Megtaláltam azt a fogalmazványomat, amit annak idején írtam a Pléh Csaba és Radácsi László (ő volt a reformbizottság titkára) kezdeményezte megkeresésre 2006 nyarán. Az alapkérdés az volt: "Az MTA mint életperspektíva". Nem tudom, mi lett a sorsa ezeknek a kis tanulmányoknak (egyébként úgy tudom nem sokan vették a fáradtságot azok közül, akiktől kértek ilyet, hogy aztán meg is írják). Valamivel rövidebb, mint emlékeztem, de azt hiszem, semmi vállalhatatlan nincs benne. Úgy gondoltam, ne a hard drive-omon porosodjon tovább, inkább megosztom veletek. Lehet kommentelni, és megpróbálom megvédeni, amit akkor gondoltam (egyébként ma is hasonlóan gondolkodom). Persze az se zavar, ha naivnak neveztek, mert elviselem a kritikát.
És nagyon szépen kérek mindenkit, hogy tartózkodjunk a személyes(kedő) megjegyzésektől, mert marhára nem az lenne a lényeg itt, hanem a
kommunikáció ezekről a dolgokról.
Quote:
A probléma. A probléma - kissé nyersen megfogalmazva - abban a kérdésben foglalható össze, hogy "Miért nem tűnik jelenleg életperspektívának egy fiatal tudós számára az MTA?" Először azzal kezdem, ami nem tartozik a megváltoztatható tényezők körébe (bár némi javulás azért talán itt is elképzelhető lenne), majd áttérek azokra, amik szerintem reálisan elérhető célok.
A határoknak a rendszerváltást követő teljes megnyílásával lehetővé vált az, hogy egy tehetséges fiatal az országon kívül folytassa a tanulmányait illetve építsen tudósi karriert magának. A nagy laborigényű tudományok esetében a külföldi infrastruktúra eleve nagy vonzerőt jelent, de még az "elméletibb" tudományok esetében is csábító a folyóiratokhoz, könyvekhez történő könnyű hozzáférés lehetősége, a konferenciarészvétel magától értetődő anyagi támogatottsága.
Ha azonban eltekintünk ettől az - elsősorban anyagi - kérdéstől, és azokra koncentrálunk, akik a vonzó külföldi infrastruktúra ellenére is itthon szeretnének maradni, akkor - szerintem - azt a komoly problémát látjuk, hogy tulajdonképpen nem rajzolódik ki semmilyen akadémiai "életpálya" lehetősége előttük. Ez alatt azt értem, hogy nem rajzolódik ki egy a) kölcsönös elkötelezettségre építő, b) explicite adott, c) folyamatosan ellenőrizhető szakaszokból álló "karrierterv" a pályáját kezdő kutató előtt. Ezt a tervezési keretet az alábbiakban "motivációs létrának" fogom nevezni.
Motivációs létra. "Motivációs létrán" egyszerűen egy olyan, "ha-akkor" állításokból álló explicit kritériumrendszert értek, amelyért az intézmény (az MTA, vagy akár az egyes intézetei) vezetősége egyértelműen felelősséget (garanciát) vállal. Ezek az állítások azt mondják ki, hogy "ha te ezt és ezt teljesíted, akkor mi ezt és ezt a karrierállomást megadjuk a számodra". Itt nem szabad feltételes módban fogalmazni - "megadható" - mivel ez teljesen kiüresíti magát az elkötelezettséget. Jelenleg azonban - úgy tűnik számomra - még ha van is valami, ami emlékeztet egy motivációs létrára, az intézetek az elkötelezettség másik oldalát igyekeznek hangsúlyozni ("évente ennyi és ennyi publikációt kell megjelentetned"), ami az ellentétes irányú elkötelezettség explicit felvállalása nélkül kevéssé nyújt vonzó perspektívát az egyén számára, hiszen így nem alakítható ki racionális és a kölcsönösségen alapuló bizalom az intézménnyel szemben.
