<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Alanyban gondolkodni
[Magyar Narancs, 2003/10/30]
Okos, hagyományos tanítás (már a régi görögök!), hogy a mondatok alanyból és állítmányból állnak. Például (1) János hegeszt. Ki? János. Mit csinál? Hegeszt. A János az alany, a hegeszt az állítmány. Ez mélyen igaz, hiszen a világ dolgairól állítást, ítéletet többnyire így szoktunk tenni: az alany az, akirôl mondani készülök valamit, az állítmány meg az, amit állítok róla. Csapataink helytállnak. Mátrai lebukott. Mindnyájan hegedülünk. Én tiltakoznék. Köd gomolygott. A rákérdezés-próba szépen mûködik: a ``ki?/mi?'' megadja az alanyt, a ``mit csinál?'' az állítmányt. A próba voltaképpen azt jelenti, hogy a mondat egyik szavát (pl. János, köd) a megfelelô kérdôszóval (ki? mi?) helyettesítjük, és ha sikerül, akkor azt tekintjük alanynak.
Igen ám, csakhogy ezek vegytiszta példák voltak: mindössze két szóból álltak, egy fônévbôl (vagy névmásból: mindnyájan, én, ami most ugyanaz) és egy igébôl. Így nem volt nehéz lokalizálni az alanyt meg az állítmányt. De a mondatok többsége ennél bonyolultabb. Például (2) A szomszédéktól a János valami kerítéselemeket hegeszt. Mi itt az alany és mi az állítmány? Rá lehet-e kérdezni ugyanúgy, mint fent? Próbáljuk ki: *A szomszédéktól a ki valami kerítéselemeket mit csinál? Hát ez nem megy. Itt szemmel láthatólag nem lehet a János, illetve hegeszt szavakra rákérdezni úgy, hogy a mondat többi részét érintetlenül hagyjuk. Kérdezhetem, hogy ``ki?'', de ez itt csakis az egész A szomszédéktól a János szerkezetre vonatkozhat, azaz a rákérdezés a János fônév módosítóit, jelzôit, kísérôszavait is automatikusan ``lefedi''. Ugyanígy kérdezhetem azt is, hogy ``mit csinál?'', de ez itt csakis az egész valami kerítéselemeket hegeszt részre vonatkozhat, azaz a hegeszt ige mellett a tárgyat (sôt annak jelzôjét) is lefedi. Vagyis a (2)-re pontosan úgy tudok rákérdezni, mint az (1)-re: Ki, mit csinál? A rákérdezés-próba tehát e két mondatot azonosnak mutatja. Pedig két különbözô mondatról van szó!
Ezzel egy ôsi ellentmondást fedeztünk föl a logika és a grammatika, vagy tágabban a filozófia és a nyelvészet között. A filozófia (s annak része, a logika) a világot kívánja megismerni, a nyelvészet viszont a nyelvet. A logika éppen lehántani kívánja a nyelv sallangjait a mondatokról, hogy tiszta ítéletté alakíthassa ôket. A logika azt mondja, hogy a (2) alanya ugyanúgy János, és az állítmánya ugyanúgy hegeszt, mint az (1)-é, hiszen a két mondat ugyanarról az eseményrôl számol be: ugyanaz a személy csinálja ugyanazt, csak éppen a (2)-ben néhány részletet is elárulunk - ám ezek mellékesek, ``akcidentálisak'' (= járulékosak), a logikai-filozófiai lényegen nem változtatnak. A logika síkján az (1) és a (2) valóban azonos szerkezetû, egy alanyból és egy állítmányból állnak, s az részletkérdés, hogy ezek az összetevôk egyszavasak-e avagy többszavasak.
