Ítélet egy mongol–magyar balítéletrôl
Kara György (Indiana Egyetem, Bloomington)
Csodaszarvas, III. 2009.
http://www.folkscene.hu/magzines/csoda/tartalom.htmEz a régi kínai négyszegletes pecsétnyomatokkal díszített, szép ruhájú kis könyv
a címe szerint a hun nyelv emlékeivel foglalkozik. Obrusánszky a kínai Belsô-
Mongol Egyetem egyik tanárának, az arhorcsin mongol nemzetiségû eposzkutató
Ucsiraltunak egyeteme mongol nyelvû folyóiratában 1996 és 2004 között kiadott
hét tanulmánya magyarítására vállalkozott. A cikkekben szereplô kínai jelek és szavak
írásában és átírásában Csornai Katalin kínai tudományát hívta segítségül, nyelvi
(milyen nyelvi?) lektorul pedig Czeglédi Katalint. A fordítói utószó elmarasztalja
a magyar nyelvészeket az újabb kutatások nem ismerésében (101. o.), de
a könyvecske olvasása nemigen gyôzi meg az avatott olvasót arról, hogy akár a mongol
szerzô, akár mûvének három magyar istápolója szilárd történeti nyelvészeti és
józan összehasonlító nyelvészeti alapokkal rendelkezik. Furcsa, hogy nem szólnak
Czeglédy Károly hun–hiungnu kutatásairól 1, amelyben megkísérelte az ázsiai
hiungnu és az európai hun nép között tátongó idôbeli és földrajzi szakadékot áthidalni,
a két nép kapcsolatát valószínûsíteni. Czeglédy Károly igen tömény tanulmányát
különben a sinológus-altajista Nicola Di Cosmo 2 friss munkája sem említi.
Igaz, írása csak a hiungnukkal és nem a hunokkal foglalkozik.
A fordítás mongol eredetije, sajnos, nincs a kezemben, most csak a folyóirat
kínai nyelvû kiadásához tudok hozzáférni, de abban Ucsiraltu cikkeit nem leltem
(a folyóirat mongol és kínai kiadása nem azonos), így ismertetésem és bírálatom
a magyar változatot illeti. E változatban oly sok balítélet és hiba van, hogy
egy ismertetésben nem lehet mind elôsorolni.
Ucsiraltu nem Attila hunjai, hanem a hiungnuk nyelvének kínai forrásokban
szereplô szórványemlékeit tárgyalja. Hét cikke közül itt elsôként az idôben utolsó,
2004-ben megjelent szerepel, mely a hiungnu népnév eredeti hangzásával
és jelentésével foglalkozik. A bevezetô kivonat szerint a név „eredeti alakját
’xiongnu’-nak, az ómongol beszélt nyelvben ’hunnu’-nak tételezhetjük” (7. o.).
A xiongnu nem eredeti alak, hanem a népnév ókori kínai torzításának mai északkínai
kiejtése a ma Kínában hivatalos latin betûs (pinjin) átírásban. (A lehetséges
eredeti hangalakokról magyarul okosabbat olvashatni Czeglédy Károly említett
munkájában.) A hunnu vagy hungnu hangsor idegen mind a mai, mind a ma
ismert régibb mongol hangrendszer számára. A mai (halha) mongol xunnuu az
orosz хунну-ból való, mely a kínai xiongnu régibb orosz átírása. (Hasonló alakú
szó a Tannu-ola hegynév tulajdonnévi része, mely a nyugatmongol Tangnu oula
’Tangnu hegység’ orosz kényszerû torzítása, lévén az ng hang idegen az orosz
számára. A hegynév a XIII. századi mongolból Tanglu alakban ismeretes, mai
halha megfelelôje Tagna, de mongolul nem elemezhetô.) Az ómongol nyelvmeghatározás
pedig magyarul a XIII. század elôtti mongolos nyelvekre érvényes,
melyek ismerete ma még igen hézagos (bár többet lehet tudni róluk, mint a hunok
és hiungnuk nyelvérôl vagy nyelveikrôl). Ucsiraltu talán a klasszikus írott
nyelvre gondolt, amelyet mongolul „régi mongol”-nak is neveznek, de ez nem
beszélt nyelv, és hiteles történeti forrásaiban nem fordul elô a hiungnu népnév.
A mai (halha) mongol xün ’hiungnu; hun’ alakjában azonos a xün ’ember’ szóval
(< kümün). Ez a „hun” népnév a Rincsen3 szerkesztette mongol nyelvészeti
és néprajzi atlasz egyik történeti-földrajzi térképén szerepel, ugyancsak újabb
keletû, s ennek használata a hun–hiungnu azonosság feltevésén és a hiungnuk
mongol rokonságának hitén alapul.
