NYELVÉSZ

Igen, már eddig is értettem, hogy te is így gondolod. Emiatt kár volt beidézni, mert érveket ez a szöveg se tartalmaz, és azt nyilván te sem gondolod, hogy az érveidet alá lehet támasztani egy másik szöveggel, amiben szintén nincsenek érvek.

Őszintén szólva engem nem nagyon foglalkoztat, hogy rajtad kívül még ki mindenki gondolja úgy, mint te. Ha érdekelne, már rég valamelyik nagy világvallás buzgó híve lennék, mert azokat igen sokan hiszik, igen jó és okos emberek is.

Találtam egy idézetet a kreatív metaforákról és a szószerintiségről, amivel teljesen egyetértek:

Némileg megnyugtat, hogy csúsztatásról beszélsz, mert korábban az ilyen szemrehányások után általában utólag kiderült, hogy mégiscsak igazam volt, lásd pl. az Ayers-idézetet.

Az alkalmi metafora természetesen csak példa volt, az alábbi jelenségekre gondolok:

- ún. "tiszta idiómák"
- előfeltevések, implikatúrák
- közvetett beszédaktusok
- irónia
- hiperbola
- a metonímia egyes típusai (pl. rész-egész, "referenciatranszfer")
- alkalmi metaforák

Hangsúlyosan nem gondolok a felmegy-féle konvencionális "metaforák"-ra (ha ezek egyáltalán azok), de ezt már mondtam.

Ezeknél mind értelmes a különbségtétel a szó szerinti és a nem szó szerinti használat között - mindegyikre tudok hozni szakirodalmi hivatkozást, ha érdekel.

Az egyik ellenvetésed az volt, hogy nem tudod elképzelni, hogyan lehetne tesztelni a beszélők intuícióit, mit kellene kérdezni tőlük, hogy ez kiderüljön. Ezért azt írtad (Cruse-idézettel kapcsolatban), hogy szerinted itt érvekre lenne szükség.

Én viszont arra kérlek, ha lehetséges, legalább nagyon vázlatosan mutasd be, hogyan képzelsz el egy meggyőző érvet, aminek a konklúziója az, hogy "a beszélők képesek megbízhatóan felismerni azt, amit szó szerinti jelentésnek hisznek."

Egyszerűen nem látok más módszert, mint hogy sok példával kapcsolatban több alkalommal sok embernek felteszik azt a kérdést, hogy döntse el, szó szerinti jelentésben kell-e érteni az adott példát. Jelentem, ez már megtörtént, dokumentált, pszicholingvisztikai kísérletek bizonyítják. Vagyis úgy gondolom, te bizonyítást akarsz ott, ahol az nem lehetséges a szónak abban az értelmében, amire te gondolhatsz.

A beszélőknek valószínűleg nincsenek "baromi éles" intuícióik egyik példatípusról sem - ez empirikus kérdés. Egyébként miről vannak "baromi éles" intuícióik mondjuk a 2x2=4 típusú állításokon kívül? Az intuíció miért ne lehetne fallibilis, mint bármelyik más megismerési mód? Sőt bizonyos esetekben nagyon is félrevezető lehet, de attól még általában más esetekben használható.



Szerintem sincsenek "baromi éles" intuícióik, viszont úgy gondolom vannak nagyrészt megbízható intuícióik, aminek alapján rendszeresen képesek újrafelismerni és megkülönböztetni

- a saját nyelvük mondatait az egyértelműen nem-mondatoktól (pl. halandzsa szövegektől)
- a nyelvük mondatait más nyelvek mondataitól
- a nyelvük mondatait a mondatnak még elliptikusan sem minősülő mondattöredékektől (Pl. "Péter és a")
- a nyelvük mondatainak példányait a nyelvük más mondatainak példányaitól.

De egyetértek abban, hogy végeredeményben az érv szempontjából ez talán mégsem annyira fontos.

Az érv röviden összefoglalva arról szól, hogy azok a szempont-típusok, amik alapján a "mondat" jogosult absztrakció, egyúttal olyan szempont-típusok is, aminek alapján a "jelentés" vagy a "szó szerinti jelentés" is jogosult absztrakció. Egy mondat ugyanis kétségtelenül absztrakt valami, nem azonos a fizikai megvalósulásaival, példányaival.

