Mindenekelőtt elnézést a kései válasz miatt, mostanság több dolgom van, mint amennyi időm.
Köszönöm a hozzászólásokat, igyekszem mindenre reagálni. Íme:
lucas.shell azon érvelését, miszerint „tetszetősnek tűnik az evolúciós párhuzam, meg a folyamelmélet is, de ezek kidolgozottsága messze elmarad a családfamodellétől”, ezért maradjunk az utóbbinál, egyenesen tudományellenesnek tartom. Nyilvánvaló, hogy minden teória „kidolgozatlanul” indul, és ha pusztán erre alapozva vetjük el, az a tudomány megrekedéséhez vezet: az új gondolatok feltűnésének még az esélye se lesz meg. A dolog persze fordítva is igaz: egy elméletet csupán azért nem utasítunk el, mert az már régóta forgalomban van. Ezért kissé meglepő lucas.shell figyelmeztetése: „Attól, hogy valami több évszázados múltra tekint vissza, még nem feltétlenül ásatag.” Úgy hiszem, a múltkori hozzászólásomban egyetlen kijelentésem sem utalt arra, hogy a családfamodellt azért utasítanám el, mert annak már mintegy másfél százados hagyománya van. Az elméleteket természetesen el lehet vetni, de azt egészen más (mégpedig: tudományos) argumentumrendszerre támaszkodva (az adatokat a hipotézissel szembesítve, ennek mentén pedig például a precizitásra, a predikciós erőre, egyszóval az adekvátságra alapozva) szokás tenni. A múltkori eszmefuttatásomban ehhez kívántam tartani magam, amikor a családfamodell karakterét, nem pedig historiográfiai korát kifogásoltam.
Sajnálatos ugyanakkor, hogy az ennek kapcsán emlegetett gondolatokat (így a szemléleti kiindulópontként használt Humboldt-féle nyelvészetet is) fejes.laszlo (és lényegében lucas.shell, valamint tenegri is) félreértette. Természetesen minden modell egyszerűsítés. A nyelv filogenezisének modelljétől éppen ezért én sem azt vártam (és várom) el, hogy minden egyes elemet feltüntessünk benne (főként nem azt, amit fejes.laszlo ír, hogy felvegyük „a modellbe az összes beszélőnek megfelelő elemet”), hanem azt, hogy — az elem- és jelenségszámot illető egyszerűsítés mellett — a modell szerveződésének elve feleljen meg a valós nyelvi folyamatoknak. (Azaz: a modell ne tartalmazzon minden elemet, de olyan legyen az „arculata”, hogy ahhoz a nyelv filogenezisének bármely részlete változtatás és kiegészítés nélkül illeszthető legyen, vagyis — az első hozzászólásomat idézve — az a rendszerhez természetes módon tartozóként, abból egyenesen következőként tűnjön fel.) Tulajdonképpen ehhez a kérdéshez kapcsolódik fejes.laszlo azon érve is, miszerint „az autoszegmentális fonológia sem tud minden jelenséget kezelni (vagy nem elegánsan), de ettől még nem mondjuk, hogy az autoszegmentális fonológia egy kalap szar”. Magam — illedelmes lévén — egyáltalán nem mondok olyat, hogy egy elmélet „egy kalap szart se ér”, a fentiekből adódóan ahhoz azonban mindenképpen tartom magam, hogy az a lingvisztikai teória, amihez nem illeszthető valamennyi nyelvi jelenség, nem lehet jó (adekvát) modellje a nyelvnek (jelen esetben: a nyelv ontogenezisének). Nem gondolhatjuk komolyan, hogy egy adott szóalak esetében a beszélők a hangsor egyes jelenségeit az autoszegmentális, de másokat az ún. természetes fonológia, megint másokat meg mondjuk az SPE (egymástól nagy mértékben különböző) elveit követve percipiálnak és produkálnak. (Talán nem véletlen, hogy a pszicholingvisztikai kísérletek eredményei nemhogy a jegyterjedés alapjaként szolgáló autonóm disztinktív jegyeket nem, de még a fonéma alapú észlelést és artikulációt sem támogatják, sokkal inkább szótag elvű percepcióra és produkcióra mutatnak.) De visszatérve a konkrét kérdéshez: ha a nyelv inherens tulajdonsága, hogy változó, változatos és relatív (márpedig ebben egyetértés volt köztünk), akkor ennek a modell felépítésében is mindenképpen tükröződnie kell, máskülönben anomáliák jelennek meg a rendszerben — mégpedig szükségszerűen. Dinamikus rendszernél ugyanis — ahogy múltkor is írtam — az egyes formák mindig a struktúra működési elvéből következnek, nem pedig függetlenül attól. Mindezeket figyelembe véve nem tudok egyetérteni lucas.shell azon kijelentésével sem, hogy ha a partikulárist (jegyzem meg: pontosabban annak látszót) is beillesztjük a rendszerbe, akkor „hozzá se fogjunk a történeti nyelvészethez, mert az adathiány miatt sokminden ki fog lógni”. A „partikulárisnak tűnő” jelenségek illesztése nem elsősorban adattöbbletet jelent, hanem folyamatadekvátságot. (Az ugyan kétségtelen, hogy ez szigorúbb és nehezebben teljesíthető kritérium a klasszikus nyelvtörténetben alkalmazott metodológiai elveknél: abból adódóan, hogy a jelenségeket a nyelvi rendszer egészének, sőt a beszélőközösség körülményeinek tágabb kontextusába helyezve közelítjük meg, komplexebb látásmódra van szükség. A helyzet ugyanakkor nem reménytelen: jelzem, hogy jelenleg éppen a /v/-féle hangok fonológiájának efféle, filogenetikus megközelítésén dolgozunk.) Amikor tehát Humboldt arról ír, hogy a partikulárisnak látszó jelenségek vizsgálata azért fontos, mert mindaddig nem találtuk meg a nyelvi organizmust működtető elveket, míg ezeket a jelenségeket nem tudjuk a rendszerhez szervesen hozzátartozóként (azaz: immár nem „különösként”) kezelni, lényegében épp a fenti elveket hangoztatja, még akkor is, ha ezt kissé naivan, 19. századi módon teszi. Tényleg jó lenne (újra) kézbe venni Humboldtot.