Ucsiraltu szerint a hunnu szó „a mai mongol nyelvben… ’ün’-nek hangzik, ahol
a szóvégi hangzó a birtokos eset (u) ragját jelzi”. Itt nem tudni, hogy vajon a „szóvégi
hangzót” a fordító hagyta el, vagy az eredetiben sincs meg, de nyilván a hunnu
szó végérôl van szó. Népnevet záró birtokos rag, amely mongolban csak birtok
elôtt használatos, védhetetlen ötlet: semmi okunk hinni, hogy a kínaiak a népnevet
birtokos alakban vették át. A mongol nyelvekbôl ismert számos régi népnév
többesszám-jelet visel, mint amilyen a burját, ojrát, ikiresz, kijat, kitat, merkit,
onggirat és kongirat, de nincs köztük -u birtokos rag végû. A kikövetkeztetett
hunnu alak veláris hangrendû, a mai mongol nyelvben (vajon melyikben?) nem
hangozhat üni-nek s a beszélt nyelvben ün-nek. Létezik öni ’hosszú ideig’, üne ’ár,
érték’, vele azonos tövû ünen ’igaz, hû; igazság’, uni(n) ’kereksátor-tetôrúd’, oni
’nyílvesszô bevágása; szurdok’ – egyik sem kínálkozik népnévelemnek, s közülük
középmongolban egyik sem kezdôdik h-val. Létezik egy régibb uni ’füst’ szó,
középmongolban huni, a mai dahúrban xoni, a szanta nyelvben funi stb.,
kikövetkeztethetô ómongol alakja *puni. Ezt sem lehet a kínai feljegyzésû hiungnu,
a szogd írással és nyelven lejegyzett xwn népnévvel vagy a szanszkrit forrásokban
lelhetô hu.na ’egy barbár nép neve’ szóval összekapcsolni.
Ucsiraltu a hiungnuk sok kínai neve közül tizennégyet sorol fel (8. o.). Ezek
egy része, köztük a xiongnu, xianyun, hunyi és xunyu nyilván egyazon név vál195
Ítélet egy mongol–magyar balítéletrôl
tozatai, mások, pl. shanrong és guifang, más nevet takarnak. Érdekes tudni,
hogy a VII. századi kínai buddhista zarándok Hszüancang (Xuanzang) életrajzának
ótörök (ujgur) fordítója, Šingqo Šäli Tutung a kínai eredetinek xiongnu
szavát a türk yočul bodun ’a török yočul nép’ kifejezéssel adja vissza, mint azt
a szentpétervári tatár turkológus, Lilija Tuguseva megírta.4 Említi azt is, hogy
e kifejezés szerepel már egy korábbi ujgur buddhista emlékben (Maitrisimit),
s hogy ennek török kiadója, Şinasi Tekin a három szót ’erôs barbár nép’-nek
fordítja. Ha a türk szó itt nem ’erôs, hatalmas’ jelentésû, hanem népnév, amint
a korai VIII. századi türk feliratokban, ez azt jelenti, hogy az egykorú ujgur
hagyomány szerint a hiungnuk törökök voltak, ám ez a több mint ezer éves vélemény
önmagában nem feltétlenül ér többet, mint a mai mongol nemzeti büszkeség
sugallta hit, hogy a hiungnuk mongolok voltak.
A szerzô „elsô lépését” így összegzi: „A hun nyelv szavait, kifejezéseit, ragozási
formáit, eseteit, valamint néhány mondatát vizsgálva arra az eredményre jutottam,
hogy nagyfokú hasonlóságot mutat valamilyen ôsi mongol nyelvvel, következésképpen
a hun nyelvet a mongolból lehetne kutatni.” (8–9. o.) Ez többemeletes
feltevés. Legalább két ismeretlent hasonlít össze: az egyik a hiungnu
szórványemlékek csapata (többségük tisztségnév vagy személynév), a másik „valamilyen
ôsi mongol nyelv” (ugyan melyik?). A kínai írásjegyekkel két évezrede
leírt egyetlen rövid hiungnu mondatot, melynek egykorú kínai értelmezése is
van, „megfejtették” bátor turkológusok törökül és merész mongolisták mongolul,
többféleképp. E megfejtések megbízhatatlanságát megmutatandó, a nagytudományú
Gerhard Doerfer5 elolvasta a mondatot akkád nyelven is, bizonyítva,
hogy zabolátlan nyelvészkedô kedvünk szinte akármely kényszerzubbonyát ráhúzhatjuk
áldozatunkra.
A következô lépés egy kínai írásos, déli hiungnu pecsétszöveg megfejtése.
A könyv papírkötésén kilenc Han-kori pecsét szövege olvasható, nyolcon az elsô
szó a Han uralkodóház neve. Ezeket Ma Liqing is ismerteti Yuan Xiongnu,
Xiongnu [Eredeti hiungnuk (és) hiungnuk] c. könyvében.6 Az idézett pecsét Ma
Liqing szerint 1937-ben került elô. Obrusánszky félrefordításában „a sárga kígyó
évébôl származó” emlékrôl beszél, de nem mondja meg, hogy ez melyik a sok
(hatvan évente ismétlôdô) sárga kígyó-év közül. Ucsiraltu Lin Gan Xiongnu
shiliao huibian [Hiungnu történelmi adatok gyûjteménye] c. munkájára hivatkozik.
Ennek 564. oldalán olvasható a pecsét szövege és a közlés arról, hogy ez
a Kínai Köztársaság ji si (mongolul sárga kígyó) évében került elô, azaz 1929-
ben kezdett és 1930-ban végzett holdévben, Yulin (mongolul Temegetü) kínai
város körzetében, azaz az Ordoszt délkeletrôl határoló Nagy Faltól délre. Ma úr
és Lin úr évmeghatározása eltér, de így is világos, hogy nem a pecsét koráról,
hanem megtalálása idejérôl van szó. Az emlék felirata mai kínai pinjin átírásban
han xiong nu hu lu zi shi zhu (magyar akadémiai átírásban, mely egy árnyalattal
régibb kiejtést tükröz, és a kínaiul nem olvasó magyart jobban eligazítja: han
hiung nu hu lu cï sï csu), kicsit más és egy szóval rövidebb annál, amit a magyar
fordító ad. A szerzô joggal hiszi, hogy a han és a xiong nu szavak után itt hiungnu
nyelvû szók kínai átírása következik, de mongolos olvasata délibáb. Szerinte hulu-
zi a mongol ulus megfelelôje. E mongol szó jól ismert a XIII. századból, pl.
