NYELVÉSZ

Óvatosan az IPA (AphI) /[ʂ] [ʐ] [ʈʂ] [ɖʐ]/ betűk alkalmazásával!

Óvatosan az IPA (AphI) /[ʂ] [ʐ] [ʈʂ] [ɖʐ]/ betűk alkalmazásával! Ezek eredetileg/elvileg a retroflex (cerebrális, kakuminális) képzéshelyű obstruensek jelei --- míg a /[ɕ] [ʑ] [tɕ]] [dʑ]/ a megfelelő palatális szibilánsoké és affrikátáké.

A /s z ś ź š ž/ nyelvek (vagyis ahol a szibilánsok három képzéshelyen oszlanak meg) velejárója/sajátossága, hogy a nem palatális /š ž/ kiegészül (hogy jobban különbözzék a palatális /ś ź/-től, enyhébb/erősebb velarizáltsággal, ajakkörösséggel ((és esetleg némi retroflexióval, de ne higgyünk fenntartás nélkül a rosszul megválasztott betűknek)). Namost olyan helyeken, ahol valamilyen elgondolásból az IPA (AphI) betűit eröltetik át a szerkesztők, szerzők (pl. Wikipedia cikkek, stb.), szokásba jöhetett ennek a másodlagos artikulációnak a jelölésére ilyen célra kölcsönvenni a retroflexek jeleit.

A kínaiban (É-kínai, “mandarin”) méltán mondhatjuk, hogy a /čh/ <ch> /š/ <sh> /č/ <zh> retroflex, mert a valóban retroflex /r/ <r> glájd sorába tartoznak, ugyanakkor tényleg velarizáltak is és elég erős ajakcsücsörítés kíséri őket. A többi koronális obstruens: I. alveoláris (és szintén velarizált) /ch <c> s <s> c <z>/, II. palatális /ćh <q> ś <x> ć <j>/.

Hasonló a helyzet azokban az osztják nyelvjárásokban; ott, ahol még van retroflex /ɳ / és /ɭ /, ezek /š č/ hangjai szintén retroflexek (különösebb velarizáltság nélkül); de nem feltétlenül, ha már az *ɳ > n egyszerűsödés (meg)történt.

Három sorosak a permi nyelvek is
I. [c] s z,
II. ć ďź ś ź,
III. č dž š ž, a cseremisz nyjok egy része és a mordvin, de a régi retroflexek helyén álló palatoalveoláris /č š ž/ [+retroflex] jegye kétséges a mordvinban (ott ezek, pláne a /c s z/, inkább velarizáltak), a cseremiszben (bár nincs külön kakuminális *ɳ (régóta)) sokkal indokoltabb ilyenekről beszélni (a cseremiszben sokfelé nincs /ś ź/ (> /s z/ miatt), és /ć č/ sem opponál).

Ehhez egészen hasonló lengyel (ÉK-szlovák) rendszer:
I. c dz s z,
II. ć dź ś ź,
III. č dž š ź

Hasonló háromsoros rendszer van az oláhcigányban, és a magyarországi beás nyelvjárásokban:
I. c s z,
II. ć ś ź (+ ďź a beásban)
III. š ž

Az APhI betűi közül a cerebrálisok kölcsönvétele a velarizált alveopalatálisokra egy lehetséges, újabban szokásos jelölés, de kényszerítően csak akkor beszélhetünk cerebrális képzéshelyről, ha a szonoránsok közt is megvan az oppozíció (iiletve van cerebrális /ʈ ɖ/, stb..)

Ahol nincs opponens /ś/ (/ć ź/), ott az /č š ž/ “normális” magyar/német/francia/olasz/stb. típusú. Ha van még (inter)dentális /θ ð/ (pl. angol), akkor az alveoláris /s z/ nagyon gyengén éles (š-szerű) lehet.

Ha van /θ (ð)/, de nincs /š (ž)/ (görög, spanyol), akkor a /s (z)/ erősen susogó.

