Én is mondtam már, hogy amikor valaki a hamis pénzre azt mondja, hogy az pénz, akkor nem azonosítja semmilyen értelemben pénzként. Lehet, hogy épp azért mondja, hogy "Ez a pénz hamis", mert meg akarja akadályozni, hogy mások is tévesen pénzként azonosítsák. Nem pénzről beszél, hanem pénzre hasonlító dologról, és akik értik őt, azoknak is ez az asszociáció fog "beugrani".
Erre mondanák az angolok:
"A counterfeit banknote is a banknote in name only."
A szemantikának miért ne kellene ezt a megkülönböztetést figyelembe vennie, hiszen az emberek ezt is rendszeresen és sikeresen alkalmazzák?
Rendben, elfogadom, ha mindenáron akarjuk, mondhatjuk, hogy aki a hamis bankjegyet pénznek nevezi, az valamilyen értelemben sikeresen referál rá, de hozzá kell tenni, hogy ezt egy "hamis deskripició" alatt teszi: ahhoz hasonlóan, ahogy Donnellan példájában is referálhat valaki a szódavizet ivó emberre úgy, hogy "az ember, aki pezsgőt iszik a sarokban". Emiatt a "pezsgő" nem fog "szódavizet" jelenteni.
Mint ahogy (a nem hívők meggyőződése szerint) a "vér" sem jelent bizonyos körülmények között bor-t, pedig sok hívő rendszeresen ezt mondja rá, és elég gyakran ezt is asszociálja vele. Nincs külön jelentése a vér-nek hívők és nem hívők számára, különben ez (és ha általánosítanánk, mindegyik) a vallási dogma analitikusan igaz lenne.
Szerintem a szavak jelentésének van egy normatív dimenziója, ami meghatározza a helyes és a helytelen használatukat. Ez nem függ a gyakoriságtól és az asszociációktól, Kripke egy, az asszociatív felfogáshoz hasonló értelmezésről szerintem meggyőzően mutatta meg.: a jelentés nem lehet diszpozicionális fogalom (bár az ő szkeptikus konklúzióját nem tudom elfogadni).
A "piros" szót például az használja helyesen, aki piros színű dolgokra és csak ilyenekre referál vele. Emiatt ennek a szónak van egy (szó szerinti) jelentése és terjedelme is, amibe a piros színű dolgok és csak ezek tartoznak (homályosságot leszámítva). Tegyük fel, hogy valaki rendszeresen használja a zöld színű dolgokra is. Ha ez az eset egyedi, az illetőre azt fogjuk mondani, hogy színtévesztő, nem pedig azt, hogy sikeresen referál a zöld fűre az "Ez piros" mondat használatával
De nem azért fogjuk ezt mondani, mert mi a "piros"-sal a piros színű dolgokat asszociáljuk. Persze ez utóbbi is igaz, de azért igaz, mert értjük, hogy a piros szó szerint "piros színű"-t jelent. És ez utóbbi nem azt állítja, hogy rendszeresen ilyen és ilyen színű dolgokat asszociálunk a szóval, hanem azt, hogy mit kellene társítanunk vele. Ettől normatív a jelentés.
Ha pedig sokan és rendszeresen elkezdnek a zöld színű dolgokra referálni a piros szóval, és ezeket asszociálják vele, akkor nem hinném (bár ez természetesen csak intutív gondolat részemről, nem tudom bizonyítani), hogy azt mondanánk, megváltozott a piros jelentése, hanem azt, hogy megszűnt az eredeti jelentése, és egy új, a zöld-del azonos jelentése jött létre.
varasdi korábban az mondta, hogy őt a szemantika mint a mondatok igazságfeltételeinek vizsgálata érdekli. Megkérdezném: nem kellene például emiatt is elfogadnunk, hogy létezik a szó szerinti jelentés?
Aki érti egy mondat jelentését, az tisztában van az igazságfeltételeivel (hogy ez kimeríti-e a jelentést, abba most ne menjünk bele, de mindenképp szükséges és alapvető). Ezzel pedig egy nyelv beszélői tisztában vannak, mert ezek a Tarski-féle diszkvotációs sémával megkaphatók, és az adott nyelv beszélői számára ez (természetesen anélkül, hogy így ismernék) mindig elérhető (ez persze triviálisnak tűnhet, de Tarski megmutatta, hogy nem az).
