Kedves Laci! (if I may) 1. Köszönöm, hogy válaszoltál. Attól tartok azonban, hogy nehezen fogjuk megérteni egymást, mert szilárd tudományos meggyőződéssel rendelkezel bizonyos fogalmak vagy terminusok jelentéséről, amikkel kapcsolatban bennem az elmúlt években főként csak a kételyek szaporodtak. Számodra viszont szinte nevetséges bármi, ami a tudományos meggyőződésedtől eltér. Például ezt írod: „Valahogy vicces ez az érvelés [mármint az enyém -- CsL]: tagadja a családfamodell jogosságát, miközben természetesen beszél a szláv vagy a balti nyelvek csoportjáról. Azt, hogy a szláv és a balti nyelvek csoportjának tagjai közelebbi rokonságban állnak egymással csoporton belül, mint a másik csoport tagjaival (ill. a tény, h ezekről a csoportokról beszélhetünk), pontosan a családfamodellből következnek (ill. vice versa: a családfamodellben éppen ezek a csoportosítások ábrázolhatóak jól, a modellt erre találták ki).” Ha jól értem, akkor szerinted tehát a „balti” vagy „szláv” nyelvcsoportról beszélni nem is lehet másként, mint a családfamodellen belül gondolkodva. Nekem viszont az eszembe sem jutott, hogy ezek a kategóriák a családfamodellből következnének. Töprenkedem hát, hogy beszélhettek már a reneszánsz tudósai is például skandináv, szláv, illetve román nyelvekről — mintegy megelőgezvén a 19. századot s benne jelesül Schleicher Ágost nyelvtudományi munkáit. Számodra lényegében egyenértékű kifejezések lehetnek az „ősi, genetikus egységet alkotnak”, illetve a „családfamodellből következnek”, azaz úgy véled, hogy (bizonyos) nyelvek genetikus egységéről csak akkor lehet beszélni, ha elfogadjuk a családfamodellt, valamint sajnos — természetes szükségszerűséggel — annak minden implikációját: beleértve például a nyelvi egységek sorozatos hasadásának rémálmát is. Mivel azonban az „őseredeti egység” fogalma logikailag független a „családfamodell”-től és annak csatolmányaitól, érvelésed — szemben az enyémmel — kicsit se vicces. Számomra egyébként teljesen érdektelen például a „közelebbi” és „távolabbi” rokonság mint a tudós vizsgálódás végső, nagy konklúziója, viszont nagyon is releváns, hogy bizonyos nyelveket vagy nyelvjárásokat milyen nyelvi jegyek kötnek össze. 2. Azt állítottam, hogy a 19. század nyelvtudósai egyszerre akarták megrajzolni a népek és nyelvek genealógiáját, és ez az illúzió a mai napig él a nyelvészetben. Te ezt írod: „Kétségkívül „faszság”, de legalábbis súlyos módszertani hiba a népek és a nyelvek történetét összekeverni. Hangsúlyoznám azonban, hogy a családfamodell semmi ilyesmit nem sugall. Ilyesmit állítani olyan lenen, mintha a katolikus egyház pedofilbotrányai nyomán azt állítanánk, hogy a katolicizmusból következik a pedofília.” Jó, hogy hangsúlyozod, de kár, hogy nem részletezed. Pedig számomra izgalmas lenne, hogy szerinted miért nem sugall a családfamodell semmi ilyesmit, vö. lentebb az „izoglosszákról” szóló megjegyzést és ami abból következik. És arra sem térsz ki, hogy az etnikum és a nyelv történetének keveredése mint módszertani hiba milyen mértékben hatja át a mai történeti nyelvészetet. Lehet persze, hogy ez a metodológiai probléma a finnugrisztikában már irreleváns, de az indoeurópai, az afroázsiai vagy a távol-keleti nyelvészetben semmiképpen sem az. Pedofilia... Pompás metafora. Megpróbálom követni a gondolatmeneted logikáját. A katolikus egyházban papi nőtlenség van. A cölibátus, a szexualitás elfojtása és a pedofilia között elképzelhető valamiféle kapcsolat. Tehát a katolicizmus és a pedofilia közötti kapcsolat lehetséges. Megértettem. 