Jiszünge feliratából (Mongγol ulus-un noyad ’a Mongol Birodalom urai’), ahol
a szó végét ujgur š jelzi, mutatva idegen és nem csuvasos, hanem középtörök
eredetét (uluš). Ezt a nyelvük számára akkor szokatlan š szóvéget a mongolok
hamar s-re cserélték, és a törökök késôbb ebben a mongolos alakban kölcsönözték
vissza. A szónak mássalhangzós (h) kezdete nem ismert sem középmongolból,
sem törökbôl. A kínai átírásban egy idegen szóvégi s hangot nem jelölhet
zárréshang (c stb.) kezdetû szótag, erre van és volt elég kínai si (magyar akadémiai
átírásban szï ) ejtésû szó. A kínai l szókezdô különben egyaránt helyettesíthet
idegen r és l szótagkezdô hangot. Az utolsó két jel mai hangértéke shi zhu,
melynek egykorú kiejtésébôl (ši d’ĭuk) Ucsiraltu a mongol sitü ’vallásos, hívô’
jelentésû tövet varázsolja elô. Ez azonban igetô, s mint ilyen, mondatban felszólító
alak, nem névszó (és ha az indoeurópai „melléknév” mûszót használjuk,
nem is melléknév). A megadott jelentés sem érvényes. Az élô mongol nyelvekben
a klasszikus nyelvi sitü- ige valóban él ’hisz, bízik’ jelentésben, de a régebbi emlékekben
’támaszkodik’ jelentésû, a belôle képzett sitügen névszó eredeti jelentése
’támasz’, a Mongolok Titkos Történeté ben šitü’en alakban ’sánc’. Az adott kínai
zhu szótag egykori mássalhangzós szóvégérôl Ucsiraltu nem szól.
Az említett déli hiungnu pecséteket, mint Ma Liqing mondja, a kínai Han
uralkodóház adományozta elôkelô hiungnu alattvalóinak. Több bronz pecsétnyomó
fogantyúja térdeplô baktriai tevét formáz. Közülük az egyiknek (a könyv
kötésén az utolsó elôttinek) szövege mai észak-kínai olvasat szerint xiong nu gui
han jun yin ’Han-alattvaló hiungnu fônöki pecsét’, a hiungnu szó kivételével
színtiszta kínai nyelvû, ellentétben azzal az állítással, hogy a pecséten „a kínai
írásjelek… kivétel nélkül hun szavak lejegyzései” (9. o.). Egy másik „tevés” pecsét
lenyomata, a kötésen az alsó sorban a második, ugyancsak kínai nyelvû: han
xiong nu gui yi qin han zhang ’Han hiungnu, hûséggel engedelmeskedô, Hannal
rokon fôember’.
Az „indiai és az Európában elterjedt nyelvek” és az „indiai–európai hangsor”
kifejezésekben (9. o.) nyilván az indoeurópai nyelvekrôl van szó (mongolul
enedkeg eüropa-yin kele-nügüd a szokott megfelelô), de indoeurópai hangsorról
ugyanoly furcsa beszélni, mint, mondjuk, altaji hangsorról, és a szerzô véleményével
ellentétben, egyetlen szó eredeti hangzásának akármily helyreállítása nem
feltétlenül biztosítja más szavak magyarázatát. A hiungnu szórványemlékekben,
a xiungnu népnévben és a wen na sha kifejezésben mongol „esetragokat” (valójában
egyazon mongol birtokos ragot) látni erôltetett feltevés.
A mongol böge nem vallást, hanem sámánt jelent (10. o.).
„Az ôsi altaji eredetû nyelvekben... egykor általánosan használatban volt
a szókezdô h vagy x (ma: hsz) hang.” (10. o.) E mondat egy hangtörténeti fejtegetés
része, mely mind a szerzô, mind tolmácsolója hiányos és zavaros nyelvtörténeti
ismereteirôl tanúskodik. Egyáltalán nem mindegy, hogy h (mint a mai
magyar három szókezdôje?) vagy x (mint a görög kh vagy több mai mongol
nyelv xaan ’kán, császár’ szavában hangzó) hangról van szó, s arról, hogy melyik
nyelvben, hol és mikor fordul elô (e kínos részletekrôl nemcsak kontárok, de
olykor elvadult szakemberek is szívesen megfeledkeznek). A „ma: hsz” talán az x
betû mai kínai pinjin értékére utal. Az észak-kínai köznyelv korábban két
különbözô hangja, a h és az s, egy félhangzós i elôtt lágy ś hanggá alakult, melyet
a hagyományos angol átírás hs betûkapcsolattal jelöl. Ennek azonban semmi
köze a mongol hangtörténethez.
