanban kell lennie egy olyan szabálynak, hogy a jelzô mindig a fônév elôtt áll: A fehér kutya ugat, és nem *A kutya fehér ugat, mert az emberek az elôbbit mondják, az utóbbit meg nem. De hát --- kérdezhetnénk --- miért van szükség erre a szabályra, ha egyszer ezt mindenki így csinálja? Hát éppen azért. A nyelvtan nem azt mondja meg, hogy minek kellene lennie, hanem hogy mi van. A fizika is kimondja a gravitáció szabályát: ha elengedek valamit, leesik, ilyen és ilyen sebességgel. Miért van e szabályra szükség, hiszen a dolgok úgyis leesnek?
Ahogy a fizikus szemléli a természetet és igyekszik megérteni, szabályokba foglalni annak mûködését, úgy szemléli a nyelvész a nyelvet. Hogy mi ezeknek a szabályoknak a célja? Mondjuk ki büszkén: semmi. Vagyis hát annyi, hogy ha jól ragadjuk meg a szabályt, közelebb kerülünk a dolog megértéséhez, s így halad a tudomány. Vagy ha tetszik, kifürkésszük a Teremtô csodálatos titkait. A nyelvész számára a nyelvtani szabályok ténymegállapító (a szó legnemesebb értelmében "leíró") jellegûek, s ezért olyan dolgokat is kimondanak, melyek a beszélô számára triviálisak, melyeken soha nincs vita, melyeket soha senki nem ront el. Nincs olyan magyar anyanyelvû, aki azt mondaná: *A kutya fehér ugat. Mégis ki kell mondanunk a szabályt, mert a tudomány köteles naívnak tettetni magát. A tudós nem tud semmit, ezért mindent meg akar fogalmazni. A kémiakönyvben az állt: "A víz színtelen, szagtalan, szobahômérsékleten folyékony anyag." Nem nevettünk, pedig ki az a hülye, aki ezt nem tudja? Kit kell errôl informálni? Nem; elfogadtuk, hogy a tudományban nincs határ a "közismert" és az "érdekes", a triviális és a meghökkentô között.
A nyelvtani szabályok túlnyomó része szürkén és észrevétlenül mûködik mindennapi életünkben, s az adott nyelv beszélôinek többsége egyformán alkalmazza ôket (hiszen éppen ezért mondhatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik). A magánhangzó-harmónia (házban, kertben, és nem *házben, *kertban), az ige fókusz-utáni helye (Hova bújtak a többiek? és nem *Hova a többiek bújtak?), a tárgyas ragozás (Verted a dobot és nem *Vertél a dobot) és ezer más szabály a nyelv valamennyi beszélôje számára egyforma, mindenki követi, akár mûvelt, akár mûveletlen, akár kelet- akár nyugatmagyar. A szabályok követéséhez nem kell "tudni" a szabályokat. Olyan ez, mint a népzene: bonyolult harmóniákat, rafinált ritmusokat szólaltatnak meg laikusok, akiknek nincs tudásuk kottáról, zeneelméletrôl. Ezért szoktuk az anyanyelvi beszélô (automatikus, naív, általa meg nem fogalmazott) nyelvtudását, implicit szabálykövetését "kompetenciának" nevezni, hogy ne tévesszük össze a "tudással", melyet inkább az iskolában tanult, explicit, az illetô által is megfogalmazható ismeretekre értünk.
Kimondhatjuk most már, hogy a nyelvtan: kompetenciamodell. Azt modellálja, hogy mi bújhat meg a beszélôk fejében, ami visszatartja ôket a hibás mondatok létrehozásától (*A kutya fehér ugat, *házben, *Vertél a dobot, stb.) --- azaz milyen szabályokat követnek. Például miért jó az, hogy A kutya fehér "Der Hund ist weiss", ahol pedig a melléknév a fônév után áll? Azért, mert itt a fehér nem jelzô, hanem állítmány. No de tudja ezt az anyanyelvi beszélô, mondjuk ötéves korában, vagy öregen, rég elfeledett négy elemivel? Igen, különben nem mutatna olyan egyöntetû szabálykövetést e téren. Tudja, ahogy a népzenész "tudja", mi a szubdomináns és mi a tonika, még ha e szavakat soha nem is hallotta.
Ha mindez így van, akkor értelemszerûen nincs olyan ember, nincs olyan közösség, akinek ne volna nyelvtana, aki ne szabályok alapján teremtené meg mondatait. Aki azt mondja: Nem tudhassa, vagy Én is innák belôle, vagy Kérdezd meg, föl-e jönnek, az is szabályt követ, hiszen következetesen és rendszerszerûen így használja e szerkezeteket. A nyelvtudomány ugyanolyan szorgalmasan leírja ezeket (és a legeldugottabb apró települések néha igencsak furcsa nyelvjárásait), mint a választékos irodalmi nyelvet: nyelvtana van ennek is, annak is.
A laikus köznyelvben azonban a "nyelvtan" szót nem így használják, nem értékmentes tudományos anyagként, hanem követendô illemkódexként. Nem deskriptív ("leíró"), hanem preskriptív ("elôíró") értelemben. "Fiam, tanulja meg a nyelvtant, mielôtt újságíró akar lenni". "Juli néni istenien mesél, de nyelvtant, azt ne keress nála." A civilizált, írástudó kultúrákban, mint a mai európai, vagy a görög-római, elôbb-utóbb kialakul a normatív nyelvtan, mely a mûveltnek tekintett, kívánatos nyelvi viselkedést írja le (és elô). A normatív nyelvtan persze nem foglalkozik azzal a hatalmas szabálytömbbel, amelyet mindenki alkalmaz és betart, mint ahogy az illemkódex sem mondja ki, hogy ismeretlen hölgyhöz úgy kell odamenni, hogy felváltva bal, illetve jobb lábunkkal lépünk elôre. A normatív nyelvtan csak azzal foglalkozik, amit sokan (sôt néha a legtöbben) maguktól, spontán nem úgy csinálnának, amit illik megtanulni ahhoz, hogy mûveltnek, illedelmesnek tartsák az embert. Ez roppant fontos, és mindnyájunk felelôssége, hogy az ifjúságot --- és kevésbé mûvelt nyelvtársainkat --- erre neveljük. Csak úgy nem szabad tenni, mintha ennek a normatív nyelvi nevelésnek nyelvészeti (vagy pláne logikai) alapjai volnának. A nyelvész számára a preskriptív (elôíró, vagy enyhébb formában ajánló) tevékenység az egyik fontos, de mégiscsak mellékes alkalmazása a tudományának.
Azt kérdezte a múltkor a kedves fiatal rádióriporter: "Önt, mint nyelvészt, milyen nyelvi jelenségek bosszantják manapság?" Hm. A csillagásztól biztos nem azt kérdezte volna: "Önt, mint csillagászt, mely égitestek bosszantják manapság?"