A Shakespeare III. Richárdjában előforduló angol nevek
a 19. századi magyar színpadon

A Maladype Színház Zsótér Sándor rendezésében 2016. május 18-án mutatta be a III. Richárdot. Zsótér rendezéseinek a nyelvi vetületei is gyakorta extravagánsak, így volt ez ezzel az előadással is. A megszokott eljárás, azaz új, közel literális fordítás helyett ez esetben Zsótér és a dramaturg Ungár Júlia Szigligeti Ede 1867-es fordítását használta az előadás szövegének alapjaként.

Érdekes és sajnálatos módon ennek a sokat játszott Shakespeare-drámának nincs igazán modern magyar fordítása. Az – ismereteim szerint – legfrissebb, Vas István által készített fordítás is már 1947-es, tehát épp egyidős az ünnepeltünkkel.

Az előadás tehát másfél száz éves magyar nyelven zajlott. Ezzel furcsa kontrasztot alkotott az, hogy a darabban előforduló tulajdonneveket a mai angol kiejtést a mai magyar szokások szerint visszaadva mondták a színészek. Az angol nevek magyar kontextusú kiejtése az elmúlt 2-3 évtized során is jelentősen módosult, tehát a kiejtés anakronisztikus volta az érzékeny, de nem szakértő néző füle számára is világos lehet. Ez adta az ötletet arra, hogy megpróbáljam rekonstruálni azt a kiejtést, ahogy a kiegyezés Magyarországának színházában az angol neveket visszaadhatták.

Minthogy a korabeli angol–magyar szótárak (Bizonfy, Yolland) nem vagy alig tartalmaztak tulajdonnévi szócikkeket (ahogy a mostaniak is hasonlóképp járnak el), a rekonstrukcióhoz nem lehetett igénybe venni az általuk adott, amúgy is sokszor nehezen értelmezhető kiejtésjelöléseket.

Így tehát a feltételezhető kiejtés rekonstruálásához igénybe vettem

• a névnek a szövegben előforduló toldalékos alakjait;
• a név ritmusát a jambusversbeli metrikai helyzet alapján;
• a Pallas nagy lexikona kiejtésjelölését; valamint
• a HEPD adatait, különös tekintettel a H jellel, a magyar hagyományokba simulóként megjelölt adatokra.

Mindezen forrásokból meglehetősen egyértelműen rajzolódott ki az az akusztikai arculat, amelyet a 19. század utolsó harmadának magyar Shakespeare-színpadáról feltételezhetünk. Törekedtem egyetlen eszményi rekonstrukció megadására. Tettem ezt annak ellenére, hogy miként a mai színházi gyakorlatban sem tapasztalunk mindig egységes kiejtést (akár egyetlen dialóguson belül is előfordul, hogy az idegen neveket az egyes színészek másképp ejtik), gyanítható, hogy 150 éve se volt ez másképp.

Az alábbiakban először összefoglaló táblázatban közlöm a shakespeare-i nevet (esetleges írásváltozattal), majd a Pallas, illetve a HEPD kiejtésadását, végezetül a rekonstrukciómat (tekintetbe véve a magyar hangkapcsolódási szabályszerűségeket, tehát különösen a zöngésségi hasonulást, összeolvadást, rövidülést). Kiejtésjelölésre – hiszen a magyaros kiejtéstartományon belül mozgunk – az egyezményes magyar hangjelölés rendszerét használom, így a HEPD adataiból is ezeket veszem át. Továbbá: ha a HEPD-ben szerepel H jelzetű kiejtés, csak azt idézem (egyetlen kivétellel). A táblázatot követően először általános szabályszerűségeket fogalmazok meg, majd végül az érdekesebb, kivételesebb rekonstrukciók magyarázatát adom.

A legáltalánosabb szabályszerűség az /ʌ/-nak ö-vel való visszaadása. Ez a közelmúltig általános volt a magyarban, az angol → francia → német → magyar átadási útvonal következtében (vö. pl. löncs, tröszt, piköp).

Szintén általános a hosszúnak írt mássalhangzó íráskép szerinti kiejtése, tehát a nevekben az angolul ck, ff, rr betűkkel írt /k/, /f/, /r/ a magyaros kiejtésben kk, ff, rr alakban hangozhatott.

Az s betűvel jelölt /z/-t a közelmúltig sz adta vissza a magyarban (a stratégiaváltás elég pontosan datálható: még megdonálc, de már vindóz).

A svák visszaadása közismerten nehéz probléma, ugyanakkor hagyományosan a redukálatlan változat jelenik meg a magyar kiejtésben. Így tehát az or, er, illetve a szó végi on jelölte /ə/, /ə/, illetve /ən/ magyar kontextusban máig or, er, illetve on formában ejtődik ki. Kivételt a névanyagban a th-t megelőző or jelent, amelyet ör ejtésűnek feltételezhetünk. (Ebben a szótagtípusban azonban az angolban hangsúlyos helyzetben is ö-féle hang állna: /ɜː/.)