„A mai mongol nyelvi szókezdô h hang a középkori és annál korábbi idôszakban
k-nak hangzott, ez csak a mai... ojrát nyelvjárásban ôrzôdött meg.” (10. o.) Itt
világosan a mai x réshangról beszél a szerzô, mert ennek középmongol (nem
középkori!) elôzménye a zárhang q és k, egy fonéma két, hangzóharmónia szerinti
változata. Téves állítás, hogy a zárhang csak az ojrátban él tovább, mert ez
utóbbi mongol nyelvben (amelynek része a Bálint Gábor kutatta kalmük is),
a régi q-ból x lett, de a régi k megmaradt zárhangnak, nagyjából úgy, mint az
ordoszi mongolban. Egy burját nyelvjárásban, az alsó-udaiban viszont mind a q,
mind a k folytatása zárhang, a dahúr nyelvben pedig hol zárhang, hol réshang
a megfelelôjük.
Hogy a kínai hu lu szótagpár a régi kínai nyelvben xukĭεk-nek hangzott volna,
talán sajtóhiba. Ha ez az a lu szó, mely az elsô pecséten szerepel, akkor nem lehet
mássalhangzó vége. A kötésen a felsô sorában utolsó elôtti pecsétlenyomat szövege
han xiong nu hu lü ju zi cheng qun (magyar akadémiai átírásban: han
hiung nu hu lü kü cï cs’eng k’ ün), ennek lü ’törvény, szabály; követni’ szava korábban,
mint ma is több dél-kínai nyelvben, mássalhangzóra végzôdött,
középkínai alakja lĭuět, ókínaiban plĭwet.
A középmongol (azaz XIII–XV. századi) nyelvemlékekbôl ismert egy szókezdô
h hang (laringális, mint a magyaré), mely késôbb eltûnt, és csak néhány peremnyelvben
maradt folytatása. E h hangok zöme bizonyíthatóan p-re megy vissza
(ilyen a fent említett huni ’füst’, vagy a mai on, középmongol hon ’év’, kitaj po
’évszak’); más része lehet másodlagos fejlemény.
„A mongolok titkos történeté ben sok h-val kezdôdô szó van.” (11. o.) Ez színigaz,
ha az imént említett laringális hangról van szó (vö. pl. MTT hači ’jó vagy
rossz viszonzása: hála vagy bosszú’, haran ’ember’, harban ’tíz’, heki ’fej’, hoi
’erdô’, hula’an ’piros’, hüker ’szarvasmarha’ stb.) A rákövetkezô állítás (vagy fordítása)
azonban értelmetlen: „A mai mongol nyelvben a ’qoojool’ szó régen h hanggal
kezdôdött, majd teljesen eltûnt.” Ha a szó eltûnt, aligha élhet a mai nyelvben.
Ha a kezdô hangja régen h volt, amely késôbb eltûnt, akkor ma nem lehet q kezdete,
hiszen az elôzô oldalon olvastuk, hogy a mai h (értsd x) régen k-nak hangzott.
További baj, hogy hiányzik a hivatkozott szó jelentése, s nem tudni, a fordító
mit olvasott félre, és milyen átírást követ. Qojool szó nem ismeretes. Van
qoyaγula, ma xoyuul ’ketten együtt’, qo™iγula és qo™uγula, mai xo™uul ’fatörzs,
tönk’, de egyiknek sincs magánhangzó kezdetû változata. Ugyanazon az oldalon,
a XIII. századi mongol után váratlanul, a késô XI. századi Kasgári Mahmúd
arabul írt Dívánját idézi a szerzô: „A hotani ember a kazak ember szavaiban lévô
kezdô ’elif’-et h-ra változtatta.” (11. o.) Kasgári nem beszél kazak, hanem kencsek
és hotani szavakról, melyek egyaránt h-val kezdôdnek: hata ’atya’ és hana ’anya’.
Ucsiraltu/Obrusánszky: „Az említett hangot a török nyelv nem ismerte, vagyis
vizsgálódásunkban nem tekintjük török jellegûnek.” Kasgári korában a karaháni
török nyelv már számos h kezdetû arab és perzsa szót fogadott be, de tudott tény,
hogy az ótörök ujgur nép nevének is volt huygur változata, s egy nevezetes ótibeti
emlék több h kezdetû török szót ôrzött meg. Talán félrefordításból ered a következô
sûrû értelmetlenség: „A régi kínai nyelvben a szó eleji x hangot (h hang még nem
volt) általában az ómongol szókezdô h-nak jelölték. Ezért a... ’xiongna’ alakot
a mai nyelvi állapot szerint, rekonstruálva, ’iongna’-nak kell olvasni. A kínai forrásokban
a ’xiongnu’ szó szókezdô h-ja eltûnt.” Akkor honnan van a mai szókezdô
mássalhangzó (és történeti elôzménye)?
Ugyancsak a 11. oldalon olvassuk: „Yu Tai Shan egyetlen... mûvében”, és azt
hihetnôk, hogy egykönyvû, netán korán félbeszakadt sorsú szerzôrôl van szó, de
nem így van. Yu Taishan fôszerkesztôje egy Xiyu tongshi [A nyugati (határ)vidék
átfogó története] c. vaskos kötetnek7 is, mely a történelmi Kína határvidékeinek
történetét bemutató sorozat része. A „rejtély” kulcsa itt a mongol γaγča sedüb-tü
(halha mongolul ganc sedewt) „monográfia”, szó szerint „egyetlen tárgyú” kifejezés
lehet, Obrusánszky nyilván ezt értette félre.
