<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
A logika
[Magyar Narancs, 2000/10/26, p. 40]
Bocsánat, csúnyán összekevertem az óperzsa királyokat, mint arra Olvasó joggal. Ciki, azt hittem, emlékeszem, nyaralás volt, improvizáltam. Régen tanultam, öreg vagyok, nem mentség. Pedig tudtam, azt is, hogy ott fekszik Gaumáta a nagy hasával. Azért az írásbeliség tényleg így mûködött, a szociolingvisztikai rész stimmel. Kérem, mindenki javítsa át a példányában a címet "I. Dareiosz mamájá"-ra.
Ha már félmûvelt álvámpír vagyok, marad a logika: ahhoz nem kell mûveltség, csak ész. A mai magyarban az igék ragozásában apró különbség mutatkozik a mûvelt (más szóval köznyelvi vagy sztandard) és a mûveletlen (más szóval vulgáris vagy szubsztandard) nyelvhasználat között. Ez az apró különbség az úgynevezett "suksükölés", melynek kiugró társadalmi ismertsége, embléma- és kritériumszerepe lett, különösen a kommunista fordulat (1948--49) után, amikor valamiért ezt és éppen ezt lobogtatták azok, akik népinek vagy prolinak akartak kinézni (akár mert azok voltak, akár mert nem), és ezt gyûlölték azok, akik nagyon nem akartak prolinak kinézni (akár mert azok voltak, akár mert nem). A suksükölés az új hatalom új színterein egyenesen divatba jött (mi nem értsük eztet), aki ilyen beszédû környezetbôl jött, az büszkén megtarthatta (némelyek, akik maguk nem suksüköltek, biztatták is erre). Egy ilyen szociális jelzôfunkciójú elem megtartása önmagában nem volna baj, támogatjuk ezt a XX. század második felében, mindenki legyen büszke a származására, igen, a másságára, csak hát leginkább ne a kommunizmus pikkelyes hátán lovagolt volna be a suksük. Az ötvenes években nem volt ritka, hogy mûvelt hátterû, sztandard beszélôk rátértek a suksükölésre, legalábbis "részvétel és felszólalás" esetén, hogy ôk is. Ez aztán az egész suksüköt undorítóvá tette. A mûvelt-konzervatív establishment keményen ellenállt: az újonnan kiemelteket vagy bedarálta, vagy kitaszította, vagy befogadta és asszimilálta, ez utóbbit szigorúan a suksük levetkezésének árán. A sztandard és a szubsztandard a mai magyarban --- mint minnden kultúrnyelvben --- számos ponton különbözik, mégis a suksük a punctum saliens, elhagyása a belépô a polgári világba. Mint annakidején az efraimbeli hadifoglyok: ha nem tudták kimondani, hogy "Sibboleth", hanem --- a saját nyelvjárásuk szerint --- "Szibboleth"-nek ejtették ezt a szót, a gileádbeliek lemészárolták ôket. (Mûveltek, vigyázat: ezt most ellenôriztem, Bír 12,5--6.)
Azt mondtam, apró különbség. Dehát aki suksükölve beszél, annak szinte minden mondatában tetten érhetô (figyelik a nyelvhasználatot: mintha valami bûnt, rossz szokást lepleznénk le). Gyakori, de ez jelgyakoriság, nem típusgyakoriság. Mint ahogy a fenyô nagy területeket borít, de a növények többsége nem fenyô: kevés fenyô fordul elô sokszor. A suksükölés ugyanis kizárólag a -t végû igéket érinti (nem értsük, nem lássuk), a többi igéknél nincs különbség mûvelt és mûveletlen használat között (nem nézzük, nem bánjuk). Pechünkre a magyarban sok a -t végû ige. Továbbá a suksükölés csak jelen idôben és csak kijelentô módban mutatkozik meg, és ott is csak a tárgyas ragozásban, azaz a magyar igeragozási táblázat "kockáiból" csak igen kevésre (vagy ha tetszik csak egyetlen egyre) vonatkozik.
A suksükölés lényege, hogy ha a -t végû igéhez -j- kezdetû rag járul, akkor ez a t ugyanúgy cs-re vagy -s-re vált, mint a sztandard beszédben a felszólító módban. A mûvelt beszélônek ezért úgy tûnik fel, hogy a suksükölô beszélô "összekeveri" a kijelentô módot a felszólító móddal (nem értsük = ne értsük, nem lássuk = ne lássuk). Csakhogy az igék döntô többségénél (a nem -t végûeknél) ezt maga a magyar nyelv "keveri össze", azaz nem különbözteti meg a kettôt se a mûvelt, se a mûveletlen beszédben (nem nézzük = ne nézzük, nem bánjuk = ne bánjuk). Továbbá a -t végûeknél is a ragozás számos személyében megmarad a különbség: a magas hangrendû igékél csak a többes szám elsô személyében mutatkozik (értjük --- értsük), a többiben soha (vagyis nincs olyan beszélô, aki "összekeverné" az értem---értsem, értik---értsék stb. alakokat), a mély hangrendûeknél pedig az egyes szám harmadik személyben (látja---lássa), valamint a többes számban (látjuk---lássuk) stb.
Nem a nyelvtani kategóriákban van tehát a különbség e ponton a mûvelt és a vulgáris között, hanem a hangtani-alaktani megvalósításban. Nincs olyan magyar beszélô, aki ne tudná megkülönböztetni a kijelentô módot a felszólítótól (hiszen a legmûveletlenebb sem keveri az értik---értsék párt). Másfelôl az igék döntô többségénél (a nem -t végûeknél) mindenki, a legmûveltebb is "összekeveri", azaz egybeolvasztja a kettôt. A sztandard nyelvhasználatban az a sajátságos szabály érvényesül, hogy ha a -t végû igékhez -j kezdetû rag járul, akkor más lesz az eredmény attól függôen, hogy ez a j a tárgyas ragozás (látja) vagy a felszólító mód (lássa) jele-e. Ez, lássuk be, kivétel, hiszen az igék többségénél e különbség nem létezik. A kivételt logikusan indokolni nem lehet, csak a hagyományra hivatkozva. Az ilyen kivételt rendhagyóságnak hívjuk. A mûvelt magyar tehát hurcol egy öröklött rendhagyóságot: a tjuktjükölést. A vulgáris nyelvhasználat éppen ezt a rendhagyóságot számolja föl, mondván: ha minden más ige egyformán viselkedik a -j kezdetû ragok hozzátételekor, akár kijelentô módú tárgyas ragozásról, akár felszólító módról van szó (bánjuk = bánjuk, nézzük = nézzük), akkor terjesszük ezt ki a -t végû igékre is, így egyszerûbb, tisztább, átláthatóbb lesz a nyelvtan. Logikus.
A suksüköléssel tehát nem az a baj, hogy nem logikus, vagy használója ne értené-érezné a magyar neyelv alapkategóriáit. A baj az, hogy különbözik a mûvelt szokástól.