A motivációs létra tartalmazhat negatív klauzulákat, azaz szankcionálhat is. A szankcionált feltétel bekövetkezése akár a karrierrel kapcsolatba hozható hierarchián való visszacsúszást jelentheti. Általában is, a létra tetszőlegesen finom feltételeket fogalmazhat meg, de a legfontosabb vele kapcsolatos tényező az intézmény elkötelezettsége a betartása mellett, illetve az ebben való következetesség.
A fentiekben az a) és a b) feltételről volt szó. Ezekkel szoros összefüggésben áll a c) feltétel, azaz az ellenőrizhetőség is, hiszen egy explicit kritériumrendszer az egyénnek is segít elhelyezni önmagát, illetve meghatározni azokat a teendőket, amiknek végrehajtása esetén továbbléphet. Ugyanakkor érzésem szerint a fiatalabb kutatók valószínűleg igényelnék az intézmény részéről a személyre szabott és rendszeres visszajelzéseket annak vonatkozásában, hogy hol is tartanak a létrán, illetve hogy mi lenne a követendő stratégia a továbbiakban. Egy ilyen informális megbeszélésen ezen kívül kiderülhetnek olyan dolgok is, amik egyébként nem feltétlenül kerülnének a látótérbe. (Például az, ha valakinek gyereke születik, nyilván nem tartozik az "adminisztrálandó tudományos teljesítmény" körébe, viszont egy ideig elkerülhetetlenül kihatással van a legtehetségesebb kutató teljesítményére is.)
Karrierállomások. A karrierállomások jelenleg lényegében két dimenzió mentén helyezkednek el: (a fizetéssel korreláló) segédmunkatárs - munkatárs - főmunkatárs - tanácsadó, illetve (a létbiztonsággal korreláló) (határozott idejű) szerződéses vs. véglegesített kinevezések mentén. Ezek a dimenziók tipikusan nem függetlenek, bár esetenként lehetnek kivételek.
A véglegesítéssel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Némelyek hasznosnak tartják, mások nem. A tudományos karrier esetében azonban a véglegesítésnek jól látható funkciója van. Egyrészt elejét veszi a tudományos kutatás mellett egyébként elkötelezett egyén szétforgácsolódásának (ld. alább), és így magasabb színvonalú teljesítményhez vezet. Másrészt nagymértékben megnöveli az intézmény melletti elkötelezettséget (ami ez esetben a kölcsönös megbecsülésen alapul). Ezenkívül az előzőek miatt a tudományos életperspektíva egy fontos potenciális karrierállomásának tekinthető.
A szerződéses kutatók tipikusan projektumokból kapnak fizetést. Egy futó projektum az intézmény számára rendkívül hasznos: a projektummal kapcsolatos infrastrukturális fejlesztések később is az intézménynél maradnak, ugyanakkor a projektumban alkalmazott kutatók bérköltségei nem az intézményt terhelik, emellett az intézmény (jogilag) nyugodtan elháríthatja a mégoly kitűnően dolgozó kutató - aki nem biztos, hogy gyengébb képességű véglegesített státuszban lévő társainál, pusztán ilyen-olyan okoknál fogva "kívülrekedt" - távolabbi kilátásaira vonatkozó felelősséget is (ha nem teszi, jelenleg pusztán erkölcsi okoknál fogva nem teszi). Sőt, miután a projektumban dolgozó kutató publikációi az adott időszakban az intézmény publikációs listájába számítanak, elvileg előfordulhat, hogy egy adott intézmény publikációinak komoly hányadát az intézmény körül szatellitként keringő, de a tényleges (véglegesített) állományba nem tartozó, illetve abba lényegében átkerülni nem tudó kutatók hozzák létre. Cserében az intézménynek semmilyen garanciát nem kell vállalnia a kutatóval szemben. (Az esetleges félreértés elkerülése végett, mivel társadalomtudományról van szó, az általam használt "szatellit" kifejezésnek nincs konnotációja azzal, amit néha "spin-off research company" néven emlegetnek - ennek legfeljebb a nyelvtechnológiában lehetne némi lehetősége, de Magyarország túl kicsi piac ehhez.)
