1817 szeptemberében Littlehamptonban a déli tengerparton Samuel Taylor Coleridge, aki a korszak legkiválóbb kritikusa, William Hazlitt szerint mindenki közül leginkább hatott rá úgy, mint ahogy egy zsenit elképzel az ember, egészségügyi sétáját végezte a vízparti kavicsos úton, amikor szembe jött vele egy férfi egy kisfiúval, s hallotta, hogy az illető Homéroszt szaval a gyermeknek – görögül. A klasszikus műveltségnek – és rendkívüli memóriának – ez a természetes felhasználása ebben a természetes környezetben még Coleridge-ot is elképesztette. Meg is szólította az idegent: „Uram, ahogy arcát megláttam, éreztem, hogy meg kell ismerkednünk egymással.” Mire bemutatkoztak egymásnak, s kiderült, hogy a tengerparti idegen a Dante-fordító, Henry Francis Cary volt, aki 1805-ban adta ki a Pokol fordítását, de minthogy az esemény visszhangtalan maradt, mikor az egész Divina Commedia fordítással elkészült, 1814-ben egy szinte ismeretlen kiadóhoz vitte a munkáját, és azzal adatta ki a saját költségén három miniatűr méretű kötetben The Vision; or Hell, Purgatory, and Paradise of Dante Alighieri címen. A véletlen találkozást követő jó hangulatú vacsorán Cary át is nyújtott egy tiszteletpéldányt a fordításából Coleridge-nak, aki másnap, mikor a tengerparton újra összetalálkoztak, már kívülről idézett belőle egész oldalakat, fejből citálta az eredeti szöveget is, és őszinte elismeréssel beszélt a fordításban a terza rima helyett használt blank verse hajlékonyságáról.
Ehhez a „bevonuláshoz” nagymértékben hozzá járult, hogy Coleridge-dzsal párhuzamosan William Hazlitt 1817 decembere és 1818 márciusa között Londonban a Surrey Institutionban
Coleridge és Hazlitt Dante-jellemzése is alátámasztja Frances Yates tételét, amely szerint a 18–19. századi Dante-recepció az érzelmek megfestésének kiválóságát értékelte Dantéban elsősorban. „Részben protestáns elfogultságuk és, ami ebből fakadt, a középkori teológia és filozófia vonatkozásában megnyilvánuló tudatlanságuk miatt, képtelenek voltak értékelni az Isteni Színjátékot mint gondosan kidolgozott allegorikus motívumok egymásba kapcsolódásából felépülő csodálatosan teljes intellektuális struktúrát, amely a költemény modern olvasójából olyan nagy elismerést vált ki.”
Élete utolsó éveiben Blake-nek szinte minden figyelmét e korszakának mecénása, John Linnell megrendelésére készített Jób-, illetve Dante-illusztrációk kötötték le. Nagy szegénységben élt ekkor egy Fountain Court nevű kis utcában a Strand és a Temze között. Itt látogatta rendszeresen tanítványi köre, akik később beszámoltak róla, milyen rendíthetetlen eltökéltséggel igyekezett Blake látomásos élményeit, köztük a Dante által leírt eseményekről látott vízióit hiánytalanul rögzíteni. Samuel Palmer így írt egyik, 1824 októberében történt látogatása során szerzett benyomásairól: „Ágyban találtuk lesántulva leforrázott lábfejjel vagy lábszárral. Bár hatvanhét éves volt már akkor,
1827. augusztus 12-én bekövetkezett haláláig Blake 102 darab 52,5×37 cm-es vázlatot készített a Commedia illusztrálására. Jellemző, hogy a 102 kép közül 72 a Pokolra vonatkozik. A rajzok egy részéből Blake-nek még volt ideje akvarelleket elkészíteni, hat vázlat alapján rézkarcokat metszett, de mint írta, rajzolni, sőt festeni is tudott legyöngült állapotban, de metszeni nem. Az akvarellek arra utalnak, hogy Blake az utolsó percig képes volt megújulni: a keveretlen, tiszta, világos színek használata és a rá korábban jellemző hangsúlyos kontúrok helyett a vékony tollvonásokkal megrajzolt körvonalak alapján a Dante-akvarelleket Cézanne késői műveihez hasonlítja a szakirodalom.
