Az érv, amit kitaláltam, a nyelvészeti absztrakciók jogosultságáról szól, és bizonyos mértékig felhasználtam hozzá Jerrold Katz gondolatait is. Azzal szeretnék foglalkozni, amit korábban a 2-es kérdésként tettem fel:
eszesb wrote:
2. Jogosult-e, a szó szerinti jelentés (és ezzel összefüggésben: a terjedelem) fogalma, mint szaktudományos, nyelvészeti absztrakció, és ha igen, miért az? (Vagy ha nem, miért nem az?)
Előtte viszont még egy megjegyzés: szerintem
kalman félreért engem, nem ugyanarról beszélünk. Én egy ideje az 1-es kérdéssel foglalkozok,
eszesb wrote:
1. Valóban homályosak, megbízhatatlanok, inkonzisztensek-e a beszélők intuíciói a szó szerinti jelentéssel kapcsolatban?
és arra hoztam fel a metafora és a metonímia konvencionális meghatározásait, mint amik jól fogalmazzák meg a hétköznapi intuíciókat a szó szerinti jelentéssel kapcsolatban (természetesen a beszélők nem feltétlenül nevezik az adott jelenséget metaforá-nak, de fel tudják ismerni az alkalmi metaforákat).
kalman wrote:
a saját bevezető könyvünk állításaival állítod szembe a nézeteimet, amelyeket egészen más helyen fejtettem ki (már idéztem a JOLLI-cikkünket).
A helyzet az, hogy az előbb mondottak miatt ha akarnám se tudnám szembeállítani a konvencionális meghatározásokkal azt, amit
kalman a közös cikkben írt, hiszen - amennyire át tudom tekinteni- az említett közösen írt cikk egyáltalán nem foglalkozik az 1-es kérdéssel. Ammennyire sikerült megértenem, amiről szól a metonímia alternatív kezelése egy típusmentes szemantikában az a 2-es kérdés szempontjából fontos. Az 1-es és a 2-es kérdés azonban elvileg független egymástól, bár gyakorlatilag van összefüggés a kettő között (akik 1-re igennel válaszolnak, azok általában 2-re nem-mel válaszolnak), de ez sem szükségszerű.
kalman wrote:
egy bevezető könyvnek mégsem a szerző (vagy szerzők) némileg forradalmi gondolataiba kell bevezetni az olvasókat (feltehetően diákokat), hanem abba, ami nagyjából konszenzuális
Mint már mondtam, ezzel 100 százalékig egyetértek, de megint csak azt kell mondanom, nekem úgy tűnik, az 1-es kérdés megválaszolása szempontjából teljesen közömbös, hogy valakinek forradalmi vagy hagyományos gondolatai vannak-e a jelentésről. Ez utóbbi szerintem a 2-es kérdést érinti.
Feltételezve, hogy
kalman (és mindenki más, aki hagyományos szemantaként kezdte) valamikor régen elfogadta a konvencionális meghatározásokat, vagy valami hasonlót, arra lettem volna kíváncsi (többször is, nem csak tőle kérdeztem), hogy milyen személyes tapasztalatok, megfigyelések vezetnek el valakit oda, hogy megbízhatatlannak, homályosnak tartja a beszélők ítéleteit például az alkalmi metaforákkal kapcsolatban. Azért érdekelt ez, mert az erről szóló szakirodalom általam ismert része ennek ellentmond. De sajnos eddig nem kaptam rá választ.
Az érvem abból a közhelyből indul ki, hogy a nyelvészet egyik fontos témája a természetes nyelvi mondatok vizsgálata. De mi is egy mondat? Úgy gondolom,
a mondat egy hétköznapi absztrakció, mert a mondatokat nemcsak a nyelvészek hanem a nem-nyelvészek is képesek felismerni. Amikor azt mondom, hogy egy mondat absztrakt, akkor összesen azt értem rajta, hogy nem azonos a fizikai megvalósulásaival, példányaival nyitva hagyom azt a kérdést, hogy milyen típusú absztrakció, de ennyiben hasonló problémát jelent, mint a matematikai objektumok létezése (nem vagyok platonista, szerintem valami mentális lehet, de ez most nem érdekes).