Tehát olyan meggondolásra lennék kíváncsi, aminek alapján a "mondat" jogosult absztrakció nyelvészeti értelemben, a hétköznapi "jelentés"-fogalom viszont nem az. Persze azon a tényen kívül, hogy a jelentés-nek nincsenek fizikai példányai, mert ez szerintem irreleváns.

Kedves eszesb, nem tudom, milyen reakcióra számítottál, lehet, hogy nem is az enyémre vagy kiváncsi, de azért a biztonság kedvéért leírom, mit gondolok, bár egyre kevésbé gondolom, hogy dűlőre tudnánk jutni.


Szerintem ebben csúsztatás van. Az alkalmi metaforákat természetesen mindenki felismeri, mert azok alkalmiak, és mint ilyenek, valamilyen normasértést tartalmaznak, szóval szokatlan használatot vagy ilyesmit. Ez a tény még egyáltalán nem legitimálja azt az állítást, hogy "a beszélőknek jó intuícióik vannak a szó szerinti jelentésről" vagy ehhez hasonló erős állításokat, amiket te magadévá tettél. Nem beszélve arról, hogy ha csak az "alkalmi metaforák" minősülnének "nem szószerinti használatnak", akkor most visszamenőleg végig kellene menni a korábbi példákon, és egy csomót ki kéne dobni. És egyébként még az alkalmi metaforákra vonatkozóan se vagyok biztos abban, hogy olyan élesek a beszélők intuíciói (hogy pl. biztosan megkülönböztessék az "alkalmit" a valamennyire vagy teljesen konvencionalizálttól).

Szerintem ez nem igaz. Egy csomót beszéltem erről, és nekem állandóan az volt a fantáziám, hogy én nem kapok választ. Érdekes, hogy ugyanazt a beszélgetést hányféleképpen lehet átélni.


Persze a beszélőknek sincs olyan baromi éles intuícióik arról, hogy mi mondat és mi nem (a szó grammatikai értelmében), ez teljesen biztos, de lehet, hogy az érvelésed szempontjából nem olyan fontos.

Ebben a következtetésben számos csúsztatás van. A beszélőknek nincs éles intuíciójuk arról, hogy mi mondat, mi nem. Nagyjából képesek (főleg a kontextus ismeretében) felismerni a közlési szándékot, de szó sincs arról, hogy azt is biztosan felismerik, hogy mi szó szerinti, mi nem (ezt egyszerűen felteszed itt, pedig erre akartunk választ kapni). Végképp nem következik semmiből (különösen nem a fentiekből), hogy a felismert kommunikációs szándék azt feltételezné, hogy az egyes szavak pontos hozzájárulását fel tudják ismerni.

Az érv, amit kitaláltam, a nyelvészeti absztrakciók jogosultságáról szól, és bizonyos mértékig felhasználtam hozzá Jerrold Katz gondolatait is. Azzal szeretnék foglalkozni, amit korábban a 2-es kérdésként tettem fel:



Előtte viszont még egy megjegyzés: szerintem kalman félreért engem, nem ugyanarról beszélünk. Én egy ideje az 1-es kérdéssel foglalkozok,



és arra hoztam fel a metafora és a metonímia konvencionális meghatározásait, mint amik jól fogalmazzák meg a hétköznapi intuíciókat a szó szerinti jelentéssel kapcsolatban (természetesen a beszélők nem feltétlenül nevezik az adott jelenséget „metaforá”-nak, de fel tudják ismerni az alkalmi metaforákat).



A helyzet az, hogy az előbb mondottak miatt ha akarnám se tudnám szembeállítani a konvencionális meghatározásokkal azt, amit kalman a közös cikkben írt, hiszen - amennyire át tudom tekinteni- az említett közösen írt cikk egyáltalán nem foglalkozik az 1-es kérdéssel. Ammennyire sikerült megértenem, amiről szól – a metonímia alternatív kezelése egy típusmentes szemantikában – az a 2-es kérdés szempontjából fontos. Az 1-es és a 2-es kérdés azonban elvileg független egymástól, bár gyakorlatilag van összefüggés a kettő között (akik 1-re igennel válaszolnak, azok általában 2-re nem-mel válaszolnak), de ez sem szükségszerű.



