<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Szabadna, kérem?
[Magyar Narancs, 2001/01/25, p. 40]
Nagyon nehéz elhinni, hogy a nyelv mennyire nem logikus. Egyrészt a saját kategóriáit rendre fölrúgja, például szív---szívnek, ha fônév, de szív---szívnak, ha ige. Az utóbbi megsérti a magánhangzó-harmónia elvét, mert magas magánhangzójú tôhöz (szív) mély hangú rag illeszkedik. (Illetve nem illeszkedik.) No jó, mondhatnánk, ez egyszerû rendhagyóság, semmi sem tökéletes, a február is kilóg, csak huszonnyolc napos, pedig minden hónap harminc vagy harmincegy. A rendhagyóság a rendszer fricskája, mely nem kérdôjelezi meg magát a rendszert.
Hát, talán nem kérdôjelezi meg, de a "logikusság" címkéjét már elveszi tôle. Ha egy rendszerben rendhagyóságok (=logikátlanságok) vannak, az már nem lehet logikus, mert a logika nem enged meg ilyesmit. A nyelv nem logikus, és nem is lehet cél, hogy az legyen. A nyelvet nem szabad logikai elvek alapján "kipucolni". Ezt utoljára a felvilágosodás korában gondolták szükségesnek, de nem jutottak messzire. Fellázadtak a romantikusok: ahogy nôtt, úgy nôtt. Másrészt látnunk kell, hogy egész részrendszerek lehetnek nem logikusak. A németben a "kislány" (das Mädchen) szó nem a nônemû, hanem a semlegesnemû fônevek között van, pedig a német kislányok nônemûek. Ez már nem rendhagyóság, nem izolált kuriózum, mint a szívnak vagy a nyúl---nyúl. A németben a -chen végû kicsinyítô szavak mind semlegesek, tehát itt két elv --- a nemiség kifejezése ("ha nô, legyen a neve nônemû") és a kicsinyítés ("ha kicsinyített, legyen semlegesnemû") --- ütközik, s a konfliktust a német nyelv az utóbbi javára oldja fel. Hogy miért, azt nem tudjuk, s nem is szabadna benne logikát keresni. Be lehetne magyarázni, hogy a kislány voltaképpen még nem nô, ezért nem nônemû a neve --- dehát éppen a németben a Knabe "kisfiú" már zsenge gyermekkorától hímnemû, hol itt a logika?
De vannak egészen általános bajok is, például a kettôs tagadás. A logika álláspontja egyértelmû: ha nem igaz, hogy nem esik az esô, akkor esik az esô. Kétszeres tagadás egyenlô állítás. Ám a magyarban (és sok más nyelvben) ez nem így van: a Nem láttam senkit mondat nem jelenti azt, hogy "láttam valakit". Ez pedig logikailag menthetetlen, ezt nem lehet se rendhagyóságnak, se kivételnek nevezni, ez egyszerûen nem logikus. Más. Az angolban ami bizonytalan vagy valaminek a feltétele (tehát ami irreális), azt múlt idôbe kell tenni akkor is, ha jelen (sôt jövô!) idôre vonatkozik: I wish I was young "Bárcsak fiatal volnék"; If we played tomorrow "Ha holnap játszanánk". Nem valami logikus, hogy múlt idô fejezzen ki olyasmit, ami a jövôre vonatkozik.
