Mivel az
ÉS szerkesztőségéből mégcsak válaszra se méltattak eddig (egy hete küldtem el a választ), itt teszem közzé, bár ennek vaszleg semmi jelentősége nincs az
ÉS olvasóira nézve:
Quote:
A tudatlanság fokozatai
Vigasz Vai Zita sirámaira
Együttérzéssel olvasom Vai Zita sorait az ÉS november 14-i számában. A világ változik, és ez sokszor frusztrációt okoz az embereknek. Jól esik néha kicsit elmondani, mi fáj, sopánkodni a régi jó idők letűntén. Mindezzel semmi gondom sincs. Csak a nyelvet hagyjuk ki belőle.
Örömmel jelenthetem vigasztalásul, hogy a nyelv ugyan változékony, de bizony nem romlandó jószág. (Csak akkor mondhatjuk, hogy „romlásnak indul”, ha elkezdik nem használni.) Mindaddig létezik, amíg az alapvető funkcióját (a kommunikációt) el tudja látni, azaz én megértem a beszélgetőtársaimat, és ők megértenek engem, jól elbeszélgetünk. Egyikőnk énekel, másikónk esetleg az orrából beszél, akad aki dadog, én pedig – bevallom – rendszeresen rosszul intonálok. Így van ez még az angol nyelvvel is, amit oly sokan használnak (adott esetben nem az oxfordi grammatika és kiejtés szerint). Sőt, még ígyebbül van. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ugyanis a kihalást nem előzi meg a nyelv romlásának nevezett állapot, legfeljebb egy olyan állapot, amikor a nyelvhasználat visszaszorul az élet bizonyos területeire. Azt hiszem, nem szorul bizonyításra, hogy sem az angolt sem a magyart nem fenyegeti ilyen veszély.
Elrontani tehát nem lehet a nyelvet azzal, hogy használjuk, csak biztosítani a létét. Belátom azonban, hogy a nyelvhasználat sokfélesége is frusztráló lehet sokak számára (számomra nem az). Hasonlóan úgy általában a sokféleséggel szembeni intoleranciákhoz, beszélhetünk igen erős nyelvi intoleranciáról, amelyet sajnálatos módon mind az iskola, mind pedig az ún. nyelvművelő műsorok radikálisan megerősítenek. De még a nyelvi intoleranciára hajlamosaknak is sajnos csak megnyugtató szavakat mondhatok: még nagyon messze vagyunk attól, hogy nem sztenderdizált nyelvet, nem a budapesti köznyelvet beszélőket hallhassunk a televízióban, a rádióban vagy a színházban. Nézzünk szembe a valósággal: a területi és a társadalmi nyelvváltozatok jellemzően alpári gúnyolódás tárgyai ma Magyarországon. Éppen ez az, ami miatt lenne ok sopánkodni.
De még csak nem is erről van szó Vai Zita kis írásában, hanem a rádiós szakmáról. Elfogadom, hogy egy rádióbemondónak birtokában kell lennie bizonyos beszédtechnikai képességeknek, természetesen az érthetőség és nem valami absztrakt minőség vagy szint érdekében, amit Vai Zita emleget. De szeretném világossá tenni, hogy ennek semmi köze a nyelvhez.
Budapest, 2008. november 18.
Molnár Cecília Sarolta