Mint már mondtam, ezzel 100 százalékig egyetértek, de megint csak azt kell mondanom, nekem úgy tűnik, az 1-es kérdés megválaszolása szempontjából teljesen közömbös, hogy valakinek forradalmi vagy hagyományos gondolatai vannak-e a jelentésről. Ez utóbbi szerintem a 2-es kérdést érinti.

Feltételezve, hogy kalman (és mindenki más, aki hagyományos szemantaként kezdte) valamikor régen elfogadta a konvencionális meghatározásokat, vagy valami hasonlót, arra lettem volna kíváncsi (többször is, nem csak tőle kérdeztem), hogy milyen személyes tapasztalatok, megfigyelések vezetnek el valakit oda, hogy megbízhatatlannak, homályosnak tartja a beszélők ítéleteit például az alkalmi metaforákkal kapcsolatban. Azért érdekelt ez, mert az erről szóló szakirodalom általam ismert része ennek ellentmond. De sajnos eddig nem kaptam rá választ.

Az érvem abból a közhelyből indul ki, hogy a nyelvészet egyik fontos témája a természetes nyelvi mondatok vizsgálata. De mi is egy mondat? Úgy gondolom, a mondat egy hétköznapi absztrakció, mert a mondatokat nemcsak a nyelvészek hanem a nem-nyelvészek is képesek felismerni. Amikor azt mondom, hogy egy mondat „absztrakt”, akkor összesen azt értem rajta, hogy nem azonos a fizikai megvalósulásaival, példányaival – nyitva hagyom azt a kérdést, hogy milyen típusú absztrakció, de ennyiben hasonló problémát jelent, mint a matematikai objektumok létezése (nem vagyok platonista, szerintem valami mentális lehet, de ez most nem érdekes).

A beszélők képesek megkülönböztetni a példányokat az absztrakt típustól – itt arra a közismert rejtvényre utalnék, hogy hány mondat van egy táblán, amire háromszor felírták, hogy „Esik az eső.” A mondatpéldányoknak nincsenek grammatikai tulajdonságaik, csak fizikai tulajdonságaik vannak: ezek krétanyomok a táblán, a levegőben terjedő hanghullámok, stb. Ezek az igazi „kemény tény”-ek velük kapcsolatban, (plusz a beszélők rájuk vonatkozó intuíciói, de ebbe most nem mennék bele), de amikor a nyelvészek „kemény tények”-ről beszélnek, akkor időnként már előfeltételeznek egypár dolgot – például azt, hogy aki kimond egy mondatot, az ért rajta valamit, pedig ez nem triviális, hiszen egy papagáj is produkálhat olyasmit, amit nem lehet megkülönböztetni hangzása alapján egy értelmes mondattól.

A mondat mint absztrakció tehát jogosult és vizsgálat tárgyává tehető: hétköznapi szinten is felismerhető, másrészt pedig a beszélők képesek újra felismerni, újraazonosítani egy adott mondat példányait, és megkülönböztetni más mondatok példányaitól.

Ha tehát azt kérdezzük, hogy minek alapján azonosítják a beszélők a nyelvük mondatait, akkor szerintem el kell ismerni, hogy ebben részben szerepet kap a kommunikációs szándék feltételezése. Ahogy én látom, ennek a szándéknak az azonosításához fel kell használni a jelentés fogalmát, mégpedig a szó hétköznapi értelmében, ugyanis a beszélők meglehetősen pontosan képesek ezt is azonosítani, hiszen például a kijelentő mondatok esetében rendszeresen használják az olyan fordulatokat, mint „X azt mondta, hogy..., Y-on azt értette, hogy... (ez megfelel az Austin-féle lokúciónak), sőt még átfogalmazni is képesek a mondatjelentéseket. (Az persze komplikálja a dolgot, hogy nincs egy-egyértelmű megfelelés a mondatok és a jelentések között).