A múltkori hozzászólásomban a családfamodellről azt írtam, hogy abban „a dinamikusan (folyton változó) nyelv statikus nyelvállapotból ugrásszerűen (és nem valamilyen graduális folyamat révén) alakul egy másik, ugyancsak statikus nyelvállapotba”. Noha fejes.laszlo ezzel kapcsolatban egyet nem értését fejezi ki, érvelése lényegében mégis a fenti kijelentésemet erősíti meg. Ezt írja ugyanis: „Elvben egy rendesen megrajzolt családfán egy sorban [...] az egy korszakra jellemző nyelvállapotok vannak”. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy egy valódi dinamikus rendszer folyton változó, amiben „nyelvállapotok” per definitionem nincsenek. Az ókori klasszikust, Hérakleitoszt parafrazálva tulajdonképpen azt mondhatjuk: „Kétszer nem léphetsz ugyanabba a [nyelv]folyóba”. A nyelv panta rhei elven működő rendszer.
A Pisani-féle folyammodell már csak ezért is magától kínálkozik a nyelv filogenezisének modellezésére. A folyók dinamikusak, folyton mozgásban vannak, különböző természeti (kontextuális) tényezők hatására szétágazhatnak, találkozhatnak, egyesülhetnek, ennek során természetes mixtúrákat hozva létre. Ráadásul nem a „semmiből” tűnnek fel, és nem „nyomtalanul” tűnnek el (mint a családfamodellen az alap- és származéknyelvek), hanem erednek valahonnan (van forrásuk), megszűnnek valahol (torkolatuk van) és ezeket különböző graduális morfológiai (környezeti) folyamatok eredményezik. Egy ilyen nyelvi filogenezis-modellben a kontextuális beágyazottságból adódó relativitás, változás és változatosság valóban természetes és a rendszerhez eleve és szervesen hozzátartozó jelenségként tűnik fel, míg a családfamodellben nem. tenegri jegyzi meg, hogy mindez (ti. a családfa vs. folyam) nem valódi, hanem „csupán terminológiai eltérés”, lényegében ugyanezt írja lucas.shell is, amikor — elismerve, hogy a nyelvi folyamatok „inkább a folyamelméletre emlékeztetnek” (!) — egyfajta szintézist javasol és „folyamcsaládfa-elméletet” emleget. Vegyük észre: a két modell nem pusztán nevében különbözik, hanem már szemléleti kiindulópontjában, azaz axiómáiban, így nem „házasítható össze”. Bár lucas.shell Békés Vera könyvére hivatkozva helyesen állapítja meg, hogy a folyamelmélet hátterében a nyelv nem-privát koncepciója áll, meglepő, hogy úgy véli, ezzel a családfamodell sem összeegyeztethetetlen. A két elképzelés radikális különbözőségét ugyanakkor nem nehéz belátni, elég, ha ez ügyben a nyelv nem-privát koncepciójának „kitalálójához”, a kései Wittgensteinhez, konkrétan annak rokonságfogalmához fordulunk. Ez a rokonságfelfogás affinitás jellegű, azaz a rokonság ún. családi hasonlóság, aminek jegyei nem konjunktívak (rokonok vagyunk, ha ez és ez és ez a tulajdonságunk közös), hanem diszjunktívak (rokonok vagyunk, ha ez vagy ez vagy ez a vonásunk megvan). Érdemes itt egyébként megintcsak Humboldthoz nyúlni, aki 19. századi módon ugyan, de a nyelveket egészen így kezeli, amikor „arcvonásokhoz” hasonlítja őket: „A nyelvek jellegzetes formája legkisebb elemeinek mindegyikéhez tapad; valamennyit meghatározza, bármennyire is észrevehetetlen ez esetenként. Ellenben alig lehetséges olyan pontokat találnunk, melyekről, ha egyenként tekintjük őket, azt állíthatnók, hogy döntő módon tapadnának hozzá. Ezért, ha áttekintettünk egy adott nyelvet, sok mindent találunk, amit formájának lényegi károsodása nélkül másképp is gondolhatnánk, és hogy tisztán és elkülönítve pillanthassuk meg a formát, megint az összbenyomásra szorulunk. Itt azonban tüstént az ellenkezőjét tapasztaljuk. Világosan szembetűnik a leghatározottabb individualitás, nem térhet ki előle az érzés. A nyelveket ezen a téren még a legtalálóbban az emberi arcvonásokkal hasonlíthatjuk össze. Az egyéniség tagadhatatlanul jelen van, hasonlóságokat ismerünk fel, de a részek semmiféle mérése és semmiféle leírása sem külön-külön, sem összefüggésükben nem kapcsolhatja össze a szóban forgó sajátosságot egyetlen fogalomba. A sajátosság az egészen és megint csak az egyéni felfogáson alapul, ezért bizonyos, hogy minden arc minden szemlélő számára másmilyennek tűnik fel”
