NYELVÉSZ

Nekem is furcsa az ős, mint melléknév. Ezért is nem aggódtam a kivételes viselkedése miatt. Felsorolásban el tudom képzelni, pl. ős, öreg ember, /v. ős-öreg?/, de nagyon mitikus.
Kizárólag az "ős Kaján" és az "ős patkány" miatt vettem fel a listára. Ha már egyszer poétikai hosszúságot emlegettem...

Az ős mint melléknév nekem elég fosszilisnek tűnik, produktivan inkább az ősi-t használnám. Főnévként, meg összetett szavakban van csak inkább, nem?

Illetve lehet olyat mondani, hogy ez egy ősvicc, de olyat nem, hogy *ez a vicc ős.

A népneveken és az anyagneveken kívül, elég kevés a melléknévként használható egytagú tőszó. Ezeknek a szavaknak egy része melléknévi használatban sem nyitótő.
Az összegyűjtött példák alapján, úgy látszik, mintha a nyitótővé válás a poétikai hosszúságuktól függne. A természetesen hosszú, és az egyezményesen hosszú egytagú szavak melléknévként a tbsz. jelét nyitótőként veszik fel, a rövid szótagosak pedig nem. A középfok jele előtt a hosszú szótagosak nyitótövek, a rövid szótagosak ingadoznak.
Kivételek: ős, szép, vad. A vad kivételes viselkedésére nem találok magyarázatot.

Természetesen hosszú egytagúak:
ó, jó, bő, hű, ép, új, ős, ősz, vén, dús, gyér, hűs, kész, bősz, szűk, kék, szép, rőt, mély, lágy, tág, víg, csúf, rút.
Egyezményesen hosszúak: rest, nyers, torz, halk, gyors, rossz, zöld.
Rövidek: gaz, szar, rab, tar, vad, vak, nagy.

A toldalékolt egytagúakra /pl. zárt, holt, jobb, stb./ is érvényes ez a szabály, de azokat nem sorolom fel, mert túl sok van belőlük. A diszkrét jellemzők közül választók viszont, amiket nem szoktunk fokozni /pl. bal, jobb, hím, nő, bak, stb./, nem jól illeszkednek ebbe a rendszerbe.
A melléknévi használat definiálatlansága miatt rengeteg a kérdéses szó /pl. roncs, korcs, stb./, ezért a szabály sok sebből vérzik, de mégis, mintha létezne a jelenség. Az okok sem világosak. Talán a jelzős szerkezet széttagolása igényli a rövid melléknevek nyomatékosítását?