NYELVÉSZ

Nagyon szépen köszönöm az üdvös tanácsot.

Csak mert mondtad, hogy tanulod a magyart, szólok, olyat nem szokás mondani, hogy szívesen köszönöm. Inkább köszönöm szépen vagy nagyon köszönöm, és erre válasz az, hogy szívesen (kb. mint az angol thanks -- (you're) welcome).

Még egyszer szívesen köszönöm a segítséget.

el kell mennünk, el kell mennetek, el kell menniük

Ezek tulajdonképpen a főnévi igenév ragos alakjai.

Sziasztok! Én csak egyedül tanulok magyarul és mivelhogy nekem nem vannak meg semmiféle magyar nyelvtani könyvek, természetesen sok kérdésem van. Nagyon hálás lennék, ha segíthetne valaki nekem ezzel (valakinek hülye, de nekem fontos) a kérdéssel:

Már tudom, hogy nézzenek ki az igealakok a szó kell után az egyes számban pl.: el kell mennem, el kell menned, el kell mennie, de nem tudom, hogy nézzenek ki az igealakok a többes számban (mi, ti, ők). Előre is nagyon szépen köszönöm a segítséget

Igen, de a vagynak után még következik egy elég hosszú időszak, amikor vadnak. Én tudom, hogy ktam tudja, csak valami miatt elfelejtette odaírni. Hogy mik vadnak.

Maga a van és töveinek (n/l/gy-t váltakoztató tő) története közismert és általánosan elfogadott a magyar nyelvtörténetben (ld. pl. TESz.)
Hogy van n-es, l-es és gy-s töve, ez tény; hogy mint finnugor eredetű szóé az l-es az eredeti, ez is tény. Az is tény, hogy a van-/val-/vol- tőből nem tudunk felsz. módot létrehozni. Mint ahogy az is tény, hogy az l+j ly-lyé olvadt össze egykoron. Az n-es tő története (vagynak > vannak > van) adatolva van. Egyedül az ly > gy változást kéne adatolni, de ez meg még a honfoglalás előtt történhetett, amikor nem igazán adatoltak ilyesmiket. (De később a kancelláriai helyesírásban se lenne ez kimutatható, a prepalatális ly jelölése ugyanis nem volt jellemző.)
Viszont mivel a tények szépen kiegészítik egymást, az egész tő történetét tényként kezelik a nyelvtörténészek, szerintem helyesen.

Egyáltalán nem, hiszen a zártszótagi l kiesése nyúlást okozna, és ennek nincs nyoma sehol. Viszont az ly > gy affrikáció (ly > d'zs) ha nem is gyakori, de azért nem is ritka az ősmagyarban: hol > hogy, ily > így, oly > úgy, jel > jegy, fül > figyel (TörtNy. I, 54). Ilyen affrikáció még az ómagyarban is megesett, pl. KönSzj. zamstril > 1407: zamscirig, manapság: számszeríj (Bárczi-Benkő-Berrár 123; vö, még vagy, meggy, hagy).

Ez adatolva van? Elméletileg egy valjok > valgyok > vagyok nekem valószínűbb.

Ne ezt azért így nem jelenteném ki. (Pláne, ha nem csak a magyarra vonatkozik. De ha csak a magyarra, akkor is) van egy halom helyzet, amikor igenis elkülönül a kettő, és komoly megértési zavarokat okoz a flecserélésük (ez tkp. minden változatra igaz, még ha különböző mértékben is: tudtommal nincs olyan változat, amely nem tesz különbséget teszem azt a futsz és a fuss között.



Hát nem állítom, h ez biztos nincs így, de nekem azért gyanus. Pl. ma a felszólító mód jele mindig nyitótövet hoz létre (adjak, fussak -- *adjok, *fussok), és persze lehet, h a régiségben nem volt így, de ennek azért utána kéne járni. Másrészt éppen a létige elég gyakori ahhoz, h egy ilyen átértékelődés igen nehezen menjen végbe. Harmadrészt a permi nyelvekben pontosan ugyanott jelennek meg a v-s és az l-es változatok, ahol a magyarban, és a legvalószínűbbnek az tűnik, h egy megőrzött régiség, azaz a felszólító mód l-s volt.

Persze meggyőzhető vagyok, csak nagyon gyanakvó!

Legfeljebb annyi, hogy ez is, meg a suk/sük is azt bizonyítja, amit mindenki tud, hogy nincsen elkülönült kijelentő meg felszólító mód a nyelvben, és hogy a grammatikai szabályok csak arról szólnak, hogy a nyelvet vizsgálók hogyan tudják (koruknak, tudásuknak stb. megfelelően) leltározni a nyelvet. De az, hogy pl. a hogy-os mellékmondatokban "felszólító" módot használunk "kijelentés" kifejezésére, jól mutatja, hogy a dolog közvelegesebb, átmenetibb, mint a nyelvtani kategorizálás.
(Egyébként ilyen felsz. mód. --> kij. mód átcsapás egész paradigmákat is érinthet. A létigénk (van) hiányzó felsz. módjának oka épp ez: a gy-s tő eredetileg a felszólítómódban volt használatos, a szóvégi -l + felsz. -j-ből alakult ly [l’]-ből affrikálódott gy-vé. Jól mutatja az E/2. vagy ragtalansága is, ami 2. szem-ben jellegzetes a felsz- módban. Tehát: val+j+ok > valyok > vagyok 'legyek', val+j > valy > vagy 'légy', val+j+on > valyon > vagyon 'legyen', stb. vagyunk, vagytok, vagynak.)

Sziasztok. Az északkeleti részeken (pl. a Zemplénben) a következő jelenség él: történetmeséléskor (de más esetekben is) a felszólító módot használják a jelen idejű kijelentő helyett. Pl.: Menjünk a temetőbe, oszt elkezdett esni az eső (='Megyünk a temetőbe oszt elkezdett esni az eső'). Na ennek már csak van valami köze szerintem a suksükhöz.

Lehet, h félreérthető voltam. Én nem azt állítom, h a nyelvi érintkezésnek nem lehet szerepe a változásokban, sőt. Csak azt mondom, h utólag visszanézve, a pontos körülményeket (érintkezések módja, erőssége, tartóssága, szociolingvisztikai koordináták) nem ismerve már sokszor nehéz eldönteni, h mi minek a hatására történt.

Én határozottan E/1 felszólításként emlékszem rá, lehet, hogy többféleképpen is használják.

Lehet, majd még figyelem

Biztos jól interpretáltad? Én az erdélyi haverjaimnál úgy figyeltem meg, hogy 'hadd/hagy ...' jelentésüek ezek. (Ha a saját nyelvváltozatomból kiindulva nézném, úgy is fogalmazhatnék, hogy "elhagyják a hadd/hagy szót az elejéről...) Például: Légyszi, nézzem meg 'Légyszi, hagy nézzem meg'.