<elôzô *  ^tartalom^  * következô>


Nádasdy Ádám
Egy mancsista vallomásai
[Magyar Narancs, 2002/01/17, p. ??]

Az -ista képzô a magyarban rengeteg szót képzett és képez ma is, az 1562-ben adatolt pápistá-tól az 1990-es években megjelent fundamentalistá-ig. No jó, mondhatnánk: sok olyan szót használunk a magyarban, amelyek -ista elemet tartalmaznak, de van-e jogunk ezt a magyar nyelv elemének tekinteni? Másképp fogalmazva: ,,belelát''-e a magyar nyelvtan ezekbe a szavakba, van-e tudomása az -ista elem jelenlétérôl?

A kérdés jogos: az idegenbôl átvett szavak belsô szerkezetét nem mindig látja az átvevô nyelv nyelvtana. A latin com- ,,-val, együtt'' elemet nincs jogom észrevenni a magyar kombinál, kompánia, komposzt szavakban, mert ottlétérôl a magyar nyelvtan nem tud, nincs a magyarban olyan szabály, mely erre az elemre vonatkozna, megfogható jelentést tulajdonítana neki, stb. A com/kom- tehát nem eleme (szakszóval: nem morfémája) a magyar nyelvnek. Hasonló a helyzet a latin eredetû -ens végzôdéssel is (régens, kvóciens, impotens): az, hogy ezekben ugyanaz az elem van, a magyar szempontjából legföljebb régészeti érdekesség.

Más a helyzet az -istá-val. Minden olyan szó, mely -istá-ra végzôdik, tartalmaz egy azonosítható jelentéselemet, melynek három árnyalata van. (1) ,,Bizonyos tanok, viselkedésmódok követôje'', pl. legitimista (a Habsburg trónjog elismerôje), nudista, mazochista; (2) ,,egy bizonyos vezetô, felekezet, iskola, stb. híve'', pl. horthysta, ádventista, sandinista (egy nicaraguai párt híve), fradista; (3) ,,bizonyos szakma, mûvészet ûzôje'', pl. szlavista (szláv nyelvek tudósa), csellista, csekista (a CseKa tagja), focista. Mindezekben az -ista állandó, megfogható jelentéssel bír: olyan személy, aki ...-t hisz, követ, mûvel, ûz''. Ha pedig ez így van, akkor az -ista magyar elem, hiszen ezt a jelentést minden magyar beszélô ki tudja vonni a kérdéses szavakból, olyasféleképp, mint ahogy minden -talan képzôt tartalmazó szóból kivonható a ,,híján van valaminek'' jelentéselem. Az -ista tehát morfémája a magyar nyelvnek. Érdemes megjegyezni, hogy már a latinban is jövevény volt, a görög -istés átvétele, mely az -izó képzôs igékbôl csinált fôneveket, pl. görög bapt-izó ,,keresztelek'', bapt-istés ,,aki keresztel, keresztelô''.

A magyarban a legtöbb -ista képzôs szónak a töve idegen eredetû, sokszor ,,abszolút tô'' (azaz önálló magyar szóként nem létezik): nud-, dekabr-, rojal-, opportun-, pian-. Gyakori az is, hogy az -ista egy meglévô szó ,,kötött tôváltozatához'' járul (azaz a tô önálló szóként is létezik, de az -ista hozzátételekor valamilyen változást szenved): praktikum -- praktic-ista, kórus -- kór-ista, germán -- german-ista, kabaré -- kabarett-ista.