A nyelvészet pont fordítva dolgozik. A nyelvészt a mondatokban nem a ``mit'' érdekli, hanem a ``hogyan''. Nem azt vizsgálja, hogy mondataink mit közölnek, hanem hogy hogyan teszik ezt. Számára fontos, hogy az alany vagy az állítmány nyelvileg több szóból is állhat: [János] [hegeszt]. [A szomszédéktól a János] [valami kerítéselemeket hegeszt]. [Az ide-oda rohangáló ronda fehér kutya] [ugat]. Megállapítjuk tehát, hogy a mondat fô összetevôi nyelvészetileg is az alany és az állítmány, csakhogy ezek nem szavak, hanem szószerkezetek. Az alany például olyan szószerkezet, melyre ki?/mi? kérdôszóval lehet rákérdezni. Az számunkra véletlen határeset, ha egy szószerkezet egyetlen szóból áll (mint az (1)-ben a János szószerkezet), ez minket ugyanúgy nem zavar, mint a matematikát az, ha egy polinom csak egy tagból áll, attól az még polinom és nem ``mononom''. Az alany tehát nem szó, hanem szószerkezet, méghozzá olyan, amelyet fônévi csoportnak (latinosan ``nominális frázisnak'', NP-nek) nevezünk, mivel tipikusan fônevet tartalmaz. Néhány ilyen NP: [János], [csapataink], [én], [a szomszédéktól a János], [az ide-oda rohangáló ronda fehér kutya].
A logikai elemzés rávetítése a nyelvre romboló hatású, ugyanis a logikát éppen a nyelv nem érdekli, ahogy a matematikát se érdekli, hogy a 26-ot husz-on-hat-nak vagy sechs-und-zwanzig-nak mondom. Mit is mondtunk fent? ``Az alany az, akirôl mondani készülök valamit, az állítmány meg az, amit állítok róla.'' Ez a klasszikus logikai definíció; ám ha a nyelvre próbáljuk alkalmazni (mint sok jámbor nyelvtan-tanár), abból nagy baj lesz, mert eszerint a (3) Mátrait ki fogják rúgni mondatban a Mátrait az alany, hiszen ôróla készülök mondani valamit: azt, hogy ki fogják rúgni. A nyelvészet ezellen tiltakozik: itt a Mátrait nem alany, hanem tárgy, az alany pedig a ki nem fejezett ``ôk'' vagy ``valaki(k)''. Persze ha ugyanezt úgy mondtuk volna, hogy (4) Mátrai ki lesz rúgva, akkor valóban a Mátrai lenne az alany. No de, neveti el magát a logika, ez a két mondat ugyanazt jelenti, akkor ugyanolyan szerkezetûek! Mindkét mondatban Mátrairól állítok valamit (méghozzá ugyanazt)!
Ilyenkor kell keménynek lennünk. A nyelvészt kevéssé érdekli, hogy ez a két mondat ugyazat jelenti-e: ôszerinte igenis más szerkezetûek. A nyelv éppen attól érdekes, hogy ugyanazt a dolgot többféleképpen tudja kódolni, s a nyelvészet tárgya e kódolás maga. Mátrait a (3)-ban tárgyként, a (4)-ben alanyként kódoltuk. Hiába elégíti ki a Mátrait szó a (3)-ban a logika alany-definícióját (``akirôl mondok valamit''), mégsem lehet nyelvtanilag alanynak nevezni. Elôször is, -t végzôdése van, s a magyarban alany ilyet nem kaphat. Másodszor, nem kormányozza az ige számosságát: az egyes számú Mátrait mellett a többes számú fogják igealak áll, márpedig az alanynak számban egyeztnie kell az igével. Ez a (4)-ben így is van: Mátrai + lesz; és ha Mátrai helyett Mátraiék állna, az ige lesznek-re váltana. Ez is bizonyítja, hogy a (4)-ben valóban a Mátrai az alany.
Az iskolai oktatásban, nagyon helyesen, a gyerekeknek a logikus gondolkozást igyekeznek megtanítani. Csak ennek nem a nyelvtanórán kellene történnie, mert nyelv és logika két örökké civódó istennô (bár abban egyetértenek, hogy Mátrainak mennie kell).