3. Én azt állítom, hogy a családfákat a történeti nyelvészek közös újítások, izoglosszák alapján rajzolják meg, de ebben nem következetesek (ha esetleg érdekel, kifejtem részletesen, hogy miért nem lehetnek azok). Te ezzel szemben azt állítod, hogy „a mai jelenségek [nem tetszik ez a kifejezésed, hiszen nyilván tudod, hogy én nem csak és nem elsősorban erre utalok -- CsL] által meghúzott izoglosszák önmagukban nem lehetnek perdöntőek, hiszen könnyen lehet, hogy egyes izoglosszák határát befolyásolják a véletlen párhuzamos fejlődések vagy az areális hatások is”. Természetesen igazad van abban, hogy vannak driftek, véletlen párhuzamos fejlődések, areális hatások stb. Én mégis azt tanítom az elsőéveseknek (már vagy harminc éve), hogy a családfákat “önmagukban perdöntően” a nyelvek közötti izoglosszák, affinitások és különbségek alapján lehet megszerkeszteni. Viszont ha van jobb ötleted, kérlek, jelezzed, ideje ugyanis, hogy kicsit felújítsam az óravázlataimat. 4. Ha már a “vicces” dolgoknál tartunk, remélem, nem sértődsz meg, ha kereken kimondom, hogy komolytalannak és irrelevánsnak tartom az alábbi megjegyzésedet, nehéz is komolyan reagálni rá: “Az emberi családfán ugyanis mindenkinek két felmenője van, s bár akárhány leszármazottja lehet, e leszármazottak mindenképpen valaki másnak is a leszármazottai. (Arról nem is szólva, hogy nem lehet bármely két embernek közös leszármazottja, csak egy férfinak és egy nőnek, ami tovább bonyolítja a képet.)” Természetesen igazad van abban, hogy multilineális családfákat is el lehet képzelni, de a tipikusnak nevezhető családfa általában az apai ágú leszármazást ábrázolja (olykor a házastársaknak a nodusokban való feltüntetésével). Van ilyen a történelemkönyvekben, meg itt is van egy, épp szemben velem a falon. A dolog nyilván nem politikailag korrekt, de a nők ezt a megaláztatást is elviselték eddig. Nem értem, hogy miért bonyolítja tovább a képet — és főleg milyen képet bonyolít tovább? — az, hogy két fiúnak, vagy két leánynak nem lehet gyereke. 5. Sanyarú sorsú Ph.D. értekezésemben (言語接触と再構 [Nyelvi kontaktus és rekonstrukció], ICU, Tokyo, 1994), nem kevesebb, mint 75 oldalt töltöttem meg azzal, hogy kikezdjem azt a tézist, miszerint „egy nyelvnek csak egy felmenője van”. Pontosabban, Thomason-Kaufman (1988) nyomán újrafogalmazva: hogy egy nyelv normális nyelvátadás (transmission) esetén csak egyetlen genealógiai hovatartozással rendelkezik. Például a jiddist germán nyelvnek tekintjük, nem pedig germán-szláv, avagy mondjuk germán-sémi nyelvnek. Ennek a felfogásnak az alapja nyilván az, hogy a nyelvek alapvető vonásait döntően határozza meg az eredetük. Én úgy látom viszont, hogy vannak olyan nyelvek, amelyekben nem dominál egyetlen rokonsági ismérvrendszer. Mivel azonban ezt az eretnek gondolatot a kutatók általában elutasítják, „rokontalan” nyelvek és fiktív mininyelvcsaládok tömegét hozzák létre, amelyek száma (az új Ethnologue listájának statisztikája alapján) majdnem eléri a világ nyelveinek negyedét! Ehhez kapcsolódik a következő kijelentésed: “Ezzel szemben a nyelvek családfája inkább az egysejtűek genealógiai fájára hasonlítanak, azaz egy nyelvnek