Nincs Jong Gua (9. jegyzet), sem Yongua (4. jegyzet) könyvkiadó. A fordító a jól
ismert kínai Zhonghua Shuju kiadó nevének mongol átírását értette rosszul kétszer
és mindkét esetben másképp, és kínai nyelvi segítôje ebben nem segíthette.
Átugorva több hasonló állítást, mint amilyen ez a téves közlés vagy félrefordítás:
„A csahar... (o) és (u) hangot az ojrát nyelvjárásban máig (io)-nak mondják.”
(13. o.), íme a szerzô javaslata a hiungnu népnév értelmezésére: mongol un ’örök’
(14. o.). Ilyen mongol szó nincsen. A szerzô a klasszikus mongol nyelv öni ’sokáig’
határozószava saját nyelvjárási kiejtésének áldozata. Ez az öni (melyet már
korább is idéztem) elôfordul egy 1312-ben nyomtatott mongol írásos és nyelvû
buddhista könyvben, és él több mai mongol nyelvben, mindenütt palatális
hangrendû szó, aligha lehet népnév vagy országnév alapja, s nehéz belelátni
olyat, „ami a régi hitvilág felfogását tükrözte”. Az pedig, hogy Kasgári Dívánjában
„a mongol nyelv üni szavának kiejtésével megegyezô és hasonló jelentésû
két szó is elôfordul”, biztos félrefordítás, ami a következô mondatból is világos,
mely a török on ’tíz’ és un ’liszt’ (nem ’uni’, s nem „mongol nyelven: liszt”, mert
’liszt’ mongolul guril/gulir) szókat idézi. Ebbôl láthatjuk, hogy itt sem fordítást,
hanem ferdítést visel a türelmes papiros: tévedések téves tolmácsolását.
Sajnos sem a többi tanulmány, sem magyar változata nem jobb. A mongol
tengri (16. o.) és a török tengri/tangrï ’ég, menny; istenség’ szó lehetséges hiungnu
megfelelôje régóta ismert. Egy a nagyon kevés közül, mely valószínû megfelelés.
A mongol tengri török eredetû mûveltségszó. Ezt a mongol számára idegen
szóbelseji -ngr- mássalhangzó-kapcsolat feloldásával a középmongol tenggeri
alakban ismeri, bár a klasszikus írott nyelvben máig használatos a rövidített ujgur
tngri helyesírás. Különben nem igaz, hogy a szót az altaji nyelvekben általánosan
használják, mert a mandzsu-tunguz nyelvek nem ismerik. Értelmetlenre
sikerült a Wang Li-idézet (ugyanott): „Néhány... szöveg fordításakor (ilyen...
a buddhista iratoké) a szöveghez magyarázatokat fûztek, hogy a bennük szereplô
mássalhangzókat pontosítsák. Ezért... a fô dokumentumok esetében sem lehet
visszaadni a pontos fordítást.” Eszerint a magyarázatok visszafelé sültek el, ami
nem igaz. És nem „fordítás visszaadásáról” van szó, hanem kínai írásjegyekkel
leírt idegen szavak és nevek pontosabb olvasását célzó átírási rendszerekrôl. Inkább
a hanyag fordítónak kellene visszaadni éretlen szövegét.
Ucsiraltu idézi és joggal bírálja XX. század eleji japán elôfutárának, Siratorinak
több lehetetlen hiungnu szómagyarázatát. Az egyiket a fordító lapalji jegyzetben
megtetézi a magyar bödön szóval, amelynek nincs köze a kínai eredetû mongol
butung ’szûk nyílású, bortároló cserépedény’, sem a tunguz butun ’rénszarvasbetegség’
stb., sem az idézett hiungnu funi ’áldozati edény’ szóhoz. (17. o.).
Az utóbbinak mindkét szótagja k-ra végzôdött a hiungnu kori kínaiban. Ugyanott
egy magyartalan mondat: „...kevés olyan szó lehet, amelyet pontosan az eredeti
formájában megôrzött a mai nyelv.”
Bár a magyarban van néhány török közvetítésû kínai szó (pl. gyöngy és tepsi ),
a magyar bán a fordító hite (és a mandzsu kori kalmük bang ’herceg’ szó) ellenére
nem származtatható a kínai wang ’király’ szóból (18. o., 15. jegyzet). A magyar
Csenger tulajdonnevet a török–mongol tengri szóval összeboronálni komolytalan
kísérlet (ugyanott, 14. jegyzet). A Boxutang személynév kínai
nyelvtörténeti okok miatt nem egyeztethetô a kései mongol többes számú
bošuγtan ’égi küldetésûek’ szóval (19. o., 18. jegyzet). Ennek töve nem tartozik
a nyelv törökös szavai régi rétegéhez (a török szó hiteles mai magyar rokona búcsú).
A mai észak-kínai x pedig vagy s (magyar sz), vagy h hangból származik,
közülük egyik sem jelölhet idegen š (magyar s) hangot.
Eltengtei Artandzsav/Arandzsav: Eldengtei Ardadzsab mongol tudós nevének
méltatlan félreolvasása (22. o., 28. jegyzet stb., a 96. oldal 149. jegyzetében oroszosítva
„Eltengtei Artandzsanov”, a 45. oldalon „Eltengtei és Artadzsab”, az
53.-on „Eltengtei (Artadzsav nyomán)”; ugyanott olvasunk „a Kudum bicsig
nevû forrás”-ról, amilyen nem létezik, mert a mongol kifejezés egyszerûen az ujgur
mongol írást jelöli). Savin (24. o.): helyesen Chavannes, nagy francia sinológus
családneve.