A szavak és a mondatok használata között van egy lényeges aszimmetria. A mondatok a legkisebb nyelvi egységek, amivel mondani tudunk valamit, gondolatot tudunk kifejezni. Önmagukban a szavakkal ezt nem tehetjük meg (kivéve persze ha elliptikusan használjuk őket).
Filozófiailag (nem intuitív értelemben) a szavaknak ezért nincs önálló jelentésük (Frege is ilyesmit mondott a kontextus-elvvel), hanem a jelentésük a mondatok igazságfeltételeihez való rendszeres hozzájárulásukban áll.
Ezért: aki tisztában van a mondatok igazságfeltételeivel, az implicite tisztában van a szavak szó szerinti jelentésével is, különben nem tudná őket rendszeresen arra használni, hogy mondatokat létrehozva belőlük, igaz állításokat tegyen. (Persze az, hogy mit mond adott esetben, részben mindig értelmezés kérdése, nem határozza meg teljesen a szemantika.)
A szó szerinti jelentés és a terjedelem tehát a szavakat nem önmagukban illeti meg, hanem a kialakult nyelvhasználati konvenciók miatt.
Aki a szó szerintitől eltérő jelentéssel használ egy szót (mondjuk alkalmi metaforaként), az ezzel a hallgatóban egy pragmatikai folyamatot indít be, aminek a során a szó szerinti interpretációból kiindulva egy nem szó szerinti értelmezéshez jut.
Egy "kétszeresen igaz" metafora: mondjuk a "Senki sem sziget" verssor szó szerint véve triviálisan igaz, metaforikusan viszont átértelmezést igényel, ahhoz, hogy egyáltalán elfogadhassuk és igazként vagy hamisként értékelhessük, releváns különbséget kell keresni az emberek és a valódi szigetek bizonyos tulajdonságai között.
Az, hogy léteznek konvencionalizálódott metaforák, mint a "felmegy", amiknek kétséges, hogy van-e szó szerinti jelentésük, vagy hogy vannak homályos jelentésű szavak, még nem jelenti azt, hogy a szó szerintiséget ne lehetne az esetek egy bizonyos körében konzisztensen és megbízhatóan azonosítani.
A "terjedelem" mint absztrakció feltételezése szerintem jogosult. Természetesen beszélhetünk róla anélkül, hogy fel tudnánk sorolni egy szó terjedelmébe tartozó összes dolgot, hiszen állítólag végtelen halmazokat is lehet definiálni, a szavak terjedelmei pedig biztosan véges halmazok (bár legtöbb esetben nem szokásos halmazok, a homályosság miatt). Azt, hogy mi tartozik bele, és mi nem, gyakran nehéz megadni, de konkrét esetekben gyakran el tudjuk dönteni intuitív alapon, a helyes és a helytelen alkalmazás közti különbség alapján.
Ha például elfogadjuk (Jackendoff példája, szerintem meggyőző) hogy a székeknek van egy sztereotipikus alakjuk és egy sztenderd funkciójuk (ülni lehet rajtuk), akkor meg tudjuk mondani, miért NEM nevezhető semmilyen kiterjesztett értelemben széknek egy három méter magas újságpapírkupac. Itt nem működne a metonímia vagy a metafora, ami szerintem azt jelzi, hogy ezek a kritériumok nem esetlegesen, hanem szükségszerűen vannak társítva a szóval, mint ahogy a pénz-zel is az a kritérium, hogy érvényes fizetőeszköz.
Másképp fogalmazva: azt akarom mondani, hogy a "szójelentés" tág fogalom ugyan, de minden konkrét esetben vannak abszolút, normatív korlátai, amik nem az asszociációk gyakoriságán múlnak, és ha vannak ilyen korlátai, akkor jogos lehet a szó szerinti jelentés és a terjedelem feltételezése is.
|