Blake igen sok forrásból tájékozódhatott Dantéról. Az általa oly nagy ellenszenvvel kezelt Sir Joshua Reynolds, a korszak legnagyobb és legbefolyásosabb festője, a Royal Academy megalapítója és első elnöke 1773-ban állította ki „Count Hugolino” című festményét: ha az eredetit nem is, metszet formában Blake az ábrázolást valószínűleg jól ismerte:
A vele jó kapcsolatban álló művészek egész sora készített Dante után képeket. John Flaxman, a klasszicista szobrászat legjelentősebb angliai képviselője, Rómában 1802-ben adta ki száztizenegy darabból álló illusztráló metszet-sorozatát Dantéhoz, ezeket Blake jól ismerte, mert – ahogy ő maga állította – részt vett a vázlatok elkészítésében.
Johann Heinrich Füssli (Henry Fuseli) volt Blake-nek az a képzőművész kortársa, akit ő a legtöbbre becsült, s akivel látásmódja a legnagyobb affinitást mutatja. A mikor Füssli 1806-ban a Royal Academy kiállításán közszemlére tette „Ugolino gróf és fiai éhhalála a toronyban” című festményét (a festmény elveszett, ma csak a festmény után készített metszet ismert), az ábrázolás eredetisége szinte botrányt kavart.
A Bell’s Weekly Messenger című hetilap ezt írta róla: „A csoportképen Ugolino úgy néz ki, mint aki, miután egy tébolyult pillanatában megölte a nőt, aki a térdén fekszik, épp most nyeri vissza józan eszét és támad benne az önvád tette miatt. […] A leánygyermek alakja, ahogy így át van vetve az apja térdein, testére merőlegesen lecsüngő végtagjaival sokkal inkább néz ki úgy, mint egy hulla, akit épp most húztak ki a vízből, mint egy éheztében csonttá-bőrré aszott, elgyötört nő.”
A kritikus nyilvánvalóan a Reynolds-féle Ugolino ábrázolásra céloz: Reynolds képén Ugolino egyik gyermeke ugyanis az apja arcát fürkészi. Feltételezhető, hogy Füssli az ábrázolás tragikus realizmusa és vallásos intenzitása által szándékosan vonta kétségbe a klasszicista Reynolds hideg kiegyensúlyozottságának esztétikai értékét, stílusa azonban inkább váltott ki megütközést, mint rokonszenvet. Blake-et azonban a támadás felháborította: ő Füsslit a legnagyobbak művészek között emlegette,
Blake tehát Füssli ábrázolásában a vallásos érzelem és a fenséges minőség jelenlétét emeli ki, s a klasszicista Reynoldsot implicite kimódoltnak állítja be, akiben nincs együttérzés a tárgya iránt.
Még egy fontos tájékozódási pontja lehetett Blake-nek: gondosan tanulmányozta Chaucert, mielőtt 1810-ben elkészítette rézmetszetét a zarándokról, s a Barát egyik történetében Chaucer Dante nyomán Ugolino esetét meséli el – ez az első angliai utalás a rémtörténetre. Chaucer megelőlegezi a romantikus értelmezést, ugyanis a Barát elbeszélésében Ugolino már mint az egyházi önkény együttérzést kiváltó áldozata jelenik meg:
Dampned was he to dyen in that prisoun,
For Roger, which that Bisshop was of Pize
Hadde on hym maad a fals suggestioun,
Thurgh which the peple gan upon hym rise,
And putten hym to prisoun in swich wise
As ye han herd, and mete and drinke he hadde
So smal that wel unnethe it may suffise,
And therwithal it was ful povre and badde.
(Canterbury Tales, 7.2415–2422.)
