<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Hogy mindent egyszer mond, egyszer mond
[Magyar Narancs, 2001/01/04, p. 41]
A szépséghez --- tanították a régiek --- hozzátartozik a gazdaságosság. Nem túlzsúfolni, nem pazarolni. A szép fogalmazás is takarékos: mindent csak egyszer mond. Anyu ideges, mert Anyunak a munkahelyén mindenki Anyut szekírozza. Errôl már az iskolában megtanultuk, hogy ügyetlen, mert túlbôségben, vagyis pleonazmusban szenved. Az információt adagolni kell, mint a fûszert, se túl sokat, se túl keveset. Sôt, inkább keveset, attól elegáns a szöveg.
Különösen finom módja ennek az, amikor elkezdünk valamit mondani, és csak késôbb közöljük, kirôl-miról van szó. Mivel nem kapott támogatást, Mátrai odébbállt. Vagy: Mint a szart, úgy utálja mindenki a Robit. A fômondat elé helyezett alárendelt részbôl bizonyos dolgok hiányozhatnak; ezeket --- nyelvtudása alapján --- a hallgató-olvasó a fômondat megfelelô részeibôl utólag pótolja: "Mivel [Mátrai] nem kapott..."; "Mint [ahogy] [utálja] [mindenki] a szart,..." A kihagyásnak ezt a máshonnan automatikusan pótolható fajtáját ellipszisnek nevezi a nyelvészet. Az ellipszis görög szó, alapjelentése "hiány, elégtelenség". A geometriában ismert körszerû forma neve is innen van, azt ugyanis akkor kapjuk, ha egy kúpot kisebb szögû síkkal metszünk, mint amekkorát alkotója az alaplappal bezár (ugyanis, ha pont akkorával, akkor kört, ha nagyobbal, akkor hiperbolát kapunk) --- mint azt minden kedves olvasó nyilván tudja. Az ellipszis szó itt a metszésszögnek az alkotószögnél kisebb, tehát "hiányos", attól elmaradó voltát jelölte.
A nyelvi ellipszist szigorú szabályok korlátozzák, különben a hiányzó elem a hallgató számára visszakereshetetlen s a mondat ezáltal érthetetlen lesz. Még így se mindig logikus, hogy valamely nyelvben mit lehet kihagyni és mit nem, de ne felejtsük: a nyelv nem logikusan mûködik. A magyarban az igekötô mögül az igét például nem lehet "elliptálni": nem jó az, hogy *A kabátját le, a pisztolyát pedig elô akarta venni., de az jó, hogy A nagymamát templomba, a nagypapát pedig kórházba akarta vinni. Az ellipszis kontextuális nyelvi eszköz, azon alapszik, hogy valamely elôbb (vagy a finoman adagolt információ esetén csak késôbb) elhangzó szó az adott nyelv szabályai szerint pótlódhat-e a kihagyott helyre. Említsük meg, hogy létezik nem-kontextuális ellipszis is, például amikor rámutatok valamire ahelyett, hogy a nevét mondanám, pl. Tiéd?. Ez a deiktikus (rámutató) ellipszis nem tisztán nyelvi jelenség, mert a hiányt nem lehet a szövegbôl pótolni, csak az képes erre, aki ott van és maga is látja a kérdéses tárgyat. Az írók ezt így oldják meg: "Tiéd?" --- kérdezte a mellettük lévô bôröndre mutatva Mátrai. Sôt, az is elôfordul, hogy a dolog sem a szövegkörnyezetben, sem a látóterünkben nem jelenik meg, s a hallgató csak a háttérismeretébôl pótolja: Gyurikát azzal ijesztgették, hogy ha rossz lesz, levágják neki.
Nem csak szavakat lehet kihagyni, hanem nyelvtani elemeket is, mint az ige idejét, módját számát, személyét, azaz tulajdonképpeni ragozását. Vannak nyelvek, ahol ezt kendôzetlen egyszerûséggel lehet csinálni, vagyis: Mari úsz, a többiek meg evezhetnének (értsd: Mari úsz[hatna]...). A legtöbb nyelvben ez így nem megy, hanem az igét igenévvé kell alakítani, azaz el kell látni egy olyan végzôdéssel, mely jelzi, hogy most nincs rendes ragozás. A magyarban ennek egyik esete a -va/ve toldalékos igenév (hagyományos nevén: határozói igenév). Még így is korlátozva van az ellipszis, hiszen az sem segít, hogy *Mari úszva, a többiek meg evezhetnének.
Érdekes módon a nyelv e félmegoldás helyett egy radikálisabbat kínál: nem csak az ige ragozását, hanem az alanyt is el lehet (sôt el kell!) hagyni, ha az alárendelt részt a fômondat elé tesszük, és a két mondattag alanya ugyanaz: A teraszon ülve Mari a naplementét nézte. Ez csak akkor jó, ha Mari volt az, aki a teraszon ült, ugyanis a hallgató úgy fejti meg az ilyen mondatot, hogy a második mondattag (a fômondat) alanyát (és igeragjait) kimásolja az alárandelt részbe: "Mari a teraszon ült és..." vagy "Miközben Mari a teraszon ült,...". Az igenevet latinul participiumnak hívját, s mivel itt az igenév a fômondat alanyára utal, azzal van relációban, az ilyen (többnyire elôrehozott) alárendelt szerkezet neve "participium relativum". Más nyelvekben, így az angolban is ismert: Sitting on the terrace, Mary watched the sunset. A participium relativum elvileg tehát a két alany azonosságát kívánja meg. Ha azt mondjuk: A teraszon ülve a nagynénje fölhívta Marit, akkor a nagynéni ült a teraszon, nem Mari, mert Mari a fômondatnak csak tárgya.
Van azonban sok érdekes határeset, amikor e fômondatból mégsem az alanyt, hanem valamely más mondatrészt másolja ki a hallgató az alárendelt rész alanyául. Magyarán: az alábbi mondatok jók, és igenis úgy értjük ôket, hogy Mari ül a teraszon, pedig nem ô a fômondat alanya. A teraszon ülve fájdalom hasított Mari szívébe (pedig a fájdalom nem tud a teraszon ülni); A teraszon ülve feltûnt Marinak egy zsebtolvaj (ugye nem a zsebtolvaj ül a teraszon); A teraszon ülve egy helikopter húzott át az égen (pedig itt Mari meg sincs említve); A teraszon ülve Marinak hoztak egy táviratot (itt nyilvánvalóan van egy másik igazi cselekvô, mégis Mari ül a teraszon); A teraszon ülve a delfinek elszórakoztatták Marit (ez is jó??); A teraszon ülve Mari süteménye odaégett (ez már talán nem). Ezeket a határeseteket úgy lehet magyarázni, hogy ha nem is a nyelvtani alanyt, de mindenképpen egy résztvevôt, egy erôsen érintett személyt találunk a fômondatban, akit elôre tudunk másolni értelmezéskor. Mégiscsak Mari szívérôl van szó, és ha valami feltûnik nekem, ha engem elszórakoztatnak, ha látom (kimondatlanul) a helikoptereket, akkor is én, a személy vagyok erôsen érintve. Mérlegeljük ugyanis a következô mondatot: A teraszon ülve, a kutyának feltûnt Karola néni. Na?