Kedves Ádám!
Szerencsésnek tartom magam, hogy az elmúlt negyven évben kollégák voltunk, sőt éveken át egy szobában dolgoztunk. Így számos szakmai és nem-szakmai kérdésben megismerhettem a véleményedet. Közelről szemlélhettem, hogyan nyíltak új szakaszok az előrehaladásodban, miközben egyre kiemelkedőbb teljesítményt nyújtottál, mint angol nyelvtanár, mint fonológus és nyelvtörténész, mint költő vagy Shakespeare-t és Dantét fordító irodalmár.
A nyelv szerelmese vagy, akiben a tudás, a felfedezőkedv, és az önkifejezés igénye pedagógiai erényekkel társul. És játékossággal. Emlékszem, 1987-ben a Stanford Egyetem nyári nyelvészeti tábora végén a gálaestre betanítottad a magyar nyelvészcsapatot a „Pancsoló kislány” eléneklésére, amit elő is adtunk, és ezzel frenetikus sikert arattunk a nemzetközi hallgatóság körében. Most már elmondhatom, a legjobban azt a képességedet csodálom (irígylem?), hogy szinte bármely kérdés megvilágítására meggyőző példák és szellemes hasonlatok özönét tudod spontán felvonultatni. Van valami nagyszerűen működő „zsinórpadlás” a fejedben, amelyről a tudásod, műveltséged elemeit egy-egy témakörhöz kapcsolódóan mindig játszi könnyedséggel le tudod hívni, és ezzel a száraz, nehezen érthető dolgokat is közelivé, sőt vonzóvá tudod varázsolni.
Jó volt veled együtt dolgozni. Sokat tanultam tőled.
Születésnapodhoz baráti szeretettel gratulálok. További munkakedvet, töretlen alkotóerőt, jó egészséget és sikereket kívánok. Auguri!
Varga László