A Chaucer-illusztrációt majd húsz évvel megelőzően jelenik meg Blake pályáján az első Dante-utalás: az 1793-ban készült A Paradicsom kapui című embléma-sorozatának 12. lapján Ugolino látható őrületben forgó szemmel, négy haldokló gyermekével (vagy két fiával, két unokájával). Az aláírás egy kérdés: Does thy God O Priest take such vengeance as this? Ugyanebben az időben a Menny és Pokol Házassága című próféciájának 16. lapján újra felhasználja a témát: itt a figurák egymáshoz simulnak és a gróf szeme a különböző kiadásokban – melyeket, mint tudjuk, Blake maga csinált igen korlátozott példányszámban – vagy üres, vagy előre mered. Van egy olyan változata a műnek (G), amelyen a kinyújtott lecsüngő bal keze alatt egy véres húscafat látható! A prózaszöveg a kép alatt ezzel a mondattal kezdődik: „Az Óriások, akik ezt a világot érzéki létre gyúrták és most bilincsbe verve élnek benne, valójában az élet és minden tevékenység forrásai.”
Nemcsak arról van szó, hogy Blake-et ez a horrorisztikus történet olyan nagyon foglalkoztatta, mert erősen foglalkoztatta az emberi szenvedélyek ábrázolási lehetősége képen és szóban, hanem pályájának egy ennél általánosabb vonatkozását is érinti ez a jelenség. Életművében nagy jelentősége van az ismétlésnek: saját szimbólumai s a hagyományos jelek, szimbólumok ismétlődő használatának.
Ever in their Youthful prime
My Designs unchangd remain
Time may rage but rage in vain
For above Times troubled Fountains
On the Great Atlantic Mountains
In my Golden House on high
There they shine Eternally
(Erdman 480)
Ez elsősorban hermeneutikai probléma. Mint közismert, Blake prófétaként határozta meg saját státuszát; s egyrészt az emberiség mítoszait, beleszámítva a bibliai teremtéstörténetet, a próféciákat és a Jézus missziójáról való írásokat) összefüggő egészként fogta fel, s ezeket saját mitikus figuráival egészítette ki, majd újra és újra átfogalmazta a narratívát, mert úgy vélte, meglehet, hogy nem értette meg először igazi jelentésüket. A patmoszi János örököseként jelölte ki saját feladatát, aki könyvének tanúsága szerint már látta azokat a jeleket, amelyeket Blake saját képein és saját verseiben újra leírt, s új kontextusba helyezve őket át is értelmezett:
[…] John saw these things Reveald in HeavenErdman 385–386.
On Patmos Isle & heard the souls cry out to be deliverd
He saw the Harlot of the Kings of Earth & saw her Cup
Of fornication food of Orc & Satan pressd from the fruit of Mystery.
(The Four Zoas 115: 4–7)
Dantéra ennek az emberiség összefüggő mitológiájának megalkotásában jelentős szerepet játszó költőként gondolt – a legnagyobbak között tartotta számon, Shakespeare és Milton mellett –, aki azonban sok mindent másképpen látott vagy értelmezett, mint ő, vagyis tévedett.
Blake Dante képét tulajdonképpen alátámasztja a modern értelmezés, amelyet Kelemen János idéz Dante-könyvében: Dante „a teológiai allegóriát a Szentírás értelmezésének területéről átvitte a költői alkotás területére. A jövő szempontjából ez azzal a következménnyel járt, hogy megnyílt az út a hermetizmus, vagyis a reneszánsz kori globális szimbolizmus előtt, mely a természetet úgy fogta fel, mint hasonlóságok megszakíthatatlan láncolatát és megfejtésre váró jelek összességét. […] Dante e döntéseivel egy szintre helyezte művét a Szentírással, ami teljességgel összecseng a művének tulajdonított jelentőséggel és önnön profetikus elhivatottságával.”
Blake szerint Dante a jeleket, amelyeket még ő is látni vél, nem jól értelmezte.
Elhíresült kijelentése szerint: „Dante túl sokat ad Caesarnak: nem republikánus, ő a Császár embere, Caesar embere. […] „Dante Ördögöket lát, ahol én nem látok egyet se”, s Dantét „a Természet Istennő inspirálta, nem pedig a Képzelet, ami a Szentlélek. […] Az a benyomásom, Danténál a legfőbb Jó magasabb rendű, mint az Atya vagy Jézus, mert ha Isten egyformán ad esőt az igazaknak és hamisaknak és egyformán felhozza napját a gonoszokra és jókra, soha nem építhette meg Dante Poklát, sem a Biblia Poklát, ahogy a papok állítják – A Poklot valószínűleg eredetileg maga az Ördög építette meg, szerintem csak így történhetett.”