Mindebből adódóan ebben a (humboldti-wittgensteini) rokonságértelmezésben lételméleti értelemben nem tehető különbség a klasszikus módon felfogott „nyelvrokonság” és a „nyelvi érintkezés” között (az ómagyarnak finnugor, török és szláv gyökerei egyaránt vannak, bár e gyökerek eltérő szálvastagságúak). A folyammodell ezt a rokonságfelfogást jeleníti meg, a családfa pedig egy ettől radikálisan eltérőt. A két modell közti különbség tehát nem pusztán terminológiai: a háttérben álló nyelvfogalom különbözik, mégpedig alapjaiban. A Kampis-átirattal egyébként erre a nyelvképbeli eltérésre kívántam — többek között — rámutatni. Így tenegritől eltérően nem gondolom, hogy „az idézett szöveg evidenciákat sorol”.
rebrus észrevételeiért külön köszönet, kérdésfelvetése igen progresszív. A biológiai törzsfák használata ma valóban mainstreamnek tűnik a biológiában. Mivel nem vagyok biológus (és polihisztorként sem szeretnék tetszelegni), ennek a biológiai modellezésben való használatát nem kívánom megítélni, a nyelvészeti alkalmazásáról azonban talán van némi alapom nyilatkozni (és ezzel kapcsolatban néhány biológiai vonatkozású sejtésemet is megfogalmazni). Meglátásom szerint az idézet-átiratban bemutatott faj–nyelv analógia a legteljesebb mértékben tartható, a két fogalom értelmezésének szemléleti háttere megegyezik, a különbözőség abból adódhat, hogy a fajok és nyelvek esetében a hibridizáció foka eltérő. Míg a nyelvek keveredéséhez elegendő az emberi interakció, a fajoknál nem elég az „együttélés”, az egyes egyedeknek szaporodási közösséget is kell alkotniuk egymással. Ebből következhet, hogy a biológiában lényegesen kevesebb anomáliát okozhat a fastruktúra használata, mint a nyelvészetben. A leszármazási fákkal kapcsolatos anomáliák ugyanakkor a biológiában is megfigyelhetők: a rebrustól említett géntranszferen és hibridizáción túl például az ún. gyűrűfajok esete. Itt arról van szó, hogy egy faj valamilyen barrier körül gyűrű alakban terjed, az egyes egyedek egymással végig szaporodóképesek, kivéve ott, ahol a gyűrű eleje és vége összeér. Talán nem véletlen, hogy Kampis egy előadásában éppen a gyűrűfajokból kiindulva ismertette a darwini fajfogalom lényegi vonásait (tkp. azt a gondolatmenetet, ami az általam idézett szövegben is megjelent), majd ennek összegzéseként egy dinamikus hálót (és nem leszármazási fát) vetített ki.
A rebrustól a fagráfok biológiai használatára hozott konkrét példák egyike a bayesi modell volt. Tudomásom szerint ez alapelveit tekintve elsősorban skalárisan dinamikus, nem pedig bináris: a modellel végül egy hálót kapunk. Ez ugyan nem a klasszikus („naiv”) értelemben vett konnekcionizmushoz vezet, de végeredményben egy olyan hálózatmodell, amely azáltal, hogy gyakorisági és valószínűségi mutatókkal súlyoz, dinamikus (folyamatmodell) lesz; ezt mutatja, hogy a modellnek prediktív ereje van. A bayesi tanuló (ha például a kognitív nyelvi modellezésről beszélünk) tudását a modellben a pior, a posterior és a likelihood függvények határozzák meg, ahol abból adódóan, hogy a prior (előzetes ismeretek) folyton bővíthető, a posterior és a likelihood egymáshoz viszonyított helyzete (azaz a valószínűségi mutatók, a predikció) mindig megváltozik, a prior újra és újra átszervezi a rendszer egészét. De azt hiszem, erről inkább egy másik topikban kellene egyszer beszélni.
|