NYELVÉSZ

Mi lesz az úgynevezett akadémiai reformmal?

Az akadémiai törvény tervezetét az MTA mára megfelelően előkészítette, itt már csak egy befejező lépésre van szükség. Szeretném, ha már az ősszel megtárgyalná a parlament, és még ebben az évben el is fogadná. Ami az MTA reformját illeti, nem szeretem ezt a kifejezést, a folyamatos változtatás híve vagyok, nem lehet az összes problémát egyszerre megoldani egy új törvénnyel.

Mi lesz a kutatóhálózat sorsa?

Magyarországon a kutatóhálózat fenntartója az Akadémia, ez egy sajátos helyzet, ilyen nem sok országban van. Ebben a kutatóhálózatban autonóm kutatók dolgoznak a tudomány belső logikája szerint. Hogy az igazgatásukat és a szakmai felügyeletüket az MTA látja el helyes, hiszen ha nem az Akadémiához tartoznának, akkor is ugyanazok az emberek irányítanák a szakmai munkát. Semmi értelmét nem látom annak, hogy ebben szervezeti változtatást kezdeményezzünk. A kutatóhálózatot továbbra is az Akadémiának kell fenntartania, más körülmények között nem is vállaltam volna az elnöki posztot.

Vannak olyan akadémiák, ahol az akadémikusok tagdíjat fizetnek, nálunk viszont tiszteletdíjat kapnak. Fog ez változni?

Ma Magyarországon egy egyetemi tanár nettó fizetése kevesebb mint ezer euró. Ugyanakkor pontosan ugyanolyan teljesítményt várunk el tőle, mint attól az osztrák professzortól, aki tízezer eurót keres. Mihelyt a magyar professzorok legalább nyolcezer eurót kapnak, hajlandó vagyok bárkivel megvitatni a kérdést, hogy helyes-e az akadémikusokat további nagyjából havi ezer euróval honorálni. Ugyanis ez jelenleg fontos szerepet tölt be abban, hogy ne meneküljön mindenki külföldre dolgozni, aki ott munkát talál magának.

A távolba szakadt kutatók némelyike szerint a magyar tudományos élet kontraszelektált, itthon a tehetség nem érvényesülhet.

Az Akadémiának a magyar közéletben, még ha időnként írnak is szamárságokat újságokban, óriási a tekintélye. Az MTA-n a doktori cím megszerzése igen alapos eljárással történik, egyfajta hitelesítési rendszer, ami a magyar egyetemek gyakorlatában is igazodási pontot jelent. A jelentős egyetemek professzorainak többsége elismeri, hogy az MTA doktora cím világos, áttekinthető követelményrendszerre épül. Pontos számokat szabunk meg, hogy egyáltalán ki pályázhat erre a címre. A fizikában például senki nem pályázhat, akinek a munkáira nincs legalább kétszáz hivatkozás a nemzetközi szakirodalomban, a referált folyóiratokban. Ugyanez a szám az akadémikusok esetében ezer körül van.

A legjobb koponyák közül jó néhányan mégis külföldre mennek. Mit tehet ez ellen az Akadémia?

Nagyon nehéz kérdés. Sajnos azt kell mondjam, hogy ez ma nagyobb probléma, mint tíz-tizenöt éve volt. A világ olyan mértékben kinyílt, és ezzel egyidejűleg olyan mértékű hiány állt elő a tudománnyal foglalkozni képes és hajlandó fiatalokból, hogy Magyarországnak csak akkor van esélye, ha megpróbál hasonló feltételeket teremteni a kutatók számára, mint amilyen feltételek a tőlünk nyugatra lévő országokban adottak.

Egy tévéműsorban azt mondta, hogy a tudománynak is sztárokra, médiaszemélyiségekre volna szüksége. Ezt hogyan kívánja elérni?

A tudománynak vannak olyan területei, amelyek nagyon izgatják az embereket, például a klónozás vagy a világegyetem sorsa. De a legtöbb tudósból sohasem lesz sztár, nem állítják meg őket az emberek az utcán. Javítanunk kell a kutatók társadalmi megbecsültségén, ismertségén, sztárokat kell mutatnunk a tudomány világában is. Az MTA megkeresi azokat a kutatókat, akik hajlandók erre. Legyen Rúzsa Magdink a tudományban!

Nemhogy sztárok nincsenek, de gyakran még az Index is amerikai webszájtokról, például a New Scientistből értesül a magyar vonatkozású tudományos eredményekről.

