<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
A metonimikus szemétláda
[Magyar Narancs, 2003/09/18]
A nyelv nem tudna mûködni, ha nem volna pontatlan. Még a legártatlanabb, legunalmasabb szót is annyi mindenre használjuk, hogy azt semmilyen logikus, emberalkotta jelrendszerben nem lehetne megengedni. (Persze a nyelv sem nem logikus, sem nem emberalkotta.) A szavakat folyton csúszkáltatjuk egyik dologról a másikra. Azt mondjuk: Két forinttal drágult a dízel. Itt valami csalafintaság történik, hiszen a dízel (= Diesel) szót most egy fajta üzemanyagra használtuk, pedig eredetileg nem üzemanyagot jelöl, hanem egy motort, sôt nem is motort, hanem egy embert, Rudolf Diesel német mérnököt. Az általa feltalált motort Diesel-motornak nevezték az emberek, majd ebbôl elhagyták a motor elemet, mert magától értetôdônek (redundánsnak) érezték, hiszen a Diesel szó másra nem volt használatos. (Ezért írhatjuk akár dízelnek is.) Ebbe a taktorba dízelt építettek. Ez egyszerû rövidítés: amikor a kifejezés egyik fele kellôen informatív, mással össze nem téveszthetô, a másik felét elhagyhatjuk. Ezáltal a megmaradó fél jelentése máris bôvül, mert mintegy rátapad a mellôle elhagyott szó jelentése. Szegény Bettinek méhenkívülije van (= terhessége); Hánykor kezdôdik a szülôi? (= értekezlet). Vegyük észre, hogy ugyanezt már nem csinálhatjuk a benzinmotor kifejezéssel, azt nem lehet csak így benzin-re egyszerûsíteni, hiszen a benzin szónak van más, saját használata (vegyület, üzemanyag). Ebbe a traktorba benzint építettek -- ilyet nem mondunk. A dízel azonban nemcsak motor-t tudja magára tapasztani, hanem a hozzá való üzemanyag nevébôl, a dízelolaj-ból az olaj-at is (ha tudjuk, hogy üzemanyagról van szó): Két forinttal drágult a dízel. Ezek a tapadásos rövidítések olyasféle takarékossági fogások, mint az email-rendszerben az, ha beírom a címzett vezetéknevét, a gép meg automatikusan hozzárakja a keresztnevet (feltéve, hogy csak egy olyan vezetéknevû van). Ilyen a jól konstruált jelrendszerekben is létezik.
Az igazán érdekesek az úgynevezett szóképek (görög szóval ``trópusok'', azaz fordulatok), mert azok az emberi nyelv sajátos mûködését mutatják. A szóképek egyik alfaja a metafora (ez görögül tulajdonképpen annyit jelent: ``átvitel''). A metafora mindig valamilyen hasonlóságon alapul: Mátrai nagyon pedálozik. Az ilyesmit a logika, a természettudomány, a jog tévedésnek (sôt hazugságnak!) kénytelen nevezeni, hiszen Mátrai tényszerûen nem pedálozik, nem hajt lábával erôkart, ám én a viselkedését ahhoz hasonlónak találom, s így a pedálozik szót átviszem (metaforikusan kiterjesztem) az ô erôlködésére. Amikor 1900 körül valaki elôször mondta az automobilra, hogy kocsi, ugyanígy járt el: a lovasjármûvet jelölô szót -- hasonlósági alapon -- átvitte a géperejûre.
A metaforáról azt hihetnénk, hogy az valami irodalmi vagy poétikai dolog, holott a nyelv mûködésének lényegéhez tartozik. A szavakat folytonosan muszáj átvinni más dolgokra, vagyis ugyanazt a szót többféle dologra használni. Lássuk be, ha nem így lenne, nem is tudna mûködni a nyelv, hiszen akkor annyi szóra volna szükség, ahány dolog van a világban, ami képtelenség. (Arról most nem is beszélve, hogy el kellene dönteni, hogy két dolog ugyanaz-e vagy más. A múltkor az étteremben azt mondta egy úr a pincérnônek: ``A borjúbécsi meg a sertésbécsi nem ugyanaz a dolog, kislány!''. Mire az így felelt: ``De ugyanaz, csak másból van.'') A metafora tehát hasonlóságon alapuló névátvitel: hegy lába, fazék füle, éles elme, poros színdarab, lóg az esô, dagad a botrány és így tovább.
Van azonban a szóképeknek egy másik, nem kevésbé fontos fajtája: a metonímia (görögül ``névváltás, névcsere, átnevezés''). A metonímiához nem hasonlóság kell, hanem valamilyen kapcsolat: A maradék spenótot a csapba öntötte. A csap szó itt a mosogató medencét jelöli, mely egyáltalán nem hasonlít a vízkieresztô csapra (hivatalos nevén kifolyószelepre), de azzal tipikusan együtt jelentkezik. Egyébként régen az úgynevezett ``falikút'' egyetlen vasöntvénybe foglalta a vízcsapot és a lefolyómedencét. Aki a medencét csapnak nevezi, az nem azért teszi ezt, mert a kettôt hasonlónak gondolja (azaz nem metafora!), hanem mert a kettô a szemében összeforrt. A metonímia tehát érintkezésen alapuló névátvitel: hármas asztal fizet (asztal -- akik körülötte ülnek); jó tollú író (toll -- amit ír vele); a vödröt a fejemre öntötte (vödör -- ami benne van); sokan megfordultak az ágyában (nem magyarázom).
A kétféle szókép, a metafora és a metonímia néha karöltve jelentkezik (ez is jó kis metafora, mi?). Szép példája ennek a kuka ``szemétvödör''. A kuka szó a köznyelvben az ötvenes évek végén tûnt föl, amikor megkezdôdött a zártrendszerû szemétszállítás (addig ugyanis csak fölöntötték a szemeteskocsi tetejére a következô vödör szemetet). A ma is használatos szemétszállítási technikát egy német gépgyár fejlesztette ki, a ``Keller und Knappich Augsburg'', rövidítve KUKA. Így mondtuk: A mi utcánkban már KUKA jár. Ezekhez a kocsikhoz -- az addigi sima szemétvödrök helyett -- speciális edényeket kellett beszerezni: rövidesen ezeket kezdtük kukának nevezni: Hozd be a kukákat. Ez ugyebár metonímia, hiszen a szeméttartály nem hasonlít az autóra, viszont érintkezik vele.
Sokáig csakis ezt a nagy (akkor még hengeres, alumíniumból készült) szeméttartályt neveztük kukának. Egy-két évtizeddel késôbb azonban már azt tapasztaltuk, hogy a fiatalabbak mindenfajta szemétvödröt, beleértve a konyhai, osztálytermi stb. szemétládát is, kukának kezdtek nevezni: A fürdôszobai kukából szedtem ki a fülbevalómat. Ez már ugyebár metafora, hiszen a különbözô szemétgyûjtó edények -- funkciójukat tekintve -- hasonlítanak egymásra.
Az teljes véletlen, hogy ez a kuka szó azonosan hangzik a régebbi kuka szóval (gondoljunk Kuka törpére). Lehet, hogy sokan úgy érzik: a szemétláda szótlanul, csendes bambaságban áll a sarokban, ezért hívjuk így?