szigetva wrote:
Akitlosz wrote:
Kinek az érdeke összemosni, "standardizálni" nem tudom.
Na üss össze egy jó kis konteót! Nem érted, hogy a nyelv változása nem tudatos a beszélők részéről? A standard azért standard, mert az adott nyelv beszélőinek többsége (jó, te pl. nem) azt tekintik annak. Észrevesszük, ha valaki más [e]-t ejt az
ember két szótagjában, és nem tűnik fel, ha ugyanazt.
Ez pont fordítva van, hiszen két különböző magánhangzó szerepel például az ember szóban - és még temérdek másikban is - így az tűnik fel, ha valaki nem ismeri a magyar nyelv összes magánhangzóját.
Quote:
Nem érted, hogy a nyelv változása nem tudatos a beszélők részéről?
De értem. Sőt, még az okát is tudom.
Amikor egy nyelvben kialakul a fonetikus írás akkor kezdetben a beszéd hat, és határozza meg az írást általában, de idővel már fordítva lesz, az írás határozza meg a beszédet.
Ez történik ma. A magyar nyelv egy alapvető magánhangzóját nem jelöli az írás, illetve egy másik magánhangzóval azonos módon jelöli. Így joggal hihetik egyesek, hogy úgy is kell kiejteni, főleg ha azt hallják, hogy a magyar helyesírás többnyire kiejtést követő elvű és nem említik meg ezt a fontos kivételt.
A nyelv ilyenforma változásának tehát nem a beszélők az okai, hanem az "irodalmi" nyelv és helyesírás fő kitalálója Kazinczy Ferenc.
Az ő idejében a 10 magyar tájszólásból csupán kettőben (északkeleti, mezőségi) nem ismerték az eë hangok közötti különbséget, és a beszélők döntő többsége természetesen igen. Na Kazinczy pont egy ilyen vidékről származott, ami ma már Romániában van a határ mellett.
Ezért lett az északkeleti tájszólás kikiáltva irodalmi köznyelvnek, mert a nagy tekintélyű nyelvújító onnét származott, - minden szentnek maga felé hajlik a keze jelszóval - és ő nem tartotta szükségesnek írásban megkülönböztetni az eë hangokat.
Természetesen, hiszen ehhez kivételesen nem értett, nem volt anyanyelvi eë-ző, így ebben a kérdésben nem tudott volna magyar nyelvet őrző szaktekintélyként fellépni, így inkább a számára praktikusabb megoldásként feleslegesnek ítélte, hogy magyar nyelvértő tekintélyét ezzel a kérdéssel ne veszélyeztesse.
Az ő tekintélye pedig ma is nagy, viszont ezekkel a lépéseivel kikövezte a magyar nyelv egy alapvető magánhangzójának - amit még száz éve is használt a jelentős többség - az eltűnéséhez az utat.
Pedig az eë magánhangzók ismerete nélkül a magyar nyelvtan sem érthető meg, illetve min. 1900 félreérthető azonos alakú szó keletkezik, amiben az a különösen szomorú, hogy fel sem tűnik az embereknek. Azt hiszik, hogy értik a másikat. Persze értik, csak éppen rosszul.
A - számomra - legdöbbenetesebb példát pár napja hallottam.
Mindenkivel megtaníttatják a Himnuszt kívülről, meg szavaltatják csak éppen arra nem lehet mérget venni, hogy mi is áll benne.
"Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel"
Csak éppen ki merne rá mérget venni, hogy hogyan is kell pontosan érteni?
Mire gondolt a költő, amikor írta a verset, azon kívül, hogy írok egy verset?
Egészen döbbenetes, hogy már a saját himnuszunkat sem érthetjük, és ez is vita tárgya.
Szóval ugyan nem a beszélők érdeke a magyar nyelv magánhangzókészletének ritkítása, és ennek oka ma már az írás, aminek és a köznyelvnek ilyesforma kialakítása elég jelentős mértékben egyetlen nagy tekintélyű személyhez köthető.