De ha a beszélők megbízhatóan felismerik és ismerik a mondatjelentést (részben válasz a 2-es kérdésre), és viszonylag megbízhatóan meg tudják állapítani, szó szerinti-e vagy sem (ez a válasz az 1-es kérdésre - Katz szerint ez nem is olyan nehéz, hiszen a szó szerinti nyelvhasználat durván fogalmazva az, amikor az ásót ásónak nevezzük), akkor fel kell tennünk, hogy felfogják a mondatjelentésnek azokat a részeit is, amik rendszeresen előfordulnak más mondatokban is, és hozzájárulnak egyes kijelentő mondatok igazságának vagy hamisságának a meghatározásához (részben válasz a 2-es kérdésre). Ezek természetesen nem mások, mint a szavak jelentései. Vagyis a szójelentés függ a mondatjelentéstől – ezt Frege a kontextus-elvben mondta ki.

Azt, hogy a mondatjelentés részben kontextusfüggő, már egy további külön kérdés, a lényeg szerintem az, hogy ha egyszer a beszélők felismerik a mondatok hétköznapi értelemben vett jelentését, képesek különböző kontextusokban azonosítani ugyanazt a jelentést, és részben ennek segítségével azonosítják a mondatokkal tett megnyilatkozásokat, akkor a nyelvészeknek ezzel is foglalkozniuk kell, mint absztrakcióval, mert nagyjából annyira jogosult, mint maguknak a (példányaiktól megkülönböztetett) mondatoknak a feltételezése. Ezért úgy látom, hiba volna megpróbálni kiküszöbölni a hétköznapi (mondat- és szó-) jelentésfogalmakat, mert nagyjából annyira jogosult absztrakciók, mint a mondatok, és annyira szükséges vizsgálni őket nyelvészeti szempontból, mint a mondatokat.

(Tervezem, hogy a jelentés normativitásáról is írok majd később, de egyelőre ez is elég hosszú lett.)

OK, még átgondolom, aztán jelentkezek. Inkább mégiscsak itt szeretném majd elmondani, nem hinném, hogy érdemes lenne külön szálat nyitni neki.

Engem természetesen érdekelne, akár ebben a szálban, akár önálló másikban (ezt döntsétek el ti).

Köszönöm, ezt értem. A megjegyzést egyébként nem maró gúnynak szántam, eredetileg némi irónia csakugyan volt benne, de iróniára már eddig is volt példa mindkettőnk részéről, és én nem szoktam megbántódni miatta. Ha ennél erősebbnek érzékelted, azért bocsánatot kérek, bennem tényleg zavart okozott, az eddigieket figyelembe véve.

Ami a vitát illeti - hát nem tudom, nekem ugyan eszembe jutott még egy érv, ami a nyelvészeti absztrakciók jogosultságát elemezné általánosabban, de már nem igazán látom értelmét, ha ennyire nincs közös alap köztünk. Ahhoz szerintem először az kéne, hogy a hamis pénz esetében egyetértésre jussunk. Vagy talán előbb abban, hogy a jelentés fogalma normatív-e (szerintem igen, ha jól értem, szerinted nem vagy nem olyan értelemben az). Vagy abban, hogyan kellene a nyelvészetben kiértékelni a tényeket, figyelembe kellene-e venni tényként, ha a beszélők a saját nyelvhasználatukról tesznek állításokat, pl. azt mondják, hogy a hamis pénz csak a nevében (in name only) pénz - ilyesmikre gondolok.

Nem tudom, mi lenne a jó megoldás.

Válaszként most belemehetnék olyan részletkérdésekbe, hogy a templomban a papok és a hívők a bort rendszeresen nem simán "vér"-nek, hanem "Krisztus vérének" nevezik, de nem hiszem, hogy ezzel közelebb jutnánk azoknak a fontosabb kérdéseknek a megoldásához, amikben nem értünk egyet.
Az is lehet, hogy érdemesebb volna azon a szálon továbbhaladni, amit varasdi vetett fel.

Azért ha érdekel a gondolatmenet az absztrakciókról, megpróbálhatom elmondani később, most sajnos nincs több időm, és a jövő héten úgy tűnik nem is nagyon lesz rá.

Szerintem - feltéve, hogy a beszélgetés többi résztvevője is egyetért, vele - zárjuk le ezt a szálat. Lehet, hogy érdemesebb volna egy újabb topikot nyitni az említett kérdésnek, ha a többiek is egyetértenek. Nem ragaszkodok hozzá, csak kérdezem, mit gondoltok erről.