A hosszan tárgyalt hiungnu szórvány tuqi ’bölcs’ rang javasolt „megfejtése”,
a mongol sečen ’bölcs’ szóval való egyeztetése (25–26. o.) mind kínai, mind mongol
nyelvtörténeti alapon védhetetlen. A mai durbut és gorlosz nyelvjárásbeli t < s
változásról már Rudnev is szólt 1911-ben,8 de ezt nem lehet visszavetíteni a hiungnu
ókorba. Az sem igaz, hogy az élô mongol nyelvjárásokat a nyelvtörténészek elhanyagolták
volna.9 Inkább a szerzô és fordítója tájékozatlanságáról van szó.
A „Jarcsimdai Üdzsin anya” (22. o.) nem személynév, helyesen dzsarcsimtai
üdzsin eke, magyarul ’az anya, a rendet ôrzô nagyasszony’, a leendô Dzsingisz
kán kemény akaratú anyja.
A leendô Dzsingisz kán apósának Dei Szecsen nevét Dai Szecsen-nek olvasni
és elsô elemét a kínai dai ’nagy’ szóval azonosítani (28. o.) a XIII. századi forrás
félreértelmezése.
Reménytelen a hiungnu szórvány aojian méltóságnév és a mongol e™en ’úr’
frigye is (28–31. o.). A szó második, mai észak-kínaiban jian ejtésû szótagjának
j-je k zárhangból ered, amely nem írhatott át mongol zárréshangot, és az elsô
szótag kettôs magánhangzója sem adhat vissza mongol e-t. Ucsiraltu késôbb
erre a téves szófejtésére épít további téveszmét.
A hiungnu szórvány juzi [*kio-cï] nôi cím, a könyvecske szerint „jiu-zi (jiszü)”
(32–36. o.) megfejtési kísérlete is erôszakolt és zavaros. A Yimo juzi név vagy cím elsô
két szótagjának korai kínai kiejtése (ieměk) a szerzô szerint „egybecseng” a mongol
emege és ekemüg szóval. Az elsô szó jelentése ’anyó; nagyanya’, a második szót hiába
keresnénk a szótárakban, helyette van egemüg ’fülbevaló’, mai kiejtésben eemeg.
A szerzô az olvasóra bízza, hogy a két, különben egymással sem egybecsengô szó
közül melyiket csengesse egybe a hiungnu szórvánnyal, mely így „anyó lány” vagy
„fülbevaló lány” volna (a juzi egység jelentése a kínai forrás szerint ’lány’). A jiu-zi
(helyesen juzi) a 34. oldal szerint „a ma mongol nyelv ’jiszü’ szavával rokonítható a
korabeli nyelvhasználat hangzásvilága alapján”. Elôször: a mongol yisü jelentése ’kilenc’,
de itt talán a fordítót hibáztathatjuk azért, hogy yisü (jiszü)-t olvasott a ™isü
(dzsiszü) ’(arc)szín; ló stb. színe’ szó helyett. Az már biztosan a szerzô vétke, hogy
a hiungnu szórványt a török kız (qïz) ’lány’ szóval hozza össze (35. o.), ami kínai
hangtörténeti alapon kétséges. Ugyanott nyilván a fordító állítja, hogy a mongol (dž)
és (y) „végzôdés közül a (y) volt a korai”, mikor szerzôje nem szóvégrôl, hanem
szókezdôrôl beszél. Másodszor: a ™isü(n) szó, melyet a szerzô célba vett, nem jelent
„születési állapotot” (35. o.), és nem keverhetô össze a Titkos Történet ü™in ’nagyas�-
szony’ (< kínai furen) szavával akkor sem, ha ez az idegen eredetû (és ezért tekintélyes
és kedvelt) cím a XVII. századi s késôbbi történeti írásokban a mongol ábécé beth
és yodh betûinek összetévesztése révén ™üsin (dzsüsin) stb. alakúra torzult. A yu-li
tisztségnév azonosítása a magyar gyula szóval ismét a fordító vad ötlete, melynek a
kínai hangtörténet ellenáll. Az pedig, hogy a Jiszügej férfinév „nôi jellegû”, döbbenetes
állítás (36. o.). (Még két „apróság”: a 34. oldalon a híres bíró Sigi Kutuku neve
hibásan, Sigi Kutuktu alakban szerepel, ugyanott, az 51. jegyzetében idézett mongol
gyökszótár szerzôje nem Szecsentogtoh, hanem Szecsencsogtu.)
A kínai-hiungnu wugu varázslás az idézett források szerint átokhordozó bábbal
való rontás. A török bögü ’bû(báj), varázslat’ vagy a mongol böge ’sámán’ és a
mongol ükü- ’meghal’ szóval egyszerre egyeztetni reménytelen (36–38. o.).
Az említett rontást átvivô vagy áthárító varázslás különben igen elterjedt
a tantrikus buddhista gyakorlatban is, s ott aligha füvespusztai eredetû.