Az /eɪ/ magyaros kiejtésbeli megfelelője manapság alapvetően pozicionális (vö. HEPD 17): magánhangzó előtt, illetve szó végén éj, egyébként é. A vizsgált korban azonban valószínűleg egységesen az é ejtés volt használatban (vö. a későbbi bródvé, diszplé ejtésformákat).

A land írású utótag ejtése a magyar fordításbeli toldalékolás alapján (Northumberlandot, Rutlandom, Rutlandnak) egyértelműen land (vö. még klívland az amerikás magyarok szóhasználatában).

A legérdekesebb szabályszerűségnek a mai magyaros angol kiejtési hagyományokban már nem találtam nyomát: a szó végi ey jelölte /i/ megfelelője az e volt (Berkley [?], Chertsey, Courtney, Stanley). A rekonstrukció alapját egyfelől a Pallas kiejtésjelölése (sztenle; de vö. börkli), másfelől a következő két sor, a Chertsey név két előfordulásának ritmikája adja: „Ha e nemes királyt a chertseyi”, „Szent terhetekkel most jerünk Chertseybe”.

Az egyedi esetek magyarázata:

A Buckingham név bökingem ejtésének emléke máig teljesen általános. Ettől eltér a táblázatban rekonstruált bökingen alak. A „rendelje meg valaki, hogy Buckinghamt” sor azonban egyértelműen bizonyítja, hogy a szó végén n-t ejtettek. Ennek több dolog is állhatott a hátterében: az en szóvégződés idegen (különösen német) nevekben jóval gyakoribb az em végződésnél, de általában is előfordul a szó végi m n-né gyengülése (vö. mai kardamom > kardamon); szó végén az m és n váltakozására van példa a magyar morfológiában (luftballon, de: luftbalmot). Ez utóbbi miatt elképzelhető, hogy noha a fenti locusban m-es, a szöveg más pontjain n-es alak hangzott el.

A Ludlow helynév ejtésének rekonstrukciójához kevés a támpontunk. Egyaránt feltehetjük az írásképet követő ludló ejtést (vö. puncs 1783, klub 1790, humbug 1858, plumpuding 1860, mumpsz 1883, bungaló 1911), illetve az /ʌ/-ra alapuló lödló formát (vö. löncs 1831, röss 1870, tröszt 1897). (Az évszámok az első magyar előfordulást jelzik, többnyire az EWUng. alapján – az első írásos előfordulások korabeli kiejtése persze eléggé bizonytalan.)

Arany Jánosnak a Szigligeti-fordítás keletkezésénél épp tíz évvel korábbi keltezésű híres verse ismeretében felettébb meghökkentő, hogy a lord mayort, ha épp nem köttetik fel, nem három, csupán két szótagban ejtik, miként az alábbi jambusi sorok egybehangzóan, kétséget kizáróan bizonyítják: „Ez ő; a mayort is elhozá magával”; „Lord mayor – Nézd meg a felvonó hidat”; „Lord mayor, az ok, hogy érte küldtünk”; „S most, drága lord mayor, éljen boldogul”; „A mayor a városházba megy sietve”; „Ezt látva, korholám őket; s a mayort”; „És nem jön el a mayor és társai?”; „El, az erkélyre fel! a mayor kopogtat”; „S mondjad, hogy én, a mayor, s tanácsosok”. Mindez teljes összhangban van a Pallas kiejtésjelölésével is (me’r, illetve mé’r). Hogy az alsó vagy a középső nyelvállású hosszú magánhangzó volt-e a tipikusabb kiejtésváltozat, nehezen megfejthető. Talán a fair analógiájára az ē-s ejtés valószínűbb.

Szintén meglepő, hogy míg az eredeti Shakespeare-szöveg metrikai tanúsága szerint is négy szótagú a Plantagenet név, és ezt tükrözi mind a Pallas, mind a HEPD kiejtésadása, a 19. századi magyar fordítás alábbi sorai egyértelműen bizonyítják, hogy magyarul három szótagos, ideáltipikusan – ⏑ – ritmusú volt a kiejtése: „Vajjon, ki e Plantagenet Eduárd”; „Nevezd meg. – Plantagenet. – Az ő vala”; „Nagyhírű Plantagenet, kegyelmes úr”; „Kik jönnek itt? – Plantagenet unokám”; „Plantagenet Edvárd, mért haltál te meg?”; „Plantagenetet lerótta Plantagenet, / Halottdíjt Edvárdért Edvárd fizet”; „S a kicsi Plantagenet Edus, fia?”. Ugyanezt a képletet mutatja még Vas István 1947-es fordítása is. A ritmus legjobb megvalósítása a plendzsenet kiejtés mellett valósulna meg, bár a szótagszámot egy esetleges, az eredeti kiejtést árnyalattal jobban visszaadó plentedzsnet is megvalósíthatná (de ⏑ – ⏑ lejtésével éppen ellentétes ritmusú lenne).