Sajnos nincs magyar New Scientist, a tudományos ismeretterjesztő lapok nem jutnak el a nagyközönséghez. Talán az új újságírás, az internetes újságírás jelenthet megoldást, de hogy önálló tudományos online újságra volna szükségünk, vagy a nagy portálok tudományos rovataihoz kellene inkább fordulnunk, még eldöntendő kérdés.

Haszpra Ottó akadémikus, aki a Hidraulika és Vízépítési Szakosztály tagja, 2005-ös akadémiai székfoglalóját az eszperantó nyelvből adta.

Ma egy magára valamit is adó cégnél az ember talál valamit arról, hogy milyen előmeneteli lehetőségek vannak, és milyen feltételek mellett léphetsz előre, ami nagyobb fizetéssel, stb. jár. Az MTA-nál úgy tesznek, mintha soha nem hallottak volna arról arról, hogy az ember hosszabb távon csak akkor köteleződik el egy ilyen, a tudományból fakadóan igencsak speciális igényeket támasztó és sajátos képességeket igénylő munkahely mellett, ha az ÁTLÁTHATÓ feltételrendszert garantál neki az előmenetelre. És ezért gondolkodik egyre több fiatal kutató arról, hogy lelép innen. A pálya elején járó számára alig valami vonzerő maradt itt. A fizetés igen alacsony, és az is hosszú évekre prolongálva van a promóciós rendszer tisztázatlansága és szubjektív mivolta miatt. Ezek az emberek (akik persze minden nappal egyre kevésbé számítanak az akadémia PR-ja szerinti "fiatalnak") évekig élnek a gyászos fizetésből azon reményen, hogy majd egyszer jobb lesz. És ezt a hiú reményt persze a vezetők is igyekeznek minél jobban táplálni, hiszen enélkül a tehetséges emberek gyorsan elhúznának jobb éghajlatra, ami az ő "termelési mutatóikat", tehát a pozíciójukat sodorná veszélybe. A 90-es évek óta viszont eleve sokkal könnyebb elmenni, mint azelőtt, az EU-csatlakozás pedig csak még szélesebbre tárta az ilyen lehetőségeket. Az intézetek vezetése azonban, kevés kivétellel, még mindig abban a mélyen gyökerező, de ma már teljesen idejétmúlta hitben él, hogy az Akadémián dolgozni még ma is az egyetlen és a legjobb lehetőség, ami a feltörekvő tudományos tehetségek előtt nyitva áll. Egyfajta "egyháznak" látják az intézményüket, nem pedig annak a munkaerőpiaci egységnek, ami valójában. A mai vezetés szocializálódásának idejében ez még talán így is volt, de akár csak az utóbbi öt évben is annyi változás történt, ami előtte harminc év alatt sem, és ennek a fel nem ismerése és el nem ismerése nyílegyenesen vezet ahhoz, hogy az intézethálózat kizárólag az "ugródeszka" szerepét fogja betölteni a tehetségek számára, illetve a tudományos ambíciókkal nem rendelkező középszer számára nyújt majd kényelmes "elfekvőt". Vonzóvá kéne tenni ezt a pályát hosszabb távon is! Leginkább azáltal, hogy a munkaadó kimutatja hogy PARTNERKÉNT kezeli a pálya elején álló fiatalt (akinek a jó teljesítményéből mellesleg ő profitál legtöbbet): tiszta feltételeket ír elő az előmenetelhez és ezeket be is tartja, teljesítmény- és nem szubjektív vagy összeköttetési alapokon differenciál, és az objektíve kevésbé alkalmasakat még akkor eltanácsolja, amikor azok még új pályára tudnak lépni (ahol akár még sikeresek is lehetnek), de az arra érdemeseknek viszont megad mindent cserébe a színvonalas munkájukért. Lehet most itt a statisztikákkal bűvészkedni, hogy úgymond mennyi fiatal van a Akadémián, stb., de ez a statisztika azt persze már nem mutatja meg, hogy valójában mit is gondolnak ezek a fiatalok, hogyan szándékozzák alakítani a jövőjüket az elkövetkező években. Ezt kéne felismerni végre! Az eddig jól bevált struccpolitika már nem fog segíteni a jövőben. Szabót és Darvast le lehet hülyézni, sőt, mindenkit, aki a kellemetlen dolgokat ki meri mondani, de ettől még az okok kezeletlenek maradnak, és néhány éven belül látványosabban is megmutatkozik majd az eredményük. Senki nem mondhatja majd, hogy nem voltak meg a jelei már most, vagy hogy nem volt senki, aki időben szóvá tette volna őket.