NYELVÉSZ

A franciában is van ilyesmi, a híres-nevezetes moi és társai szerepelnek ilyenkor, bár pl a (3)-as mondat így franciául nem működik.

Szerinem például az ún. magyarban (mintegy 13 millió ember beszéli a Kárpát-medencében) ilyen a datívusz:

(1) --- Hülye a Pista?
--- Hülyének hülye, de nem annyira, hogy higgyen neked.

(2) --- Hülyére verték a Pistát?
--- Hülyének hülyére verték, ...

Tehát a kontrasztív topikba helyezett összetevô, ha egyébként igemódosító (tehát nem hagyható el az ige vagy a kopula elôl) datívuszban kell hogy álljon, akármi is az esete amúgy a mondatban.

Két jelenséget keresek a világ mindenféle nyelveiben, ha valaki tudna segíteni, baromi hálás lennék.

1. Tud-e valaki olyan nyelvről, amelyikben létezik default eset, azaz olyan eset, ami mindenkor elődugja a fejét, ha valamiért nincsen kontextus.
Ilyen például az angol, ahol ilyenkor jön az akkuzatív:

(1)’Who does Mary love?’ ’Me.’
(2)’Who loves Mary?’ ’Me.’
(3)’Me and her met.’
(4)’Him getting married?’

Nem ilyen a magyar, amelyik megtartja azt az esetet, amely a kontextus megléte esetén kerülne elő:
(5)’Kit szeret Mari?’ ’Engem.’
(6)’Ki szereti Marit?’ Én.’
etc.

2. Van-e olyan nyelv még, mint a magyar, amelyiknél bizonyos morféma jelenléte opcionálissá, vagy egyenesen tilossá teszi egy másikét (az lenne a legjobb buli, ha ez a másik a tárgyrag lenne).
pl.:
(7)’Megetettem a kutyám(at).’
(8)’Te engem(et), én téged(et).’

Tehát a birtokos személyrag jelenlétében a tárgyrag opcionális.

Kösz,
Kamper