A Pomfret név esetében az ékezetes írásváltozat valószínűleg a szándékolt pomfrét kiejtést tükrözi.

A Tower eredeti kiejtése triftongusos, azaz mindössze egy szótagot tesz ki. A magyar fordításban bizonyos helyzetekben egy („Nem a király, ki önt a Towerbe küldi”; „A Towerbe lépve, rája gondolok”; „Megyünk a Towerbe? Az idő mulik”; „A Towerbe akkor én rabúl menék”; „Tyrrel, a Towerben a két korcsot értem”; „Gondolj a Towerre s rám: csüggedve halj meg”), másutt két szótagos ejtésre utal a metrum, utóbbi esetben hol a ⏑ – („Mellém adá, hogy a Towerbe vígyen”; „Hogy Hastings lordot a Towerbe küldje”; „Koczkáztatom, hogy a Towerbe küld”; „Megölted Henrik férjem’ a Towerben”; „Úgy rémle, a Towerből megszökém”; „Hogy a Towerben látogassa meg”; „Hogyan! mylord, ön a Towerbe megy?”; „Én a Towerben nyúgodtan nem alszom”; „S holnapra hivd meg a Towerbe, hol”; „Aztán együtt megyünk fel a Towerbe”; „Mit, ön is a Towerbe megy?”; „Lelkemre, a Towerbe vándorolnak”; „Csak a Towerbe; s úgy sejtem, hasonló”; „Maradjatok még: nézzünk a Towerre”), hol a – ⏑ („A Towerben kereszteljék meg újra”; „Néhány napig magát a Towerben”; „Minden hely inkább tetszik, mint a Tower”; „S a Towert látva, bokrossá leve”; „A Tower papja eltemette őket”; „Álmodj’ a Towerben megölt öcscseidről”) ritmus simulna jobban a metrumba. E mögött a sokféleség mögött az állhat, hogy a tauer ejtéstípus igen változatosan mondható ki magyarul. (Elvben lehetséges lenne azt feltételezni, hogy a kovboj ejtésű cowboyhoz hasonlóan a vizsgált időszakban még egy valamiféle tover ejtéstípus volt a jellemző, de ebben az esetben ennek a tvēr, tovēr és tóver megvalósulásaival kellene számolnunk – ez igen bonyolult lehetőség lenne, így inkább célszerű elvetni.)

Az eredeti Vaughan íráskép Szigligetinél következetesen Vaugham. A Vaughammel szóalak arról tanúskodik, hogy valóban m-es volt a szándékolt kiejtés, továbbá arról, hogy az utolsó szótagban elöl képzett magánhangzó áll. A metrika bizonyítja, hogy két szótagos volt a név: „Izgatni Rivers, Vaugham és Grey ellen”; „S velök Vaugham Tamást, mint foglyokat”; „Grey-, Rivers- s Vaughammel; s még így teszek”; „Jer, Vaugham, Grey; ölelkezzünk; vegyünk”; „A házasságtörő, Rivers, Vaugham, Grey”; „Hol a nemes Rivers, Vaugham, Grey?”; „Vaugham, s ti mind, kiket gyalázatos”; „Gondolj Vaughamre, s bűnös rettegéssel”. Mindezeknek a kritériumoknak a vógem ejtés felel meg leginkább.

A Warwick név („Majd Warwick ifjabb lányát elveszem”; „Szegény Clarence, apóság Warwicket”; „A nagyhirű Warwick, ipam vala”; „Ki szólt, hogy a hatalmas Warwicket”; „S ő gyűlöl is atyámért Warwickért”) elöl képzett toldalékos adataival eléggé valószínűtlennek tetszik a drámaszövegben a Pallas által dokumentált varrikk kiejtés. Ha az első magánhangzó e, akkor viszont joggal tehetjük fel, hogy a második w is kiejtődik, nyilvánvalóan v-ként. A név végi k rövid voltát ugyanakkor a jambusvers sor végi ritmuskényszere valószínűsíti.

A William névnek mindössze két előfordulása van a drámában: „Sir Gilbert Talbot, sir William Stanley”; „Sir William Brandon, zászlómat te hordod”. Itt a versritmus az egyik esetben a viliem, a másik esetben a viljem kiejtésre utal.

Mindennek a kavalkádnak csak az vethet véget, ha majd megjelenik ez a Shakespeare-mű is ünnepeltünk kiváló fordításában, a tőle megszokott gondos, a magyar irodalmi hagyományokat pontosan tükröző, mégis korszerű kiejtésjelöléssel.

Irodalom