Elmondom még egyszer, bár számításaim szerint eddig is értened kellett.
A bevezetőnkben található meghatározások nagyjából úgy értendők, hogy "ezt a meghatározást szokták az emberek elfogadni" -- ezt bizonyítja a te eseted is, ezt a meghatározást, mint mondod, nagyjából elfogadod. Azt, hogy én személyesen mit gondolok ezekről a fogalmakról, csak nagyon finoman érzékeltethetem egy bevezető könyvben (és nyilván ott se a fogalmak rövid meghatározásába rejtem bele). Amúgy meg lehet, hogy amikor írtam, még nem is gondoltam ezt így végig, de ezt nem szégyellem, hiszen a bevezető könyvnek nem azt kell tükröznie, hogy én éppen legújabban mit gondolok (arról nem is beszélve, hogy volt egy szerzőtársam is, vele ezekről még nem is nagyon beszélgettem).

Én meg továbbra is azt gondolom, hogy ez nem érv. És továbbra is azt gondolom, hogy gúnyosnak szántad a szembesítést a Bevezetésben írtakkal (még ha szerintem teljesen sikertelenül is), és továbbra is azt gondolom, hogy az érveimre meg most már rendszeresen elfelejtesz válaszolni (például a legutóbb, szombaton 8:43-kor írt hozzászólásom egyetlen gondolatára se reagáltál).

Kérlek ne érts félre, nem maró gúnynak szántam, sőt kritikának sem. Hiszen mondtam, hogy elfogadom ezeket a meghatározásokat, akkor mi benne a kritika? Ráadásul 100 százalékig egyetértek veled abban, amit mondasz, hogy egy bevezető könynek nem feladata a szerzők új meglátásait ismertetni. Mindössze az okoz bennem (és talán a beszélgetés más résztvevőiben is) zavart, hogy pl. a metaforának miért pont ezt a meghatározását választottátok, ha egyszer szerinted ebben egy értelmetlen, homályos, stb, kezelhetetlen stb. stb. fogalom fordul elő.

Pl. David Crystal a Nyelv enciklopédiájában olyan meghatározásokat ad ezekre a kifejezésekre, amikben elő sem fordul a "szó szerinti jelentés". Arra gondoltam, ti is kikerülhettétek volna a használatát, ha egyszer számodra ennyire negatívnak tűnik tudományos szempontból.

Mert itt azért úgy gondolom többről lehet szó annál, mint hogy "nincs konszenzus" a kérdésben, vagy hogy "nincs teljes harmónia" a meghatározások és a között, amiről az említett cikkekek szól. Az eddigiekből számomra az derült, ki, hogy nem egyszerűen arról szól a történet, hogy van egy adott jelenség, amit X és Y nyelvész is elfogad, csak éppen eltérően magyaráznak, hanem hogy van egy állítólagos fogalom, amiről egyesek azt gondolják, hogy értelmes, mások viszont azt, hogy értelmetlen, használhatatlan stb..

Egyébként továbbra is azt gondolom, hogy az ismertetett konszenzuális meghatározásokban azért mégiscsak lehet valami. Hiszen nekem - mint már írtam is - használhatónak, értelmesnek, stb. tűnnek.
De kérlek, javíts ki, ha tévedek valamiben.

Kedves eszesb, kétféleképpen tudom érteni a kérdésedet.

1. Nagyon súlyos kritikával illeted a Bevezetésünket, amiért félrevezeti az olvasókat. Ezt nagyon határozottan kikérem magamnak (bár nem tudom, szerzőtársam erről mit gondol), mert egy bevezető könyvnek mégsem a szerző (vagy szerzők) némileg forradalmi gondolataiba kell bevezetni az olvasókat (feltehetően diákokat), hanem abba, ami nagyjából konszenzuális (bevallva azt is, ha valamiben nincs konszenzus, de abban az esetben is csak a főbb eszmeáramlatokat illik ismertetni, az ember saját elgondolását csak nagyon finoman).
2. Lehet, hogy csak maró gúnynak szánod, hogy a saját bevezető könyvünk állításaival állítod szembe a nézeteimet, amelyeket egészen más helyen fejtettem ki (már idéztem a JOLLI-cikkünket). A maró gúny eszköze tőlem sem áll távol, de érvek helyett (szándékom szerint) nem szoktam alkalmazni, inkább csak érvek fűszerezésére. Ráadásul kicsit olcsónak találom azon gúnyolódni, hogy egy bevezető könyvben írtak nincsenek teljes harmóniában egy szűk közönségnek szánt szakcikkben leírtakkal.

