<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
A romlás virágai
[Magyar Narancs, 2004/08/05]
Nemrég tartottam egy ismeretterjesztô elôadást a nyelv változásáról, és megjegyeztem, hogy a laikusok néha beszélnek ``nyelvromlásról'', ám a nyelvtudomány ilyen kategóriát nem ismer, a szakkönyvek ilyet nem tartalmaznak. A ``nyelvromlás'' gondolata -- mondtam -- tudománytalan badarság. Az elôadás után egy fiatalember felállt: szerinte igenis van nyelvromlás, például az elôadásomban én is ilyen szavakat használtam, mint kommunikáció, s hogy Kazinczyhoz képest ez -- és általában a mai nyelvállapot -- bizony romlásnak tekintendô. Én megköszöntem a véleményét, de arra nem volt idô, hogy megkérdezzem, mit is akart igazából mondani.
Mert hát a kommunikáció valóban ronda és ellenszenves szó, de vajon lehet-e a nyelvromlás ismérve az, hogy ronda vagy ellenszenves szavakat használunk? Számomra a szafaládé is rendkívül ronda szó, és csúfnak találom az újabban használatossá vált ökumenizmus, eucharisztia, pasztoráció kifejezéseket, holott az általuk kifejezett tartalmak, tevékenységek szépek és tiszteletre méltóak. No de hogy Kazinczyék idejében kevesebb ronda szó volt-e forgalomban, azt képtelenség megállapítani, hiszen nincs tudományos kritériuma annak, hogy valami ronda. Ugye értik: én nem a rondaság létét vonom kétségbe, hanem a szaktudományos megfoghatóságát. A rondaság ismérvei szubjektívek, egyénenként és koronként változóak, tudományosan nem hasznáhatók.
De talán a fiatalember se gondolt ennyire szubjektív mércére, mint a rondaság. Mivel a kommunikáció latin jövevényszó, talán úgy gondolta, hogy az idegen szavak bekerülése a nyelvbe az, ami romlásnak tekinthetô. Ám a tudományban ezt is indokolni kellene: miért romlás az idegen elemek behatolása? Ha nem tudom megindokolni, akkor ez puszta hittétel, posztulátum, amit hinni ugyan lehet, de észérvekkel fönntartani nem. Olyan rengeteg idegen szó áramlott mindig is a magyarba (és minden európai nyelvbe, Kazinczy korában is, ma is), hogy ez szemmel láthatólag a nyelvek mûködésének természetes velejárója, a szókincsbôvítés egyik fô eszköze. A mai magyarban a kommunikáció, pizza, fritôz, szkinhed-féléket ``romlásnak'' tekinteni olyasféle laikus félreértés, mint ha valaki az emberi emésztôrendszerben tanyázó bélflórát (azaz baktériumokat) fertôzésnek tekintené és ki akarná irtani. Ha az idegen elemek behatolása romlás volna, akkor az orosz, angol, spanyol -- melyek igen nagy számú idegen elemet fogadtak be -- a legromlottabb nyelvek közé tartoznának. Mondanánk ezzel bármi értelmeset róluk?
Egyébként a rondaság nem vág egybe az idegen eredettel. Én például kínosan csúnyának találom a tôsgyökeres magyar cubák szót (jelentése: ``csirke- vagy libacomb'', ``nagyobb húsdarab''), amelyet Kazinczyék korában még mindenki használt. Örömmel látom, hogy ez az ellenszenves szó kikopott a használatból, szerintem ezzel a nyelv nemhogy romlott volna, hanem egyenesen javult.
Amikor valaki ``nyelvromlásról'' beszél, valójában ``nyelvcsúnyulásra'' gondol. Ez ellen a tudomány nem emelhet szót, legyen mindenkinek ízlése és véleménye, de lássuk világosan ennek a szubjektív, tudománytalan voltát. Aki nyelvromlásról beszél, az -- még ha egyébként nyelvész szakember is -- arra az idôre megszûnik nyelvész lenni, mert tudományosan nem igazolható vélekedéseket, hittételeket, ízlésbeli döntéseket ad elô. Olyan ez, mint ha valaki azt mondja, hogy a nôk egyre csúnyábbak, mert míg régen fodros szoknyában, gondosan fodrászolt hajkölteményekkel jártak, addig most nadrágban és rövid hajjal szaladgálnak, ezt nem kell bizonyítania: úgy érzi, hogy csúnyábbak, kész. De ha azt állítja, hogy ez egyben a nôk romlása, azt már bizonyítania kellene, például szociológiai vagy nôgyógyászati ismérvekkel.
A romlást a tudományban csak egy módon lehet bizonyítani: azzal, ha a kérdéses dolog kevésbé alkalmassá válik feladatának ellátására. Ha romlik valakinek a szeme, akkor rosszabbul lát, mint azelôtt. Ha romlik a közlekedés, akkor nem lehet olyan gyorsan célba érni, mint azelôtt. Ha romlik a nyelv, akkor nem lehet olyan jól használni, mint azelôtt. A fiatalembernek tehát azt kéne bizonyítania, hogy a mai magyar nyelv kevésbé alkalmas funkcióinak ellátására, mint Kazinczy korában. Erre azonban semmi nem mutat. Vigyázat: a laikus könnyen abba a hibába eshet, hogy elolvas egy szép, míves Kazinczy-korabeli szöveget, majd ezt összehasonlítja a mai mûveletlenek vartyogásával. Ez súlyos módszertani hiba: a mai bunkókat az akkori bunkókkal kellene összevetni, csak sajnos az ô beszédük nem maradt fenn, bár sok jót nem várhatnánk tôlük szerintem. Ami az írásos gondolatkifejtést illeti, mondjuk Bibó István esszéinek nyelve nem rosszabb, mint Kazinczyé, sôt, talán hajlékonyabb, elegánsabb és gördülékenyebb. Hol itt a romlás?
Vagy vegyük a költészetet, melynek anyaga a nyelv. Ha egy mûvész rosszabb anyagból kénytelen dolgozni, mint elôdei, az meg fog látszani munkáin: a silányabb festék, az olcsóbb márvány károsan hat vissza mûvészi teljesítményére, magyarán: mûvei gyengébbek lesznek, nem tudja kifutni mûvészi formáját. Mármost vajon Pilinszky János, aki a mai -- állítólag romlott -- magyar nyelven volt kénytelen verseket írni, gyengébbet produkált-e, mint Kazinczy? Nem, sôt. Igaz, Pilinszky Kazinczynál tehetségesebb költô volt; de ha a nagyjából azonos kaliberû Csokonaival hasonlítjuk össze, akkor se látjuk, hogy Pilinszky tehetségének kibontakozását gátolta volna a ``romlott'' anyag, mellyel dolgozott. A 20. század magyar nyelve sokkal nagyobb költôi teljesítmények anyagául szolgált, mint a Kazinczy korabeli. Hol itt a romlás?
Vagyis szó sincs arról, hogy a magyar nyelv az utóbbi kétszáz évben kevésbé alkalmassá vált volna bármely funkciójának ellátására, a bölcsôdaltól a nekrológig. Ebbôl viszont következik, hogy ``romlásról'' nem beszélhetünk, hiszen annak más ismérve nem lehet, mint a funkciók ellátására való alkalmasság. Hogy csúnyább lett-e a magyar nyelv Kazinczy óta? A nyelvcsúnyulás gondolata ellen nincs kifogásom, cáfolni nem tudom és nem is akarom, hiszen nem érinti a nyelvtudomány illetékességét.
Le a nyelvromlással! Éljen a nyelvcsúnyulás!