A nyugatról átvett (és egyébként alapvetően helyesnek tekinthető) projektalapú kutatásszervezés azonban kétélű fegyver. Magyarország nem elég nagy ahhoz, hogy egy kutató egy (mondjuk) budapesti projekt befejezése után egy másik városban kapjon hasonló munkát. (Szemben Amerikával, ahol esetleg az ország másik végén, de valószínűleg lesz hasonló - igen specializált - képességeket/tudást igénylő munka.) Ennek a problémának a "megoldása" nálunk jelenleg a szétforgácsolódás, azaz az, hogy a túlélés érdekében az emberek túlvállalják magukat különböző intézmények különböző projektumaiban (és esetleg ezen felül még tanítanak is, eleinte talán tényleg azért, mert szeretik, de később inkább talán már azért, mert azt remélik, hogy előbb-utóbb álláshoz jutnak az állandó óratartás fejében). Ezen a módon persze a legnagyobb kreativitást igénylő elméleti kutatás húzza a rövidebbet. Nyilvánvaló, hogy ezek a problémák a jobb képességű fiatal kutatókat külföld felé mozdítják, hiszen - még ha ott sem kapnak véglegesítést - a jelentős fizetéskülönbség illetve a tágabb lehetőségek (akár infrastrukturálisan, akár a projektumokkal kapcsolatos nagyobb mobilitás tekintetében) indokolják, hogy ugyanazt a munkát külföldön végezzék el. Látni kell azt is, hogy ezeknek az embereknek az aktuális projektumot hosztoló intézmény melletti elkötelezettsége tipikusan alacsony, hiszen kilátásuk sincs arra, hogy a kiszolgáltatott helyzet megváltozzon - az x. projekt után talán jön egy x+1., de ez relatíve sovány vigasz, ha hosszabb távon gondolkodunk -, az egyén fizetése szempontjából pedig nagyjából mindegy, hogy az Akadémia vagy egy másik intézmény neve szerepel a bérszalagon (hiszen a projektum az, ami végső soron a fizetést adja).
A valódi megoldást én egy tenure-track-szerű rendszernek a helyi sajátosságokhoz való adaptálásában látnám. Természetes, hogy egy tehetséges pályakezdő projektumokban kezdjen el dolgozni. Mivel a projektekben való részvétel eleve jobban van monitorozva - hiszen a határidők és a hozzá kapcsolódó vállalások kötnek - a legjobban teljesítő kevesek számára adott ponton (néhány év projektumokban eltöltött idő után) felajánlható volna egy fix hosszúságú próbaidő (pl. 5 év, ami nagyjából két középtávú projekt hossza), aminek a végén elbírálásra kerül a próbaidő alatt a projektumokban nyújtott teljesítményük, és odaítélhetővé vagy elutasítható válhat a véglegesítésük.
Ugyanakkor a véglegesítés fogalmát is érdemes lenne talán kissé újragondolni. A véglegesítés egy bizalmi aktus az intézmény részéről, és a bizalommal vissza is lehet élni. Jelenleg az intézmények vezetőinek kezében nincs semmilyen eszköz a véglegesítés visszavonására. Itt megint a fenti motivációs létrára kell hivatkoznom, amennyiben az nem más, mint a kölcsönös elkötelezettség kodifikálása. Ha ez az elkötelezettség permanensen sérül a kutató oldaláról, az igazságosság azt diktálja, hogy a már megítélt előny is felülvizsgálható legyen. A véglegesítés tehát nem jelentene sérthetetlenséget, csupán egy nagyságrenddel nagyobb stabilitást, mint amit a projektumrészvétel Magyarországon valaha is biztosíthat.
