<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
A két primadonna
[Magyar Narancs, 2001/10/18, p. ??]
A magyar mondattannak van két kényes-fényes primadonnája: az igekötô meg a tagadószó. Mindkettô a mondat hangsúlyos középpontjába, az ún. fókuszba törekszik. Ez a pozíció rendesen az ige elôtti hely: Pál beugrott a kútba. Pál nem ugrott a kútba. Látják? A be és a nem ugyanott van, ôk a mondat fókusza, utánuk hangsúlytalanul áll (mintegy hozzájuk simul) az ige. Ezt a simulást az igekötô esetében (beugrott) a helyesírás is jelzi, a tagadás esetében (nem ugrott) nem, dehát ez az ô baja.
Mi van, ha ez a kettô összetalálkozik? Melyikük érvényesíti jobban a "fókuszkeresô" természetét? Ha az igekötô, akkor azt várjuk, hogy kilökje a tagadószót a fókuszból (az ige elôtti hangsúlyos helyrôl): (1) Pál be nem ugrott a kútba, vagy (2) Pál beugrott nem a kútba. Ha a tagadószó, akkor ô löki ki az igekötôt: (3) Pál nem beugrott a kútba, vagy (4) Pál nem ugrott be a kútba. Ezekbôl a legnormálisabb, legsemlegesebb nyilvánvalóan a (4), tehát a tagadószó erôsebben fókuszkeresô, mint az igekötô. Sôt talán a tagadószó egyenesen fókuszkövetelô, azaz nem hajlandó más pozícióban megjelenni, csak a fókuszban? Ez sem volna meglepô, hiszen a tagadás kitüntetettebb közlési elem, mint az igekötô által hordozott hely- vagy egyéb jelentés. Magyarán: a tagadás nagyobb durranás, mint az igekötôzés, ezért jár neki a fókusz. Ugyanakkor jellemzô, hogy az igekötô --- mely kénytelen átengedni a fókuszpozíciót a tagadószónak --- sértett büszkeségében nem marad meg közvetlenül a tagadószó mögött (ezért nincs a (3)), inkább elmegy az ige mögé (lásd (4)). Ez primadonnák esetében érthetô.
Megjegyzendô, hogy a (3) egyetlen esetben létezik: ha a be kontrasztba van állítva, ilyenkor az ellentételezés miatt szuperhangsúlyt kap, és diadalmasan magához ragadja a fókuszpozíciót: (5) Pál nem BEugrott a kútba (hanem KIugrott belôle). A kontraszt azonban afféle "overkill", mely a legtöbb mondatszerkezetet maga alá gyûri, s így fenntarthatjuk, hogy a (3) --- legalábbis normális, semleges mondatként --- nem létezik.
A fentiekbôl az is következik, hogy a (2) sincs, hiszen az igekötô van a fókuszban a tagadószó rovására. És valóban: a (2) legföljebb olyanokban létezik, hogy Pál beugrott --- nem a kútba, hanem a pöcegödörbe! Ez azonban nem ellenpélda, mert itt a tagadószó nem a mondatot (vagyis nem a cselekvést, nem az igét) tagadja, csak a helyhatározót, hiszen a beugrás ténye fennáll, csak iránya változik. Mi viszont most (kimondatlanul) a mondattagadással foglalkozunk.