Egyetlen szibilánssor esetén pedig (ógörög, latin, dán, finn) az /s (z)/ susogó jellege híresen erős [lehet]. Ez utóbbiról egy klasszikus írás: Zimmer, Rudolf *1971(?) `Rolle des `Lauttyps' als Bindeglied zwischen Phonetik und Phonologie' Münchner Studien zur Sprachwissenschaft ??: 171--182

Nagyon köszönöm a válaszokat.

Én szerintem Rubachnál olvastam, ő meg csak tudja.

Nahát, én mindig azt hittem, h a lengyel <sz> a magyar <s>-hez hasonlóan [ʃ]... érdekes módon a wikipédia szerint (tudom, nem forrás, de valahonnan csak szedi az orosz ш is [ʂ]... ha így belegondolok, tényleg lehet valami különbség, de sosem jutott volna eszembe, h ezek retroflexek lennének...

_________________
A hozzászólás tartalma magánvélemény, semmilyen közösségnek vagy intézménynek, legfőképpen pedig a hozzászóló munkahelyének hivatalos álláspontját nem tükrözi. (BIJE)

Lengyel sz=[ʂ] (retroflex), ś=[ɕ].

Mi lenne az eltérés?

_________________
A hozzászólás tartalma magánvélemény, semmilyen közösségnek vagy intézménynek, legfőképpen pedig a hozzászóló munkahelyének hivatalos álláspontját nem tükrözi. (BIJE)

Egy pár példa, ami mutatja, amit fejes.lászló kolléga mond: minden -us végű latin szó, zsoltár, zsinat, Zsuzsanna, Simon, Saul. Állítólag ez azért volt, mert Gellért és szerzetestársai olyan olasz vidékről jöttek (Velence környéke), ahol így beszéltek.

A lengyel helyesírás pont fordítva jelöli: az sz ejtése magyar s (nem pont, de majdnem), az s meg mint a magyar sz. Érdekes, hogy a latinnal sokszor ők is úgy voltak mint mi: Tadeusz, Szymon. De ezek csak laikus megfigyelések, nem ismerem a lengyel nyelv történetét.

A szokás még a középkorra vezethető vissza. A középkori magyarországi latinban a <s> betű ejtése [s], esetenként [zs] volt. Éppen ezért a <s> betű a magyar szövegekben is a <s>-t, ill. <zs>-t jelölte. Ezzel szemben a <z> betű jelölte a [sz] és a [z] hangokat. Az <s> és a <z> tehát a képzés helyét jelölte (a szájpadlás közepén, ill. a fogak mögött), de figyelmen kívül hagyta a zöngésséget. Az már csak véletlen, hogy később a fog mögöttieknél a zöngétlenre, a szájpadlásközepieknél pedig a zöngésre alakítottak ki megkülönböztető kombinációt.

Ettől teljesen független a német és a portugál esete: ott nem mindig, hanem csak bizonyos pozícikban ejtik a <s>-t [s]-nek. Korábban ezeket is [sz]-nek ejtették, csak a nyelv megváltozott, a helyesírás megmaradt.

_________________
A hozzászólás tartalma magánvélemény, semmilyen közösségnek vagy intézménynek, legfőképpen pedig a hozzászóló munkahelyének hivatalos álláspontját nem tükrözi. (BIJE)

Megfigyelésen alapul a kérdésem, és nem is vagyok egészen biztos abban, hogy a helyesírás alfórumba tartozik. Vajon mikor alakult ki a magyar nyelvben az, hogy az általunk s-nek ejtett hangot az s betűvel, az sz-nek ejtett hangot pedig sz betűvel jelöljük? Nem beszélek sajnos az angolon kívül más nyelvet, de annyit megfigyeltem, hogy általában az s betű a környező népeknék sz-nek ejtendő. Persze a német nyelvben ez sem feltétlen igaz, és ha nem csal a fülem, a portugál nyelvben is s-nek ejtik az s hangot. Tehát még egyszer, van-e konkrét magyarázata annak, hogy ki és mikor befolyásolta kiejtésünk és helyesírásunk ezen szabályát?
Köszönöm
Kriszta