<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Egy nyelvtani kacsintás
[Magyar Narancs, 2000/11/23, p. 40]
A "stílus" fogalmát könnyedén használhatja az irodalmár, a publicista, a dramaturg, a politikus, de a nyelvésznek --- mint tudósnak --- definiálnia is kell a stílust, legalábbis ha a stílus a nyelvészet érdeklôdési körébe tartozik. Nos, a stílus annyiban nyelvi tény, amennyiben a beszélônek vagy írónak módja van választani több olyan nyelvi eszköz közül, melyek ugyanannak a dolognak a kifejezésére alkalmasak. A nyelvészet akkor beszél stílusról, ha a beszélô vagy író a nem-semlegeset választja. Ha tehát valaki az almát almának nevezi, és arra, aki csónakázik, azt mondja: csónakázik, abban nincs stílus (vagy ha tetszik, a stílus zéró fokon van jelen), hiszen ezeket másképp nem lehet mondani. De ha valaki a kutyát ebnek nevezi, és arra, aki korcsolyázik, azt mondja: korizik, akkor már választott: a lehetséges eszközök közül a nem-semlegeset használta, és így szövegének már "van stílusa". A stílus: választás. (A nyelvészt nem befolyásolja, hogy a kérdéses stílust az emberek jónak vagy rossznak tartják-e: legföljebb a semlegestôl való kilengést "pozitív" vagy "negatív" elôjelûnek nevezheti.)
Az tehát nem nyelvi stílus, ha a várjobbágyot várjobbágynak, a polimerizációt polimerizációnak nevezzük, még ha e szavak szokatlan asszociációkat hordoznak is. Ha a szerzô errôl akart beszélni, így kellett mondania. Ha a novelláját valaki várjobbágyokkal vagy polimerizációkkal rakja tele, akkor a szöveg a mai olvasó számára sajátos irodalmi stílusú lesz. Az irodalmi stílus is választás, ám itt a választás más: a szerzô nem a nyelvi eszközök között választ, hanem a kifejezendôk --- értsd: az üzenetek --- között. A várjobbágyok és polimerek esetén a szerzô szokatlan dolgokról beszél, ám ezt nyelvileg semleges eszközökkel teszi. Az "eb" és a "korizik" esetében fordított a helyzet: semleges dolgokról beszélünk nem-semleges, azaz stilárisan jelölt eszközökkel.
A nyelvi stílus egyik alesete a szleng. Sokan ezt a címkét használják minden olyan nyelvi megnyilvánulásra, mely a mûvelt köznyelvtôl (a jólnevelt normától) "lefelé" eltér. Ez nyelvészetileg pontatlan: a suksükölés nem szleng, hanem nyelvváltozat, és nem tartoznak a szlengbe olyasmik sem, mint föl-e jöttek, ehöz képest, tuggyaja fene, elûrû-hátúrú, mint ahogy mondjuk a cigányos hanghordozás vagy kiejtés sem. Aki így beszél, az nem választ, hanem a rendelkezésére álló egyetlen megoldást használja, mely az ô közösségében, az ô világában semleges. (Az megint igaz, hogy ha egy író --- vagy akár egy kocsmai történetmesélô --- így beszélteti szereplôjét, akkor a semleges nyelvi forma irodalmi stíluselemmé válik, hiszen az elbeszélô választ: ô éppen ezt a formát adja szereplôje szájába.) Az ilyen nyelvhasználatot nevezhetjük "közönségesnek" (szubsztandard, vulgarizmus) vagy "nyelvjárásinak" (dialektalizmus): elárulhatják a beszélô mûveletlenségét, társadalmi-földrajzi kötôdését, de nem nevezhetjük szlengnek.
A szleng legfôbb jellemzôje ugyanis az, hogy átmeneti. Efemer divatjelenség. Használatba jön, majd hamar elavul. A hajat gyerekkorom szlengje "hárénak" nevezte, a villamost "tujának". A szleng gyakran valamely réteghez kapcsolódik: diákok, fiatalok, katonák, bûnözôk s más foglalkozási vagy korcsoportok használják egymás között, s a kívülállók korántsem mindig értik. Ezért nem soroljuk a szlengbe a klasszikus trágárságokat (mint a f..., a p..., a b...), mert ezeket sok száz éve használjuk, s minden beszélô ismeri ôket, tisztában van jelentésükkel --- más kérdés, hogy használatuk szigorúan korlátozva van (ezért nevezzük ôket "tabu" szavaknak).
A szleng a nyelv legkreatívabb, legjátékosabb formája, hiszen a szleng használója mindig tudja, hogy valami helyett választja az adott szleng-kifejezést. Kikacsint a nyelvbôl. A szleng gyakran értelmetlen (mert más nyelvbôl vett, vagy a felismerhetetlenségig elferdített) szavakat használ (haver, suska, gizda, ciki, para), de gyakoribb az, hogy nagyonis átlátható, kreatív metaforákat teremt: lenyúlja a pénzt, technóban nyomul, be van pörögve, kefél, rácuppan, bejön neki, se kép --- se hang. Ezek semmiben sem különböznek az olyan szólásoktól, mint miben sántikál, se füle se farka, ennek befellegzett, csak nem gyökeresedtek meg és feltehetôleg nem is fognak, mert csak egy-egy szleng-kifejezéssel történik meg, hogy megrögzül és köznyelvivé válik: alacsony stílusértékû (vagy trágár) közszó lesz belôle, mint a kaja, kefél, haver, lepusztult, megüti a bokáját.
A szleng döntôen a szókincset érinti, a nyelvtant szinte soha. A szórendet, a ragozást mindenki a szokott módon használja akkor is, ha közben szleng-elemeket ont. Ezért nem lehet "szlengben beszélni", a szleng nem nyelvváltozat, csak szlenggel megtûzdelt beszéd létezik, hiszen a beszéd alapja a nyelvtan, melyre a szavakat úgy aggatjuk, mint faágak végére a gyümölcsöt. (Egyes szám!) Ritkán fordul elô, hogy a szleng a nyelvtant érinti: ilyen a mai diáknyelvben a névelô (a, az) elhagyása mint után: Tanulok, mint állat. Ráhajtott, mint atom. Rohangált, mint mérgezett egér. Ez a fajta szleng szokatlan, mert a névelô nem tartalmas szó, hanem nyelvtani jelenség, így elhagyásának nincs kreatív-metaforikus tartalma, nem idézhet föl semmilyen képet. A dolog talán annak köszönheti létét, hogy a mai iskolában nyaggatják a tanulókat: ne használjanak névelôt nevek elôtt: Ugyanannyit tanulok, mint Béla (és ne: a Béla). Erôszakosabb vagy, mint Mátrai Zoli (és ne: a Mátrai Zoli). Ezt parodizálja az idézett szleng-jelenség: ha nektek nem kell névelô, hát tessék, tudunk mi anélkül is beszélni. Kidobáljuk névelôt, mint gép.