NYELVÉSZ

A kérdés azért merül fel, mert a MG -- melyre itt most nem öncélúan hivatkozom, hanem mert saját állásfoglalása szerint a mai magyar hagyományos grammatikát reprezentálja, és ez ellen más mai magyar hagyományos nyelvészek sem emelték fel a szavukat, tehát a hagyományos nyelvészet képviselőjeként kell elfogadnom --megszünteti a számnevet, a korábban számnévnek tekintett alakokat egyszerűen a melléknevek közé sorolja, és még azok között sem különíti el sajátos kategóriaként. Felmerül tehát a kérdés, hogy ebben egy potenciális új nyelvtannak a MG-t kellene-e követnie, vagy vissza kellene-e kanyarodnia a korábbi nyelvtanok gyakorlatához.

Én korábban (NyK 98, 281) így érveltem a számnév megszűntetése ellen: Ha azonban figyelembe vennénk a szintaktikai szempontokat is, világossá válna, hogy a tőszámnév (a sorszámnév melléknevek közé sorolása inkább elfogadható lenne) élesen elkülönül a melléknévtől: utána a jelzett szó nem állhat többes számban, szórendileg pedig mindig a névelő és a melléknevek között áll. Morfológiai tulajdonságai is eltérnek: a -szor/-szer/-ször toldalék vagya sorszámnévképző, törtszámnévképző csak a tőszámnévhez járulhat, általában nem fokozható (néhány határozatlan számnév a kivétel). A többesszámjelek közül az -i egyáltalán nem járulhat hozzá, a -k is inkább kollektív főnévképzőként, mint többesjelként viselkedik. A birtokos személyrag szintén sajátos, partitivusi jelentésárnyalat kíséretében járul hozzá (hármunk 'közülünk hárman'), ami mellékneveknél elképzelhetetlen (*szépünk 'közülünk a szépek', jobbunk 'közülünk a jobbak')". Kíváncsi lennék tehát, milyen ellenérvek szólnak amellett, hogy egy későbbi nyelvtanban mégse legyen önálló (közvetlenül a névszó alá rendelt ) szófaji kategória a számnév.

(Annyit azért szeretnék hozzátenni a fentiekhez a pontosság kedvéért, hogy a számnév megszüntetésével más hagyományos nyelvészek sem értenek feltétlenül egyet.)