NYELVÉSZ

Az emlékezet furcsa állat: néha a legmegmagyarázhatatlanabb módon rögzít hosszú távra lényegtelen vagy akkor annak látszó epizódokat. Rebrus és Bartos mesterrel való első találkozásom emlékét szeretném most megosztani mindenkivel.

Messzebbről kell kezdenem. Talán onnan, hogy amikor még a Várban volt a Tekintetes Tanszék, még Bőrharisnya nyomolvasó harcos számára is becsületbeli kihívás lett volna megtalálni minden külső segítség nélkül a hozzávezető utat. Nekem sem sikerült. Pedig amikor először elhatároztam, hogy felmegyek a nevezetes helyre, óvatosságból az Erzsébet-híd lábánál lévő telefonfülkéből fel is hívtam a tanszéket, hogy megtudjam a legegyszerűbb utat. Idegen akcentusú hang igazított el készségesen a budapesti közlekedés odavágó részleteiről (később megtudtam, hogy Jeff Goldberg volt az), amit a bennem lévő kritikai részleg eleve az "Óvatosan kezelendő!" feliratú irattárban helyezett letétbe. Talán a hegyeket megmozgatni képes szilárd hitre vetülő sunyi kétely árnyéka okozta, de valóban nem jutottam be aznap a tanszék épületébe. Ennek persze az is oka volt még, hogy egy ideig az épület másik oldalán szaggattam a nehéz vaskaput, míg a rozsdás lakat és a vele egy egységet alkotó vaslánc ütemes csörgése fel nem világosított tévedésemről. Tudtam, hogy baj van, hiszen a környéken lézengő turistákra ilyen helyzetben egyszerűen nem számíthat a kutató elme. Megpróbáltam hát az épület másik oldalát. Ott egy barátságos portásfülke fogadott, amelynek különös ura kérdésemre, "nemtecciktudniholvananyelvészettanszékkéremszépenpleasehelpme?" némi tűnődő távolbarévedés után közölte: "Hát... itt nincs."

16-os, Deák tér, "A rohadékok csak frusztrálni tudják az embert!", metró haza. Ezekből nem kérek, nem is léteznek. De azért fél év múlva, váratlanul rámtörő mazochista rohamaim egyikében újabb próbálkozást tettem. Ám most előtte komolyan tájékozódtam a Tanszéken már állítólag járt embereknél (Dankovics "Amundsen" Natália volt a legfontosabb informánsom) a bejutás lehetséges módszereiről. Napokig gyakoroltuk a dolgot, vázlatok százait készíttettem el vele. És tényleg, aznap nyílegyenesen áttörve a portás ellenséges vonalait, "csakidemegyekazelsőemeletre!", már fent is voltam a 119-esben.

Itt a következő kép fogadott. Két ember ült egy hosszú kopott faasztalnál, és egy különösen veszélyes kinézetű szerkezettel papírlapokat lyuggatott monoton, munkaterápiás kötelességtudattal. Arcukon feszült koncentráció, az a fajta, ami a legjobb mesterembereknél tapasztalható az alkotás hevében, amikor tudják, érzik, milyen engedelmesen hajlik kezük alatt a rakoncátlan anyag. Láthatóan iszonyúan unatkoztak. Egyikük, kínzó Weltschmerzét enyhítendő, dodonai kérdésekkel szórakoztatta magát, amelyből az egyik, amire ma is élesen emlékszem, a következő volt: "Mondd Huba, tudod te mi az a Fourier-transzformáció?" Ezen a ponton megint érezni kezdtem azt az émelyítő szorítást a gyomorszájam környékén, amelyről azt hittem, a portással együtt már rég magam mögött hagytam. Nem emlékszem már, hogy a másik munkaterápiás mit is felelt erre, de arra igen, hogy Fourier neve nem járt jól vele.

Aztán jött egy hölgy, akiről kiderült, hogy ő itt az ápoló, és bár tőle már minden prózai felvilágosítást megkaptam, azóta se felejtettem el ezt a pillanatot, amikor először találkoztam Rebrus és Bartos mesterekkel.