nemnyelvész wrote:
Ha vkit érdekel a téma és van bármelyik oldalon komoly nyelvészeti érve, akkor örülnék ha lenne hozzászólás 
Tisztán nyelvészeti érv az ótörök--ősmagyar nyelvtörténeti korszakban a magyarok kétnyelvűsége mellett az a pár sajátos tükörfordítás, amikor az ócsuvas szó is átkerüt a magyarba, illetve annak tükörfordítása is, és az ócsuvas szó morfémáit is lefordították magyarra. Ehhez ugyanis arra volt szükség, hogy a korabeli magyarok ne csak a teljes ócsuvas szót értsék, hanem felismerjék a szóban a képzőt, vagyis ismerjék az ócsuvas szó szerkezetét, az ócsuvas "nyelvtant", a tükörfordítás elkészítéséhez szükséges szintig.
Példa erre a süllő és fogas, vagy a kelengye és menyét szavunk. A süllő és a fogas gyakorlatilag ugyanazt a halfajtát jelölte -- bár elsősorban méretbeli különbségeket szokás helyenként és időnként említeni. A sül az ócsuvas 'fog' jelentésű szó szabályos mai magyar hangtani megfelelője. Az ócsuvas, kb. -lig hangalakú képző pedig, amelyből a magyar -lő kialakult, ugyanazt a szerepet töltötte be (ellátottság), mint a magyar fog szóhoz járuló képző.
A szóbokrok gyengébb, de szintén megemlíthető érvként szolgálhatnak a kétnyelvűség mellett. Példa: bocsánik -- bocsát -- búcsú. Jópár más példa is felhozható.
fejes.lászló wrote:
Az ősmagyarban nem volt ö (ez csak az ómagyarban alakult ki), a törökségui nyelvekben viszont szokott lenni, feltételezhető, hogy volt is. Ha tehát lett volna magyar-török kétnyelvűség, akkor az eredeti török ö-t megtartjuk, nem változik meg. A jövevényszavak viszont azt mutatják, hogy megváltozott, l. TESZ kék.
Az idézett formában felmerült ellenérvként, hogy egy ö hangot tartalmazó török szó (kök) magyar megfelelője nem tartalmazza ezt a magánhangzót, pedig ha tudtak volna törökül eleink, akkor ö hanggal ejtették volna a török eredetű magyar szót is.
Úgy tudom, hogy a jövevényszavak beilleszkednek a befogadó nyelv fonetikai rendszerébe, vagyis meghonosodásuk során elvesztik az attól idegen sajátságaikat. Például, ha egy angul eredetű magyar szót mond ki valaki, azt már nem a magyar nyelv hangrendszerétől idegen angol hangokkal teszi, bármennyire kiválóan bírja is egyébként az angolt. (Kivéve azokat a helyzeteket, amikor az idegennyelv ismeretét kívánja valaki megcsillantani, de akkor az idegenszerű, eredeti kiejtésmód is jelzi, hogy nem egy angol eredetű magyar, hanem egy eredeti angol szó hangzik el.) Ugyanezért nem maradt volna meg magyar--török kétnyelvűség esetén sem az eredeti török ö hang a meghonosodott jövevényszóban.