Ha megfigyeled, egyáltalán nincsenek feladatok a könyvünkben. Sajnos.

kalman-nal egyetértve azt javaslom válasszuk ketté a szó szerinti jelentés jogosultságáról szóló kérdést.

1. Valóban homályosak, megbízhatatlanok, inkonzisztensek-e a beszélők intuíciói a szó szerinti jelentéssel kapcsolatban?

2. Jogosult-e, a szó szerinti jelentés (és ezzel összefüggésben: a terjedelem) fogalma, mint szaktudományos, nyelvészeti absztrakció, és ha igen, miért az? (Vagy ha nem, miért nem az?)

Most egyelőre 1-re keresem a választ. Lassan már nem lehet olyan negatív jelzőt találni, amit kalman ne írt volna le a szó szerinti jelentés fogalmával kapcsolatban. Elmondta, hogy szerinte mennyire "homályos", "megfoghatatlan", "empirikusan tesztelhetetlen", "értelmezhetetlen", stb. stb.

Én próbáltam eddig hivatkozni szakirodalmi forrásokra, amik azt támasztják alá, hogy ez nincs így, de kezdek kifogyni az idézetekből, és egyébként is azt kaptam eddig válaszként, hogy ezek mind tekintélyérvek.

Kérdezem viszont, hogy erről mi a véleményetek: egy nyelvészeti bevezető tankönyv "Fogalomtár" című részéből idézek, két olyan meghatározást, amikről ugyan nem állítható, hogy minden szempontból teljesen pontosak -- a metafora magyarázata például a korábban már emlegetett "alkalmi, kreatív" típusra illik, nem a felmegy-félékre, amikről elismerem, hogy nem lehet igazán felismerni a metaforikus jelentésüket -- de szerintem mégis alapvetően mindkét meghatározás tömör, lényegretörő használható, és mivel bízok benne, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, feltételezem, hogy aki elolvassa őket, az érteni fogja, miről van szó, főleg ha a főszövegben a példákat is megnézi hozzájuk.

Nekem tehát megfelelnek kiindulópontként, ezért a továbbiakban, amikor hétköznapi értelemben vett "szó szerinti jelentés"-ről beszélek, akkor ezen azt fogom érteni, hogy a "Kálmán-Trón-féle meghatározásokból adódó szó szerinti jelentés-fogalom".


A kérdésem csak annyi velük kapcsolatban, hogy ha egyszer a szó szerinti jelentés fogalma tényleg olyannyira használhatatlan, értelmezhetetlen, homályos, stb, mint ahogy azt kalman állítja, akkor mit keres ez a fogalom egy nyelvészeti bevezetésben, nyelvészeti szakkifejezések magyarázatában.
A szerzők nyilván komolyan gondolták és közérthetőnek szánták ezeket a magyarázatokat, hiszen sehol se találok olyan feladatot a könyvben, hogy "keresd meg a Fogalomtárgyban az értelmetlen meghatározásokat".
Az is feltűnt, hogy a "szó szerinti jelentés"-nek nincs külön magyarázata -- naív módon arra gondolok, feltehetően azért nincs, mert a legtöbb esetben ezt képesek nagyjából megbízhatóan azonosítani a nem-nyelvészek is.

Egy kicsit hadd közbekotty: honnan tudja a beszélő, hogy mit "kellene" társítania az adott szóval? Mennyiben különbözik ez attól a tudástól, hogy így, ilyen dolgokra szoktuk használni az adott szót?

Amennyire látom, nem.

