<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Egy alnémet dialektus
[Magyar Narancs, 2004/06/10]
A múltkor zsörtölôdtem itten, hogy a nyelvrokonságot sokan olyasmire akarják fölhasználni, amire nem alkalmas, tehát hogy népek származását, karakterét, értékét (vagy értéktelenségét) bizonygassák vele. Ettôl azonban a nyelvrokonság még roppant izgalmas dolog, mint minden tudományterület, hiszen ez is rejtett összefüggéseket mutat föl, és az ember azt mondja: nahát, ki hitte volna!
Itt van például az angol nyelv származása: kevesen tudják, hogy ez eredetileg egy alnémet dialektus, mely a mai Németországban és Dániában élt a többi derék alnémet nyelvjárással együtt. Az ,,al-'' címkét eleinte tisztán földrajzilag értették, vagyis hogy ezeket a nyelveket a német területek alsó, sík vidékén (azaz északon) beszélték, szemben a ,,felnémettel'', melyet a magasabban fekvô részeken, az Alpokhoz közel (tehát délen) használtak. Amit ma németnek nevezünk, az voltaképpen a felnémet, mely Luther nyomán terjedt el egész Németországban.
Az alnémetet eredileg egy germán törzs: a szászok beszélték. Négy fontosabb alnémet dialektus van. (Mint látja az olvasó, a nyelvészetben a ,,nyelv'' és ,,dialektus'' szót nem mindig különböztetjük meg, mert nyelvészeti eszközökkel nem is lehet: mindkettôt használjuk arra, amit egy közösség adott területen beszél, legyen az hivatalos állami nyelv vagy csak egy falu nyelve. Eredetileg minden nyelv nyelvjárásként kezdi, s a történelem dönti el, hogy lesz-e belôle valamely állam nyelve vagy megmarad vidékies beszédmódnak.)
A legismertebb alnémet dialektus a holland, mely már évszázadokkal ezelôtt hivatalos nyelv rangjára emelkedett. Ugyanezt a nyelvet használják a Belgiumban élô flamandok is. A hollandok a nyelvüket ma Nederlands-nak, tehát ,,alföldinek'' nevezik (németül Niederländisch, ami ugyanaz); de még a XVI. században simán ,,duytsch''-nek mondták, sôt, az angolok mindmáig Dutch-nak hívják, ami nem más, mint a ,,deutsch'' szó továbbélése, azaz egyszerûen ,,német'' -- abból az idôbôl, amikor a holland még a német egyik változatának (csakugyan ,,al-németnek'') számított.
A tulajdonképpeni alnémet nyelv, a Niederdeutsch, Hamburg, Bréma és Lübeck lakóinak eredeti nyelve, ma már a köztudatban a német nyelv egy helyi, mûveletlen dialektusának számít. Úgy is szokás nevezni: Plattdeutsch, vagyis ,,sima német'', az egyszerû emberek keresetlen nyelve. És bár Alsó-Szászországban még sokan beszélik, inkább színezô anyagként használják a ,,rendes'' németbe keverve. A német egyre inkább kiszorítja, hiszen Német országban az a hivatalos nyelv, az iskola, a sajtó, az egyház nyelve, s így a Plattdeutsch -- szemben a hollanddal -- sosem fog teljes jogú nyelvvé válni. Érdekes, hogy a két fogalmat (alnémet és felnémet) a mûvelt köztudat már jóideje nem földrajzi, hanem kulturális értelemben fogja föl: mintha a felnémet már a nevében is (Hochdeutsch, azaz ,,magas német'') hordozná a felsôbbrendûséget, a ,,magasabb'' presztízst. Kínos félreéertés, de mivel mindenki így gondolja, így is van -- mi mást tehet a nyelvész, mint hogy ezt regisztrálja?
A harmadik alnémet dialektus, a fríz, voltaképpen önálló nyelv, de a sorsa úgy alakult, hogy már alig létezik. Hollandia északi részén beszélik meg a szomszédos német részeken a tenger mellett, például a szép Sylt szigeten. Eléggé különbözik a szomszédaitól ahhoz, hogy megérdemelje a ,,nyelv'' nevet, csak végképp nincs presztízse, falusi meg kisvárosi körben használják pár tízezren. Minden beszélôje tud a hivatalos államnyelven is (hollandul vagy németül), így a fríz lassú eltûnésre van ítélve, és már inkább csak a hagyományôrzés tartja életben.
Annál látványosabb karriert futott be a negyedik alnémet dialektus, az angol. A sors fintora, hogy a legjelentéktelenebb és a legjelentôsebb germán nyelv, a fríz és az angol, egymásnak legközelebbi rokonai: ôk a germán nyelvek közt a koldus és a királyfi. Intim kapcsolatukat mutatja, hogy csak ebben a két nyelvben lett az ôsi a hangból e-féle hang, például a ,,nap'' szó németül Tag, hollandul dag, de a frízben dei és az angolban day (ejtsd déj). Amirôl tehát azt hinnôk: angol sajátosság, az valójában ,,anglofríz'' örökség.
Az angol nyelv beszélôi, az angolszászok -- mint a nevük is mutatja -- eredetileg szászok voltak, a Kr. u. V. században kezdtek átköltözni a Nagy-Britannia nevû szigetre, melynek déli részét ma már, éppen ômiattuk, Angliának nevezzük. Új hazájukban lassan, véres harcok árán vetették meg a lábukat, mert az ott élô kelták -- többek között a legendás Artúr király vezetésével -- sokáig ellenálltak. A sors következô fintora, hogy az angolokat ma már ,,briteknek'' nevezzük, hiszen a Brit Szigeteken élnek, s ezért úgy tûnhet, mintha a brit (azaz kelta!) Artúr király angol lett volna. Mintha id. Zrínyi Miklóst vagy Dobó Istvánt török hadvezérnek neveznénk.
Mivel az angol nyelv átkerült a kontinensrôl a szigetre, külön utat kezdett járni, más hangtani és nyelvtani szabályai lettek, ahogy ez már lenni szokott. Mégsem ez a lassú különfejlôdés szakította el igazán germán testvéreitôl, hanem a normann hódítás, vagyis a XI. századtól szüntelenül rázúduló francia hatás. Az angolok elkezdtek francia szavakat használni a legmindennapibb dolgokra is (pl. mutton 'birkahús', move 'mozogni', very 'nagyon'), miközben sok öröklött germán szót elfelejtettek. Volt olyan idôszak, a XI-XIV. század, amikor az angol a kihalás szélén állt, már csak a ,,szász'' parasztok beszélték, írásra, törvénykezésre nem használták, hiszen nemesség és a fôpapság, de még a városi polgárság is francia nyelvû volt. Az angolt Robin Hood és rablótársai beszélték az erdôben, míg a nottinghami seriff franciául beszélt otthon is, a feleségével meg a gyerekeivel. Az, hogy a folyamat megfordult, és Angliában végül az angol lett a köznyelv, egy történelmi eseménynek: a százéves háborúnak köszönhetô, mely Angliát és Franciaországot elszakította egymástól. Ennek végeztével, kb. 1360-tól az angol minden vonalon rohamosan elôretört, és azóta se állt meg.