NYELVÉSZ

In memoriam Kenesei István (1947–2004)
„Non omnis moriar...”

Tisztelt gyászoló család, kedves kollégák! Talán soha nem voltak még ennyire igazak Quintus Horatius Flaccus szavai (Carmina III.30). Hisz valóban nem halt meg egészen — a test még nem is részesült a mindent megemésztő halálból, csak az illékony lélek búcsúzott el tőlünk váratlanul. Egy nagyívű nyelvészpálya tört ketté az utolsó napon: 2004. október 7-én. Torzóban maradt az életmű, és most rám, István egykori szegedi szobatársára hárult a nehéz, ámbár igen megtisztelő feladat, hogy emlékezzek és segítsek emlékezni.
Jól tudta, hogy mit jelent az igazi elhivatottság — főként önmagunk legyőzését. A gyengék valósággal saját vélekedéseik rabjai, az erősek viszont fölül tudnak emelkedni önmagukon. Hányszor hallottam tőle közös szegedi tanári szobánkban, vagy Szeged és Budapest között a vonaton, hogy mit is jelent tudósnak lenni, hogy milyen szigorú mértékkel kell mérni, hogy mit is jelent a nyelv természettudományos igényű szemlélete. Sok mindenről szó esett ezen beszélgetések során: nyelvművelésről és liberális politikai gondolatokról, sarlatánokról és a szellem nagyjairól — nem is tudnám most ezt mind elsorolni, de aki ismerte Istvánt, talán el tudja képzelni, hogy miket mondott.
2004. október 7-én, Az Édes Anyanyelvünk alapításának 25. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémián tartott „A nyelvelmélettől a nyelvművelésig. A nyelvészet egységéről és változatosságáról” c. előadása viszont már jóval érettebb problémalátásról tanúskodik: „az egymással látszólag szemben álló nyelvművelés, társasnyelvészet és leíró vagy elméleti nyelvészet között nem szükséges ... értéksorrendet felállítani. Mind a három területnek megvan a feladata, amelyet teljesítenie kell”. Sok mindenről szólott még: címkékről és matricákról, a mikrofonengedélyek megvonásáról, a média nyelvhasználátának időszerű jogi szabályzásáról — nem is tudnám most ezt mind elsorolni, de aki ismerte Istvánt, talán el tudja képzelni, hogy miket mondott.
Az emberi és nyelvészi lét végpontjának elérése nem jelenti egyben az intézeti igazgatói megbizatás végét. Sőt. A vég és a kezdet, az ómega és az alfa, a jobb és a bal egyébként talán nem is nagyon különbözik annak számára, aki mindig és minden értelemben pont középen van. A Mester mondta: „A közép mozdulatlansága maga a tökéletesség. Csak nagyon kevesen tudják ezt betartani” (Zhong Yong 3). Kedves István, mi megértettük az üzenetet. Nyugodjál békében!
Cseresnyési László