Egyébként szerintem a ti vitátok nem a szószerinti - átvitt dimenzióról szól valójában, hanem arról, hogy a megnyilatkozásokon túl van-e valami absztraktabb szint, amit fel kell vagy érdemes feltételezni. kalman alapvetően azt látszik mondani, hogy a megnyilatkozás, a konkrét szituációban megtett nyelvi cselekvés a végső pont, amit magát nem lehet megítélni valamilyen absztrakt normatív szempontból (nyelvészetileg értve természetesen). eszesb véleménye szerint a megnyilatkozásokban tapasztalható jelenségek esetleg maguk is magyarázatra szorulnak, mert deviánsak lehetnek a "normál" jelentések szempontjából. kalman annyival jobb helyzetben van, hogy azok a tények amikre hivatkozik valóban könnyen megfigyelhető tények. A nyelvi viselkedés szintjén az tapasztalható, amit leír a példáiban. Egy konkrét megnyilatkozás megtételekor ui. az a célom, hogy bizonyos reakciókat kiváltsak a másikból, és ez egy ízig-vérig pragmatikus dolog, vagyis bármi jó lesz, amivel ezt könnyen, gyorsan és fájdalommentesen el tudom érni. Ha kell valami, amivel egy szöget be tudok verni a fába, esetleg egy vashamutartó is megteszi, ha lusta vagyok előkeresni a kalapácsot. Ezért mondhatom egy adott szitációban egy darab plüssre is azt, hogy "bálna", még ha tudom is, hogy a biológiai bálna egészen más tulajdonságokkal bír, mint ez a darab plüss.

Ugyanakkor arra nem látok érveket, hogy az "Ez a pénz hamis" megnyilatkozásban "ez" pénzként lenne bekategorizálva. Kategorizáló állítás pl. az, hogy "Ez pénz." Az "Ez a pénz hamis"-ban a "pénz" egyszerűen a hallgató figyelmének irányítását szolgálja (ha pragmatisták vagyunk), és ebben kihasználja a legális fizetőeszközök és az előttünk heverő csinos utánzatok fizikai hasonlóságát. Ha a hasonlóság alacsony (pl. egy óvodás gyerek megpróbált lemásolni egy ötezrest), akkor a figyelem kívánt irányítását a legális fizetőeszközre való emlékeztetés nem fogja tudni megvalósítani, ezért ebben a spéci esetben valószínűleg nem is fogják azt mondani, hogy "Ez a pénz hamis." Viszont még jó minőségű hamis pénzre sem fogja senki azt mondani, hogy "Ez pénz", legfeljebb megtévesztés alatt, ezért véleményem szerint itt szó sincs bekategorizálásról. (De ezt azt hiszem egyébként kalman is ezt írja valahol lent a "sikeresség" kapcsán.)

Nem, ez nem "tévedés". Azt, hogy "bizonyos értelemben", nem úgy értem, hogy "ez az (egyik) értelmezése", hanem úgy, hogy a "jelentése", "használják rá", "alkalmazható rá" stb. egy bizonyos értelmében igenis utalhatunk a hamis pénzre a pénz szóval -- és ezt a tények bizonyítják (pl. az Ez a pénz hamis mondat). Én tehát kemény tényekről beszélek.

Nem, és ezek megint kemény tények: Még papok egymás közt se mondják azt, hogy Add ide a vért, légyszíves a miseborra utalva! (Egyébként az én elméletem nem kívánja és nem is tudja még ezt se teljesen kizárni, de aszerint, amit te mondasz, ennek ugyanolyan természetesnek kéne hangzania, mint az Ez a pénz hamis vagy az Ez a bálna plüss mondatnak. Kemény tények.)
Azt, hogy "nem tartozik a jelentésébe" te normatív, kívülálló szempontból állapítod meg, a tények (azt, hogy az emberek használják hamis pénzre is) nem támasztják ezt alá. Ezért nem tartható a megközelítésed, ha nyelvész vagy (ha pénzügyőr, akkor lehet).

Szerintem ez nem jó hasonlat, mert ha valakire rákiabálok, hogy Pénz! hogy felébredjen, akkor nem a pénz szót, hanem a hangerőt használom ébresztési célra. Érdekes mellékvágány, erről is vitatkozhatunk, de szerintem nem ez a jó érv, a fentiek fontosabbak.