Érdekes módon az egyes nyelvek ilyen nagy, nyelvalkotó logikátlanságait (mint a magyar kettôs tagadás, vagy az angol irreális múlt) könnyebben fogadja el a laikus gondolkodás, mondván: "ez a nyelv ilyen". Sôt még büszke is rá titokban, mint amikor valakinek a papája bohóc. A logikátlanság vádját inkább a kisebb dolgoknál szokták fölvetni. Itt van például a szabadna. Kedves olvasónk, a mindig vidám Tóth Szilárd azt szeretné, ha ez az alak (meg a szabadjon, szabadott) nem létezne. Ez, Tóth úr, aufklärista voluntarizmus, mely úgy tekinti a nyelvet, mintha azt mi csinálnánk, mintha használata, fejlôdése a mi kezünkben volna, rajtunk volna tehát a felelôsség, hogy hogyan mûködik, és bírálható lenne, mint mondjuk egy ország jogrendszere. "Ha engedik a szeszt, miért tilos a kannabisz? Hol itt a logika?!" --- dohog az ember. A nyelv azonban nem tudatos emberi alkotmány, nem tud és nem is akar megfelelni a logika szabályainak.
Ha úgy szól a kérdés, hogy helyesek-e a szabadna, szabadott, szabadjon alakok --- vagyis hogy helyes-e a szabad-hoz, mely látszólag melléknév, igei mód- és idôjeleket illeszteni ---, akkor erre a válasz triviálisan "igen", ugyanis a kérdéses alakok léteznek. Magyar anyanyelvûek rendszeresen használják ôket. Helyességüket megkérdôjelezni olyan volna, mintha azt kérdeznénk a biológustól: helyes-e, ha egy hüllônek nincsenek végtagjai? Mit tud ô erre válaszolni? Ott a kígyó. Ha úgy szól a kérdés: illedelmes dolog-e ezen szóalakok használata, beleillenek-e a mûvelt, gondozott, vagy irodalmi nyelvhasználatba, ez már sokkal jobb kérdés, ezen lehet vitatkozni (szerintem egyébként beleillenek, én nem érzem ôket se mûveletlennek, se nyelvjárásinak, se slamposnak), csakhogy ez nem logikai kérdés, hanem esztétikai meg szociológiai, szóval keményen ízlés dolga, mint általában az etikett.
Ha viszont úgy szól a kérdés: nem logikátlanok-e a szabadna és társai, nem sértik-e a magyar nyelv szabályait, akkor nézzük meg közelebbrôl. Itt van például a fagy; ez egy rendes fônév, elegem van a fagyból, jönnek a fagyok, stb. De akkor hogy kaphat igei toldalékokat: fagyna, fagyott, fagyjon? Erre ugye gyermeteg volna azt válaszolni, hogy azért, mert a fagy nemcsak fônév, hanem ige is. Mert honnan tudjuk ezt? Hát éppen abból, hogy igei toldalékokat is kaphat. Aha, szóval ami igei toldalékokat kaphat, az ige (is)! Van egy fagy1 fônév és egy fagy2 ige, azonos alakkal, azonos jelentessel, de mas szófajjal és ennek megfelelô más toldalékolással. Nincs ez másképp a szabad esetében sem: van egy szabad1 melléknév (szabadabb, szabadnak, stb.) és egy szabad2 ige (szabadna, szabadjon, szabadott). Honnan tudjuk, hogy a szabad2 nem melléknév, hanem ige? Abból, hogy igei toldalékokat kaphat. És miért kaphat igei toldalékokat? Mert ige. Nem viccelek, ez van.
Az kétségtelenül érdekes, hogy ez a szabad2 ige nem személyragozható, tehát nincs *én szabadok, *mi szabadtunk, *ôk szabadjanak;. mindig csak egyes szám 3. személyben állhat. Ezt úgy hívjuk: személytelen ige, ilyen a francia il faut "kell", az angol elapse "eltelni", az olasz bisogna "szükséges". Van néhány ilyen a magyarban is: havazik, sikerül, fáj, derogál, szabad2. Az ilyen igéket a szótárban meg kell jelölni ragozhatatlanságuk miatt. A szabad2-nek egyetlen igazi rendhagyósága van: nincs infinitivusa, azaz sosem használatos a szabadni alak. Látja, Tóth úr, engem meg ez bosszant. Miért nem lehet azt mondani: *Ha meghozzák a dohányzásellenes törvényt, nem fog szabadni dohányozni a büfében?