csak egy felmenője van, igaz, akárhány leszármazottja lehet, de az ő leszármazottja kizárólag az övé (még ha persze más nyelv hatása is érvényesül: a modellnek egyszerre gyengéje és erőssége, hogy az ilyen dolgokat nem veszi figyelembe).” Ostobaság lenne vitatkoznom azzal az empirikus ténnyel, hogy vannak olyan nyelvek, amelyek lényegében történetileg és szerkezetileg homogénnek tekinthetőek. Az erre vonatkozó hagyományos axióma azonban nem felel meg az én gondolkodásmódomnak, pontosabban annak, amit mindenféle nyelvekben az elmúlt években láttam. Max Müller megfogalmazása szerint vannak ugyan jövevényszavak, de a nyelvtani szerkezet, mely a nyelv vére és lelke tiszta s elegyítetlen marad, egyetlen cseppnyi idegen vér sem került például az angol beszéd szerves rendszerébe (1873: I: 83 sk.). Ezek a szavak egyrészt kissé bombasztikusak, másrészt egy tévhitet fogalmaznak meg. Az idő nem igazolta Meillet (1948) kategorikus kijelentését a nyelvi szerkezet áthatolhatatlanságáról, alapvető állandóságáról („les systèmes grammaticaux de deux langues sont [...] impénétrables l'un à l'autre”). Azt írod ugyan, hogy a modellnek egyszerre gyengéje és erőssége, hogy a kizárólagos nyelvi leszármazáson túl semmit nem érzékel, de számomra nem kiáltóan evidens, hogy mit értettél a modell „erősség”-én. Ha komolyan vesszük azt a Meillet-től (1924: 53) eredő doktrinát, hogy “La seule classification linguistique qui ait une valeur et une utilité est la classification généalogique”, akkor ennek az ára az, hogy a világ nyelveinek egy része teljes egészében kiesik a vizsgálódás homlokteréből, más nyelvekkel kapcsolatban pedig — például a középangolt ért francia hatás esetében — a modell lényegében semmit nem tud mondani. Örülünk-e mi ennek? 6. Ismét idézem a pontos szövegedet: “Az, hogy a szláv, a balti és az örmény ág hogyan viszonyul egymáshoz, már részletkérdés. Korábban magam is hangsúlyoztam, hogy vannak esetek, amikor a családfamodell nem alkalmazható jól: ez az, amikor a különböző nyelvek egy areában maradnak, és folyamatosan hatnak egymásra. Ekkor az izoglosszák valóban összegubancolódnak, és ezzel a családfamodell nem tud mit kezdeni. Ez azonban nem jelenti, hogy a modell eleve rossz. […] Miért nem nevezzük az izoglosszát ásatagnak? Nyelvjárástani szempontból persze releváns, de nyelvtörténeti szempontból nem, hiszen nem (mindig) tudjuk, hogy az izoglossza mikor került oda, ahol ma van -- azaz a nyelvtörténeti érvelésben nem szilárd támpont.” Mihez képest részletkérdés az, hogy a szláv, a balti és az örmény ág, hogyan viszonyul egymáshoz? Nyilván a nagy egészhez képest. És részletkérdés még a hettita. Meg a kentum és satem. Meg a kelta és az itáliai. Folytassam-e negyvenig (pl. Ogura fentebb hivatkozott cikke alapján)? Egyébként milyen gyakori az az eset, hogy a nyelvek beszélői kivándorolnak az areából és nem hatnak többé egymásra? Igen, én is tudom, hogy sokszor előfordult ez is. Európa indoeurópai nyelveiben pedig akár egy „areába” tartoznak, akár nem, alaposan összegubancolódtak az izoglosszáik. És hajmeresztő az az állítás, hogy az izoglosszák nyelvjárástani szempontból relevánsak, de a nyelvtörténeti érvelésben nem nyújtanak szilárd támpontot, mert nem tudjuk, hogyan kerültek oda, ahol vannak. Az izoglossza nyelvtörténeti (nem pedig a nyelvföldrajzi) jelentéséről volt eddig szó, ugye, azaz