Tíz évvel ezelőtt, a hatvan éves Nádasdy Ádám születésnapi buliján én afféle konferansziéként vagy emszíként igyekeztem hozzájárulni az est sikeréhez. Hogy mit hordtam össze ebben a szerepkörben, arra csupán igen homályosan emlékszem. De közreműködésemnek maradt egy apró írásos lenyomata, egy versparódia, amelyben Ádám költői modorát igyekeztem gyengéd és szeretetteljes módon kifigurázni, s amelyet konferanszomnak egy pontján – vagy talán a legvégén? már erre sem emlékszem – elszavaltam. Tudom, nem igazán elegáns dolog, sőt stílustalanságra és fantáziahiányra vall, de én ezt a tíz évvel ezelőtti ajándékot ezennel ismét Ádámnak ajándékozom. Mentségemre szóljon, hogy – magam is benne lévén a korban – egyre inkább a régi és bevált dolgok között érzem magam otthon és biztonságban. Gondolom, Ádám is így van evvel – ezért nyújtom át neki most publikus formában is ezt az apró – eszmei? nyelvi? – emléktárgyat.