Az elôzôeknél semmivel sem jobb a zhuohu mongolítása, melynek utolsó bekezdésében
(40. o.) a magyar szöveg több mongol szót félreolvas vagy félreértelmez:
čoki- csak ’üt, csap’ és nem ’vág’, site- nincs, csak side- ’dob, vet’ (nem ’ragaszkodik’),
saba- ’(pálcával) ver’ (nem ’ragaszkodik’), qaya- csak ’dob, hajít’, sosem ’levág,
üt’. A bicheqi ’pecsétôr’ jelentése nyilván a fordító míve, mert a szerzô alapta
lanul, de világosan a mongol bičigeči ’írnok’ szóval hozza össze, említi – bár
elrontott „pyt” alakban – a rokon török biti- ’ír’ tövet és a szanszkrit pi∂aka szót
(ennek ∂ hangja cerebrális), jelentése pedig ’kosár’ és ’doboz’, és ezekbôl ’írások
gyûjteménye’, s ezért nem kapcsolható a hunokhoz. Nem említi a tabgacsok
bitikčin ’írnok’ szavát (l. Ligeti Lajos magyar és más nyelvû munkáiban), s természetesen
nem tud a török eredetû magyar betû-rôl. Reméltem, hogy a fordító nem
hozza hírbe a mongol bičigeči-t a szláv eredetû pecsét szavunkkal, de tévedtem.
A 109. oldalon ezt bizonygatja, bizonyítva mongol nyelvtörténeti tájékozatlanságát.
Nem igaz az sem, hogy a TESz ezt nem magyarázza. A következô oldalon
odakeveri a török bič- ’vág, ró’ igét is, amely egész más tô.
Tanulságos, amit a szerzô s fordítója a mongol kori nesztoriánus török öngütökrôl
ír. „A Dussun mongolok története” (53. o.) itt a fordító remeke. A gyanútlan olvasó
nem sejtheti, hogy nincsenek Dussun mongolok, hanem valójában a XIX. századi
Abraham C. M. d’Ohsson10 Histoire des Mongols c. négykötetes munkáját
idézi Ucsiraltu, aki azt hiszi, hogy az öngüt népnév a sámánhit ongon ’szellemôs’
stb. szóból ered. Amit erre a hitére épít, az nagyrészt hiedelem (54. o.).
A hiungnu dong [tung] ’tej’ szónál, mint fentebb is, elfogadhatatlan kísérlet
a mai gorlosz vagy dzsalait nyelvjárás t < s változására hivatkozva a mongol sün
’tej’ szóval azonosítani. Ennek a kínai ng szóvég is makacsul ellenáll, és semmi
köze a mongol szóvégi n morféma történetéhez.
A könyvecske további „megfejtései” hasonló szellemûek. A 143. jegyzet (93. o.)
állítja, hogy a türk feliratok szerint a tabgacs „névnek a ragja /-csi/ az emberre utal”,
ami nem igaz: a türk rovásírásban e névnek nincs -i végzôdése, sem -csi ragja. A fordítóé
nyilván a 155. jegyzet (98. o.) állítása, hogy a mongol köbegün ’fiú’ a magyar
kölyök rokona, pedig tudhatná, hogy e szavunk valószínûbb „testvére” a mongol
gölöge ’kölyökkutya’ és a török köšäk ’kisteve’. A mongoloknak hódolt ujgur urakodó
ïduq qut (a Titkos Történet ben iduqut) címét nem lehet egy kalap alá vonni sem a
mongol Etügen ’Föld Anya’, sem az ötüg ’áldozati ital’ szóval, sem a régi türk Ötükän
helynévvel, még kevésbé a már tárgyalt mongol sitügen ’támasz’ stb. szóval. Az uralkodói
cím török volta kétségtelen, jelentése ’szent (felség)’.
Az utószó (101–118. o.) néhány gyöngyszeme: „darwini elméleten alapuló
nyelvcsaládelmélet” – nem véve tudomást a Darwin elôtti indoeurópai nyelvrokonság
eszméjérôl (a számozatlan 102. oldalon, hol az igen pallérozott, de nyelvtörténetet
puszta számszaki alapon elképzelô Marcantonio asszonyra hivatkozik).
11 A magyar hit szót (a hisz származékát) lehetetlenül a mongol Etügen ’Föld
Anya’ szóval és Ucsiraltu megalapozatlan hiungnu hitü-jével kapcsolja össze,
idevonja a sokjelentésû szanszkrit hita szót, melynek egyik jelentése sem ’hit’;
nem tudja, hogy a horda szavunk kezdô hangja európai fejlemény, amilyen
a Hungária h-ja, s hogy nem jöhet az Arany Hordából, mert a török-mongol
ordu, orda, ordo ’fejedelmi szállás; palota’ szó ismert alakjai nem kezdôdnek
h-val; nem tudja, hogy a szláv grad nem hozható össze, a szókezdô g-je miatt
sem, az orda szóval (és nevetséges erôlködés a Visegrádtól nem messzi Nógrád
nevének szláv eredetét vitatni); nem tudja, hogy az orosz jurta a török yurt
’szállás(terület); ország’ szó nônemûsített alakja; nem bánja, hogy tej szavunk
alán, mint a tehén is; nem vesz tudomást arról, hogy a mongol saγa- ’(tejet) fej’
a török saγ- ige rokona; hogy a bû szavunknak nem lehet köze a tibeti bon vallás
nevéhez (melynek bön, sôt phön alakja mai középsô-tibeti kiejtésnek felel meg).