a vizsgált nyelvek közötti részleges affinitásokról, nyelvi jegyekről. In principio erat empiria: feltérképezzük az affinitásokat. Utána ezekből megalkotjuk a hipotézist, hogy miként alakulhattak ezek ki. Mi az, hogy „nem szilárd támpont”? Mi más létezik itt mint izoglosszák? Semmit sem értek a finnugrisztikához, de felteszem, hogy még az erdei nyenyec második szótagi vokalizmusának a specialistái sem dolgozhatnak közvetlenül Aquinói Szent Tamásból. Hát, vicces... Szerintem, amit eddig mondtál nem jogosít fel arra, hogy lóhátrul szólj a pórhoz. 7. Ezt írod még: „Először is tény, hogy az alapnyelvek léteztek, és olyanok voltak, mint bármilyen létező nyelv: sokszínűek, változékonyak térben és időben.” Én az alapnyelvek létezését „plauzibilis feltevésnek”, „hasznos munkahipotézisnek” nevezném, nem pedig ténynek. Számomra tény a torinói lepel létezése, hit pedig az, ami körülveszi. Ezt egyébként nem én döntöm el, sőt nem is te: egyszerűen az anyanyelvünk szavainak a jelentése korlátozza a mozgásterünket ilyen durván. Ettől persze még hihetsz az alapnyelvek valóságos létében, amiként a hívő katolikus megfellebezhetetlen igazságnak („tény”-nek) tartja a szeplőtelen fogantatást. Nem tudhatjuk tehát (sem te, sem én), hogy az alapnyelvek milyenek voltak, amennyiben voltak, de valóban logikus feltevés az, hogy olyanok voltak (ha voltak), mint bármilyen létező nyelv: sokszínűek, változékonyak térben és időben. Viszont minél sokszínűbbnek és változatosabbnak tételezzük fel az alapnyelvet, annál kisebb a magyarázó ereje. 8. Nem reflektáltál viszont arra, hogy a rekonstruált (absztrakt) leírási egységeket, szavakat a történeti nyelvészek derékhada (Benveniste, Gamkrelidze és Ivanov stb.) olyan kézzelfogható realitásnak tekinti, hogy látni véli bennük például az indoeurópai ősnép mindennapi életét. Mélyen hiszik, hogy tudják, milyen volt az indoeurópai szekér, hogy az egyszerű indoeurópai ősnép miféle isteneket imádott és miként, hogy milyen volt a családi életük stb. Azt állítod, hogy a nyelvtörténész kénytelen rekonstruált elemekkel dolgozni, mert más nem áll a rendelkezésére. Én viszont azt hiszem, hogy azok az összefüggések, amiket a nyelvtörténészek feltártak nem függenek attól, hogy fabrikálunk-e rekonstruált alakokat föléjük. Viszont még a hipotetikus (rekonstruált) alakokkal sincsen baj, ha egy másodpercre sem felejtjük el, hogy ezek a módszerünk artifaktumai, hogy egy konvergenciát előfeltételező eljárás kimenete nem is lehet valamiféle heterogén entitás stb. 9. A rekonstrukció problémájáról végül ezt mondod: “A probléma súlyát azért nem látom, mert ugyanez igaz a leíró nyelvészetre is. A leíró nyelvtanok is rengeteget egyszerűsítenek, legfeljebb az adatok jobb hozzáférhetősége (és ellenőrizhetőbb mivolta) miatt részletesebbek tudnak lenni. De pl. ha a magyar nyelvről egy tíz oldalas leírást kell adnunk, az is szörnyen torz lesz, még akkor is, ha egyébként igen ügyesen állítottuk össze. A rekonstruált nyelv ugyanígy torz képet ad a valaha létezett nyelvállapotról (és nyelvi állapotról), de nem baj, mert jobbat nem tudunk, ennyit viszont szeretnénk tudni. Ugyanakkor szerintem ennek sincs köze a családfamodellhez.” A rekonstrukciónak annyi köze azért van a családfamodellhez, hogy a családfát a rekonstrukció határozza meg. Ízlés kérdése, hogy ezt kevésnek vagy soknak tartjuk.
|