martoni wrote:
A József Attila-versben meg a Pató Pál-félében nem sugallja?
Ott a két nagybetű összetartó ereje is szerepet játszik a tagolásban. Ilyenkor a két nagybetű, illetve az egy kötőjel „döntetlenre hozza a meccset”. A
*Mária asszony-sziget viszont már kettő-null az eredmény. A
*Nagy-Szent Bernát-hágó esetében meg a
Nagy és a
Szent mellérendelése sugallódnék. Figyeljünk arra, hogy a gyakoribb alakulatoknál aránylag könnyen társítható olvasat az írásképhez, de itt most olyan esetekről beszélünk, amelyekkel kifejezetten ritkán találkozik az átlagos olvasó, így nem alakulhat ki a megfelelő erősségű kapocs íráskép és olvasat között.
martoni wrote:
A C-vitamin-kúrában a középső elem sem tartozik egyformán a két szélsőhöz.
Mint ahogy a
marhahúslevesben sem. Nem összetevők szerint írunk. De itt csak arról van szó, hogy az íráskép nem tükröz valamit, arról nincs, hogy pont az ellenkezőjét sugallja. Ez azért nem mindegy. Másrészt meg gyakori típusokról van szó, tehát könnyen le tudjuk őket kezelni.
martoni wrote:
Az egybe-külön amúgy is rákfenéje az egész helyesírásnak, az ilyen-olyan mozgószabályok meg még rá is tesznek egy (több?) lapáttal. Az egyik, talán legsúlyosabb lapát, hogy bizonytalanságot szülnek. Pistike végre megtanulta, hogy kedvencünk, a lőtt vad […] különírandó. S mit lát(na ideális esetben)? Egybeírva: lőttvad
Nagyon nem vagyok híve a mozgószabálynak, de ez az érvelés se tetszik: a helyesírás egyszerűen nem Pistikéért van. Ha érte lenne, nagyon egyszerű lenne a helyesírás: „Írj mindent kedved szerint!” Nyilván nem lehet cél az íráslétrehozók dolgának nehezítése, de a helyesírás egyértelműen az olvasót (+ az adat-visszakeresőt) szolgálja. A mozgószabályt nem fogadta el a magyar írásgyakorlók túlnyomó többsége, ezért el kell dobni, számomra ez nem kérdéses. De én még mindig ott tartok, hogy leginkább az értelemtükröztetést áldoznám be, így
lőttvad-kereskedő helyett
lőtt vadkereskedőt írnék. Egyrészt normálisan néz ki, nem keletkeznek nagyon hosszú, tehát alig kiolvasható szószörnyetegek. Másrészt a legritkább esetben okoznak valódi félreértéseket az ilyen alakulatok. Harmadrészt így írják az emberek általában ezeket az izéket, tehát az úzusnak is megfelelnek. Negyedrészt (bár ebben
fejessel nem azonosak a tapasztalataink) úgy vélem, a kiejtés is ezt az írásképet támogatja.
martoni wrote:
Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha nem félnénk néha megtörni a hagyományokat (tudom, nagy urak ők; és csak akkor, ha nagyon muszáj; és a legfontosabb a nyugodt biztonság; és dobhatnánk ki a régi helyesírással írt könyveket, pedig a fenét). Egy több szóból álló kifejezés úgy válna összetételi taggá, hogy
1. őt az összetétel másik tagjától nagykötőjellel választjuk el;
2. ha a többértelműség feloldása megkívánja, az összetételi tagoknak a nagykötőjeltől távolabbi végét aposztróffal megjelöljük.
Nagyon nem tetszik ez a javaslat. Egyrészt: a helyesírás legfontosabb elve a hagyomány, márpedig ez a megoldás nem csupán a mozgószabályt, hanem a teljes íráshagyományt állítja félre (és semmilyen más európai írásszokás se támogatja meg). Ennél már komolyan jobb lenne, ha
(lőtt vad)-kereskedőt írnánk.
Az a megfigyelésem, hogy egy helyesírási innováció sikeressége egész jól megjósolható előre. Ha az alábbi három kritériumból legalább kettő támogatja, sikeres lesz, ha nem, elbukik.
1. Rendszerszerűség. Önmagában is alkosson koherens részrendszert, de illeszkedjék a környező részrendszerekbe, illetve a helyesírás egészébe. A mozgószabály ennek a kritériumnak megfelelt, a javaslatod nem.
2. Úzus. Feleljen meg annak, ahogy általában az illető alakulatot le szokták írni. A mozgószabálynak voltak ugyan szórványos előzményei (főként a helyesírási szótárakban), de az írásgyakorlattól merőben idegen volt. (Leginkább a teljes különírás látszott talán tipikusnak – ez a másik lehetséges menekülő útvonal a jövőre nézve is.) A javaslatod homlokegyenest megy szembemegy mindennel, amit a zemberek szoktak csinálni.
3. Egyszerűség. Itt nem a szabály, hanem az íráskép egyszerűségére gondolok. Egyrészt a könnyű olvashatóság szempontjából, másrészt (ezzel jócskán összefüggésben) olyan értelemben, hogy a minél jelöletlenebb forma preferálása. A mozgószabálynak itt volt a nagy hendikepje, de hát a javaslatod még bonyolultabb írásképet eredményez. (Hogy egy alig-alig ismert, de már így is két lényegében különböző funkcióval megterhelt grafikai jel egy újabb funkciót kapjon – szerintem teljesen reménytelen.)
Szóval szerintem szép gondolatkísérlet, de a realitásoktól nagyon messze van. (A 2. pontodról nem is beszélve. Az a teljes képtelenség meglátásom szerint. Annál messze természetesebb a zárójelezős megoldás. De hát a helyesírás nem gépeknek, nem nyelvészeknek, hanem mezei embereknek szól.)
martoni wrote:
tipográfiai előny, hogy a papír, de még inkább a web alapú tördelt szövegek sokkal szebbek lesznek.
Hogy kinek mi a szép, azon nem érdemes vitatkozni, szerintem nem szép. De korrektúráztam webes újságnak, és alapszabály volt, hogy diviznél hosszabb vízszintes vonalat nem szabad használni (ha volt ilyen a kéziratban, divizre kellett cserélnem), ugyanis az olvasóknak ha nem is tekintélyes, de érzékelhető hányadánál megjelenítési problémák merültek fel, és ők ezt nem akarták bevállalni. Szóval webes célra kifejezetten nem lenne sikeres ez az újítás.
Bocsánat, hogy ennyire ellenzem ezt a javaslatot, de hát ez a véleményem.
Még néhány szó a
taj szájamról. A szabályzat alapján ő különírandó főnévi minőségjelző. Az MHSz.-be nem így került be, vsz. kicsit elnagyolták (de az effélék általában szabályzatkövetően voltak írva, bár asszem több kivétel is volt). Mi ezt egyrészt szótárilag is rendbe raktuk, másrészt a tanácsadó részben is explikáltuk. Aztán a nem túl távoli múltban kaptunk is nagy hatalmú embertől, hogy itt mi önkényesen szabályt alkottunk, és szembe mentünk a szabályozással. Holott erről nincs szó. (Ha minden a jelenlegi állás szerint halad, lesz is változás ezen a téren amúgy a helyesírási szabályzatban, és a szabályzat lényegében azt fogja kimondani, hogy a betűszók utáni jelöletlen alaptagot mindig kötőjellel kapcsoljuk.)