A beszélők képesek megkülönböztetni a példányokat az absztrakt típustól itt arra a közismert rejtvényre utalnék, hogy hány mondat van egy táblán, amire háromszor felírták, hogy Esik az eső. A mondatpéldányoknak nincsenek grammatikai tulajdonságaik, csak fizikai tulajdonságaik vannak: ezek krétanyomok a táblán, a levegőben terjedő hanghullámok, stb. Ezek az igazi kemény tény-ek velük kapcsolatban, (plusz a beszélők rájuk vonatkozó intuíciói, de ebbe most nem mennék bele), de amikor a nyelvészek kemény tények-ről beszélnek, akkor időnként már előfeltételeznek egypár dolgot például azt, hogy aki kimond egy mondatot, az ért rajta valamit, pedig ez nem triviális, hiszen egy papagáj is produkálhat olyasmit, amit nem lehet megkülönböztetni hangzása alapján egy értelmes mondattól.
A mondat mint absztrakció tehát jogosult és vizsgálat tárgyává tehető: hétköznapi szinten is felismerhető, másrészt pedig a beszélők képesek újra felismerni, újraazonosítani egy adott mondat példányait, és megkülönböztetni más mondatok példányaitól.
Ha tehát azt kérdezzük, hogy minek alapján azonosítják a beszélők a nyelvük mondatait, akkor szerintem el kell ismerni, hogy ebben részben szerepet kap a kommunikációs szándék feltételezése. Ahogy én látom, ennek a szándéknak az azonosításához fel kell használni a jelentés fogalmát, mégpedig a szó hétköznapi értelmében, ugyanis a beszélők meglehetősen pontosan képesek ezt is azonosítani, hiszen például a kijelentő mondatok esetében rendszeresen használják az olyan fordulatokat, mint X azt mondta, hogy..., Y-on azt értette, hogy... (ez megfelel az Austin-féle lokúciónak), sőt még átfogalmazni is képesek a mondatjelentéseket. (Az persze komplikálja a dolgot, hogy nincs egy-egyértelmű megfelelés a mondatok és a jelentések között).
De ha a beszélők megbízhatóan felismerik és ismerik a mondatjelentést (részben válasz a 2-es kérdésre), és viszonylag megbízhatóan meg tudják állapítani, szó szerinti-e vagy sem (ez a válasz az 1-es kérdésre - Katz szerint ez nem is olyan nehéz, hiszen a szó szerinti nyelvhasználat durván fogalmazva az, amikor az ásót ásónak nevezzük), akkor fel kell tennünk, hogy felfogják a mondatjelentésnek azokat a részeit is, amik rendszeresen előfordulnak más mondatokban is, és hozzájárulnak egyes kijelentő mondatok igazságának vagy hamisságának a meghatározásához (részben válasz a 2-es kérdésre). Ezek természetesen nem mások, mint a szavak jelentései. Vagyis a szójelentés függ a mondatjelentéstől ezt Frege a kontextus-elvben mondta ki.
Azt, hogy a mondatjelentés részben kontextusfüggő, már egy további külön kérdés, a lényeg szerintem az, hogy ha egyszer a beszélők felismerik a mondatok hétköznapi értelemben vett jelentését, képesek különböző kontextusokban azonosítani ugyanazt a jelentést, és részben ennek segítségével azonosítják a mondatokkal tett megnyilatkozásokat, akkor a nyelvészeknek ezzel is foglalkozniuk kell, mint absztrakcióval, mert nagyjából annyira jogosult, mint maguknak a (példányaiktól megkülönböztetett) mondatoknak a feltételezése. Ezért úgy látom, hiba volna megpróbálni kiküszöbölni a hétköznapi (mondat- és szó-) jelentésfogalmakat, mert nagyjából annyira jogosult absztrakciók, mint a mondatok, és annyira szükséges vizsgálni őket nyelvészeti szempontból, mint a mondatokat.
(Tervezem, hogy a jelentés normativitásáról is írok majd később, de egyelőre ez is elég hosszú lett.)