A teljesítmény mérése. Ez kényes problémakör, aminek a korrekt kidolgozásán sok minden múlik. Nyilvánvaló, hogy egy ember tudományos értékét nem lehet pusztán a publikációs listája hosszával mérni. Van, aki sokat publikál, de nem túl rangos helyeken és van, aki keveset, de rangosabb folyóiratokban. Hasonló a helyzet a konferenciaelőadásokkal is: több kisebb konferencián való előadást ellentételezhet kevesebb, de nagyobb súlyú konferencián való előadás. A lényeges pont az, hogy a tényleges méréshez szükség van a konferenciák és folyóiratok (itt vélhetőleg a folyóirat impaktfaktora egy figyelembe veendő tényező) rangsorolására (külön a magyar, külön a nemzetközi), e rangsor nyilvánossá tételére, és az azon alapuló következetes teljesítménymérésre. A magyar és a nemzetközi fórumok elválasztását az egyszerű matematika is indokolja: egy - mondjuk, angol nyelvű - folyóirathoz a világ minden részéből érkezhetnek szándékolt publikációk, így az szükségképpen szigorúbb elbírálást kénytelen alkalmazni, mint egy magyar nyelvű folyóirat (itt persze olyan területekről beszélünk, ahol van nemzetközi kutatás). A részletek nyilván nagyon összetettek és állandó vita tárgyát is képezik, ám tény, hogy ilyen rangsorok illetve azok következetes alkalmazásának hiányában nem lehet sem az egyén tudományos kvalitását megítélni, sem rajta a teljesítményt számonkérni. (Tudtommal ezek a rangsorok már készülgetnek, de mivel nagyon sok ellentétes érdek feszül egymásnak, nehéz konszenzusra találni.)
A publikációs teljesítmény mellett azonban vannak egyéb tényezők is. Például - és ez nyilván nem a fiatalabb kutatókat jellemző példa - ha valaki maga ugyan nem publikál túl sokat, de a környezetére olyan szemléletformáló hatással van, ami aztán az ő publikációikban viszont tetten érhető, akkor az illető tudományos súlya - a gyenge publikációs teljesítmény ellenére is - számottevő. Nem értek egyet azzal, hogy ez sehogy sem mérhető. Az általam olvasott cikkek legnagyobb részében megtalálható a Köszönetnyilvánítás/Acknowledgement rész, amelyben - akárcsak egy lábjegyzet erejéig, de - a szerző megemlíti azokat, akik szakmailag segítették a cikke megírásakor. Ez az információ jelenleg - figyelembevétel híján - elveszik, holott a tudományos közösség rejtett, informális hálózatának a szerkezetét mutatja. Bár egy ilyen köszönetnyilvánítás nyilván nem ér fel egy önálló publikációval, mégis egyfajta hivatkozás.
Összefoglalás. Kicsit hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ezért megpróbálom kiemelni a lényegét. Az alapprobléma, ahogy én látom az, hogy nem igazán érzékelhető a kutatói karrier állomásaira vonatkozó kiszámítható és explicit feltételrendszer, amely mellett az Akadémia egyértelműen és következetes módon elkötelezné magát. Emiatt azonban nem épülhet ki ésszerű bizalom az intézménnyel szemben. (Fontos hangsúlyozni, hogy az említett feltételrendszer keménysége vagy nehezen teljesíthetősége e bizalom szempontjából lényegtelen: a legfontosabb tényező a mellette való intézményi elköteleződés.) Az életpálya ilyen irányú tervezhetetlensége idővel tipikus módon a motiváltság csökkenéséhez vezet, amit még tetéz a bizonytalanságból adódó szétforgácsolódás is. Ezen egy olyan világos "motivációs létra" bevezetése segíthetne, amely a teljesítmény összetett mérésén alapul, és a belőle fakadó kötelezettségeket mindkét fél egyaránt kötelezőnek érzi magára nézve.
Budapest, 2006. 07. 16.
Login
FAQ
Search