Nos, mik az -ista képzô hozzátételének szabályai a magyarban? Elôször is, a szóvégi magánhangzó lecsípôdik: páp-ista, csell-ista, szól-ista, nagyimr-ista, ugyanígy novell-, gárd-, jehov- (és bizonyítva, hogy a szabály él: csurk-). Kivétel a dada-istał dehát mit várunk a dadaistáktól? Mindig megtörténik az -i kiesése: bicikl-ista (nem *bicikli-ista), horth-ysta, bicsérd-ista (a Bicsérdi névbôl). Ide tartozik a trock-ista is, persze itt a németes Trotski a kiinduló alak (különben *trockijista lenne). Az -i-kiesés valóban az -ista által kiváltott szabály, hiszen máshelyütt a magyar tûri a kettôs -ii- kapcsolatot, lásd Ercsiig. Azt kérdezi az olvasó: nem inkább az -ista -i-je csípôdik le, tehát nem inkább bicikli-sta, horthy-sta (ahogy az írás is sugallja)? Erre nemmel kell válaszolnunk, mert a többi magánhangzó esetében az -ista i-je marad gyôztes (nem *pápasta, *csellósta, *nagyimresta).

Másodszor, a szó belsejében álló magánhangzó megrövidül, ami magyar jelenség, az átadó nyelvekben hiába keresnénk, pl. folklór -- folklor-ista, gimnáz(ium) -- gimnaz-ista, túr(a) -- tur-ista (bár ezt én hosszú ú-val mondom: [túrista]). A modern személyneveknél ez már nem következik be, tehát torgyánista és nem *torgyanista.

Az -ista járulhat magyar nevekhez: horthysta, rákosista, lukácsista, valamint magyar eredetû (vagy már elmagyarosodott) közszavakhoz is: egyetem-, irod(a)-, bicikl(i)-, elem(i)-, zongor(a)-, forgal(o)m-, mázl(i)-. Ezek egyértelmûen mutatják, hogy az -ista képzô magyar elem, mely nem nézi, milyen eredetû tôhöz járul. Szép példája ennek a futballista: teljesen magyar alakulat, ilyen képzôdmény sem a németben, sem az angolban nincs. Igen ám, vethetnénk ellen, de akkor miért nincs *fôiskolista, *szakközépista, *hegedûista (vagy *hegedista?), *krisnista (vagy *krisnaista?), *hitista (,,a Hit Gyülekezetének tagja''), *szopránista, *prózista, *pechista, stb.? A szóképzés azonban a nyelvekben nem úgy szabályos, mint a ragozás: ha egy képzett alak hiányzik, az nem rendhagyóság, míg valamely ragozott alak hiánya mindig az (pl. ha egy igének nincs múlt ideje, egy fônévnek tárgyesete, stb.). A képzôvel ellátás csak lehetôség, melynek tényleges megvalósulása lexikális véletlen. Nem tudjuk, miért nincs *olvasvány és *kiáltmány -- de hiányuk miatt nem lehet az olvas és kiált igéket (vagy a -vány és -mány képzôket) rendhagyónak minôsíteni.

Külön gyönyörûség, hogy az -ista képzô néha -iszta formában jelenik meg: masiniszta, soviniszta, fasiszta, fetisiszta, zsurnaliszta, spiritiszta, stiliszta, statiszta. Ezek értelmileg nem mutatnak semmi közöset, így az -sz-ezést feltehetôen az okozza, hogy ezekben a tövekben már van egy -s- (vagy vele rokon -zs-) hang, s a képzô -s- hangja ettôl elhasonul, a hangzást kellemesebbé teendô. Szabad tô (pl. név) esetén ez a szabály már nem mûködik, pl. sulyokista, rákosista, nem *rákosiszta. Ez alighanem rendben is van: a nagyon ,,on-line'', átlátható képzôdmények gyakran annyira analitikusak, hogy szótô és képzô érzéketlenek egymásra. Talán ezért nem törlôdik a szóvégi -o az új, név-tövû képzésekben (francoista, maoista, titoista).

Vajon az intimpista (eredetileg Intim Pista, egy képzelt személy neve) azért lett annakidején népszerû közszó, mert olyan, mintha az intim-bôl -istá-val képzett fônév volna? A -p- betoldódása szabálytalan, dehát a nyelv végtelen gazdagsága...


<elôzô *  ^tartalom^  * következô>