Kilôttük tehát a (2--3)-at, marad az (1), mely a fentiek szerint végképp nem szabadna, hogy létezzen: az igekötô van a fókuszban, s utána --- primadonnaság ide vagy oda --- hangsúlytalanul rögtön ott áll a tagadószó. További (1)-esek: Érdemeit el nem sorolhatom. A férjét soha meg nem csalta. Mûködött, amíg szét nem szedték. Az állítólagos szakértô hozzá nem tudott szólni. Föl nem hívna a szemétláda. Neki ne dôljetek! Tôlem ilyet el ne várjon a tanár úr. Ezek létezô, szaporítható, tehát szabályos alakulatok. Van azonban bennük valami stiláris többlet, valami, ami a semlegessel szembeállítja ôket, tehát azzal, hogy Érdemeit nem sorolhatom el; A férjét soha nem csalta meg, Ne dôljetek neki!, stb. Nem tudom megmondani, hogy mi ez a többlet. Talán az, hogy a közlést mint meglepôt, mint szokatlant, mint a várakozásainkra rácáfolót állítja be. Indok nélkül, semlegesen nem mondanánk olyat, hogy A meggyet le nem szedték, hanem: A meggyet nem szedték le. Mindenesetre az (1)-es típus, tehát az igekötô fókuszba hozása a hozzá hangsúlytalanul simuló tagadószóval, valami stiláris-expresszív többletet hordoz, gyakran rosszalló, fejcsóváló, gúnyos értelmet. De nem mindig: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Ez a kettôsség azonban nem marad meg, ha az ige nem rendes ragozott formában szerepel, hanem igenévként, itt ugyanis a (4)-es szerkesztés (melyben az igekötôt az ige mögé utasítjuk) tiltva van: nincs (4a) *Egy nem jelent meg cikk; *A nem lógó ki deszkák. Itt viszont nyitva áll a (3)-as szerkesztés: (3a) Egy nem megjelent cikk; A nem elkorhadt deszkák. Rendben van, mondhatnánk, ezt vártuk, hiszen az igenév (megjelent, elkorhadt) nem ige, inkább melléknév (hiszen jelzôként mûködik), így a benne rejlô igekötô sem igekötô, hanem szóképzô elem, ergo miért is kellene a (4)-esben mutatkozó furcsa elválást-mögékerülést eljátszania? Ám legnagyobb csodálkozásunkra ez nem így van, mert az (1)-es szerkesztést viszont bírják az igenevek: (1a) Egy meg nem jelent cikk; Az el nem korhadt deszkák. De vajon itt is megvan-e az a stiláris (rosszalló? meglepetést kifejezô?) többlet, amely a rendes-igés (3)-asokban megvan? Nem hiszem. Nem tudom. Kérem, mindenki gondolkozzon ezen. Nem megerôsített hírek szerint = Meg nem erôsített hírek szerint? Vagy ez utóbbi (tehát az (1)-es típus) inkább csak irodalmias, talán egy kifutóban lévô régiesebb szerkezet, míg az elôbbi (a (3)-as) az újabb, a terjedôben lévô, mely ki fogja szorítani a másikat?
A legérdekesebb azonban az, hogy ha az igenév -ható végû, akkor állítmányi (tehát nem jelzôi) helyzetben is állhat, s ekkor a (4)-es szerkesztést is bírja: (4b) A viszonyok nem láthatók át. A mobiltelefon nem érhetô el. Ám ez csak akkor lehetséges, ha nincs ige: *A viszonyok nem voltak láthatók át. *A telefon nem lesz érhetô el. Ez érthetô, mert a -ható végû igenév nyilván csak akkor ülhet bele a (4)-esbe, amikor az ige szerepében tud tetszelegni --- ez viszont csak addig lehetséges, amíg nincs mellette igazi ige (voltak, lesz). A -ható végû igenév tehát meglepôen igei módon viselkedik, s így --- az amúgy is teljesen tiltott (2)-es kivételével --- mindhárom szerkesztést bírja: (1b) Ez a jegy át nem ruházható. (3b) Ez a jegy nem átruházható. (4b) Ez a jegy nem ruházható át. Az (1)-es a fent vizsgált "stílusgazdag" (?), de talán már kissé ízes-irodalmias változat; a (3)-as felel meg a szigorú mondattani logikának ("ha nem ige, csak igenév, akkor ne váljon el tôle az igekötô"); a (4)-es furcsa öszvér, mert a -ható igenévbe visszalopja (rendes ige távollétében) az igei tulajdonságot, az igekötô elválásának lehetôségét. Én ezt, tehát a (4)-est érzem ma a középútnak, a mértéktartó fogalmazásba illeszkedônek; de úgy látom, a (3)-as van lassan terjedôben. És, mint tudjuk, a nyelvi változás nem visszafordítható.