A magyar író ’köpült tej’ szót illetôn mind Bálint mongol ayiraγ ’erjesztett tej,
kumisz’, mind az én mongol aγuraγ ’föcstej; fehérje’ egyeztetési ötletem hangtörténeti
akadályokba ütközik. Az utóbbi mongol szó török rokona aγuz, oγuz
és aγuž alakban ismeretes. A hiungnu eredetû kínai lao ’tejtermék neve’ szónak
mongol (ayiraγ) vagy török (ayran) azonosítása kétséges. Különben hiungnu
nyelvi szórványemléket Ligeti Lajos12 elôbb próbált megfejteni jenyiszeji osztják
(ket) nyelvi alapon, mint Pulleyblank, ami fordítottja annak, amit az utószó állít
(104. o.). Czeglédi Katalin széljegyzetei követik az utószót, hasonló szellemben.
A fordító és utószót szerzô Obrusánszky a XIX. századi nagyérdemû szótáríró,
de zabolátlan szófejtô Fogarasi Jánost, a kiváló nyelvleíró, de anyanyelvét hol
a mongollal, hol a dravida tamillal, hol a kaukázusi kabarddal rokonító
Szentkatolnai Bálint Gábort, érdemes mûvelôdéstörténész, de kalandos vallástörténész
kortársukat, Ipolyi Arnoldot (egy elvetélt magyar mitológia szerzôjét)
és a XX. század eleji, jóindulatú turanista utazó és gyûjtô Baráthosi Balogh Benedeket
idézi meg, aki rokonaink közé számította a Szahalin szigeti és hokkaidói
ajnukat, „kisebb turáni véreinket” is.
Egyetemi gyermekkoromban Molnár Erik próbálta a magyarok eleit BelsôÁzsiába
helyezni, s errôl egy estén át vitatkozott jeles nyelvészeinkkel. Kniezsa
István tanár úrnak volt bátorsága fejére olvasni, hogy M. E. oly korból való
forrásokra támaszkodik, amelyben a tudomány nemhogy gyermekcipôben, de
még mezítláb járt. Sajnos, ez a könyvecske is igencsak mezítlábas. Visszazuhanunk
a XIX. századba?
Szomorún írta az indianai Bloomingtonban, 2008 novemberében Kara György.
(Ucsiraltu: A hun nyelv szavai. Fordította: Obrusánszky Borbála. Budapest,
2008, Napkút Kiadó. 127 oldal. 1490 Ft.)
204
Kara György
Irodalomjegyzék
Czeglédy Károly 1969. Nomád népek vándorlása Napkelettôl Napnyugatig. Kôrösi Csoma Kiskönyvtár
8. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Czeglédy, Károly 1983. The Age of Nomadic Migrations in Eurasia. Transl. by P. B. Golden. Archivum
Eurasiae Medii Aevi III, 25–125.
Di Cosmo, Nicola 2002. Ancient China and Its Enemies. The Rise of Nomadic Power in East Asian
History. Cambridge, UK – New York, Cambridge University Press.
Doerfer, Gerhard 1963. Türkische und mongolische Elemente im Neupersischen. Band I.:
Mongolische Elemente im Neupersischen. Wiesbaden, Franz Steiner Verlag.
d’Ohsson, Abraham Constantin M. 1834–1835. Histoire des Mongols, depuis Tchinguiz-Khan
jusqu’à Timour Bey ou Tamerlan. I–IV. La Haye, Les Frères Van Cleef.
Ligeti, Louis 1950. Mots de civilisation de Haute Asie en transcription chinoise. Acta Orientalia
Academiae Scientiarium Hungaricae I, 141–188.
Lin Gan 1988. Xiongnu shiliao huibian [Hiungnu történelmi adatok gyûjteménye]. Peking, Zhonghua
shuju.
Ma Liqing 2004. Yuan Xiongnu, Xiongnu [Eredeti hiungnuk (és) hiungnuk]. Huhehaote, Nei
Menggu Daxue Chubanshe.
Marcantonio, Angela 2006. Az uráli nyelvcsalád: tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.
Poppe, N. N. 1955. Introduction to Mongolian Comparative Studies. Helsinki, Suomalais-ugrilainen
Seura.
Rinčen 1979. Mongol Ard ulsiin ugsaatnii sudlal, xelnii šin™leliin atlas. Ulaanbaatar, BNMAU
ŠUA.
Rudnev, A. D. 1911. Materialy po govoram Vostočnoj Mongolii. S.-Peterburg, Tipografija V. F.
Kiršbauma.
TESz = Benkô Loránd (fôszerk.) 1967–1984. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–IV.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tuguševa, L. Ju. 1991. Ujgurskaja versija biografii Sjuan’-czana. Fragmenty iz Leningradskogo
rukopisnogo sobranija Instituta vostokovedenija AN SSSR. Moskva, Nauka.
Yu Taishan (fôszerk.) 2003. Xiyu tongshi [A nyugati (határ)vidék átfogó története]. Zhenshi,
Zhongzhouguji chubanshe.
Jegyzetek
1 Czeglédy 1969, angolul is: 1983.
2 Di Cosmo 2002.
3 1979, 7.
4 1991, 18.
5 1963, 96.
6 Ma 2004, 348.
7 Yu 2003.
8 Rudnev 1911, 1 sk. (durbut), 24 sk. (gorlosz).
9 Ld. pl. Poppe 1955.
10 D’Ohsson 1834–1835.
11 1926.
12 1950.
Login
FAQ
Search
)