Blake Dante-képei Dante szövegének sajátos, egyedülálló olvasatai: az általam ismert romantikus értelmezők közül ő viszonyult a legszabadabban és legönkényesebben a Dante-értelmezés hagyományához. Ő azt mondhatta magában: „Nagyon olyan, mint az enyém, nagyon érdekes, nagyon szép, de tele van tévedéssel.”
Vagy a Pokol 5. énekéhez a testiségben vétkezőkről készített gyönyörű képen (a sorozat 10. lapja) – a hangosan őrjöngő viharos szélben örök időkre szóló büntetésre ítélt szeretők látványa helyett –
Oly helyre értem, hol hallgat a fény,
de minden bömböl, zúg, ahogy a tenger,
mikor két ellentétes szél veri.
Egy szüntelen pokoli szélvihar
hordja a lelkeket roppant erővel,
pörgetve, ráncigálva gyötri őket
s mikor a sziklahasadékhoz érnek,
sikoltoznak, jajgatnak, nyögnek ott,
és káromolják Isten erejét.
(Pokol 5: 28–36)
– a gyönyörű ívben kanyargó szélvész a lágyan úszó testeket – ezeknek pozíciója kapcsán a Michelangelo-hatást szokás emlegetni – felfelé sodorja, oda, ahol a Nap korongjában egy szerelmes pár a beteljesült szerelmet jelképezi: a boldog szerelmeseket csak a pogány Vergilius látja, Dante ájultan fekszik a földön. A vérvörös tenger, amelyből az elítélt szerelmesek kéken és a nap fényében fel-felcsillanó arannyal felemelkednek, Blake saját ikonográfiájában a Tér és Idő tengere:
Az illusztráció-sorozat egyik leggazdagabb darabja a 91. lap, amelyen a Földi Paradicsomban megjelenik Dante előtt hófehér fátyolban Beatrice, „fején / olajfa-ág, zöld köpenye alatt / ruhája olyan színű, mint a láng”, s megszólítja Dantét a kocsiról (Purgatórium 30: 60–146).
A kép ragyogó színhatását a művészettörténészek szerint Blake azzal érte el, hogy „több kis ecsetvonással vitte fel a vízfestéket a benedvesített papírfelületre. A megszáradt alsó rétegre felrakott felső festékréteg nem fedi be teljesen az alsót, nem nyomja el a frissességét, sem a kifejezés mélységét és plaszticitását. […] A finom tollvonásokkal megrajzolt, vékony és tiszta színekkel megfestett világos szőnyeg ékszerként ragyog, a ‘szivárványszínű kolorit ideális eszköze a költői emelkedettség kifejezésének’”.
Ez a kép jól példázza azt, hogy kiegészítendő a szövegben kapott információt, Blake milyen szabadon nyúl vissza olyan forrásokhoz, amelyek iránti érdeklődése Dantéével egybeesik. A kocsi kerekei örvényszerűen forgó szemekből vannak kialakítva: a szemek a képből áradó fényhatást fokozzák, hangsúlyozzák a képen szabadon áradó vitalitást Ezékiel látomása szerint, aki azt írja, hogy a négy lelkes állat melletti kerekek talpai szemekkel voltak kirakva, s úgy mozogtak, mint a lelkes állatok, „mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben.” (Ez 1,29).
A hagyományos középkori értelmezés szerint Beatrice az egyházat képviseli, Blake azonban – az ábrázolás érzékiségének hangsúlyozásával – Beatricét Valával azonosítja, aki az ő mitológiájában a természet és a testiség misztériumának képviselője. Amikor Dante végre meglátja Beatrice arcát, újra megérzi a régi szerelem nagy hatását, az olvasó azonban, mint például Borges, visszariad Beatrice ridegségétől, ahogy megalázza hívét, és ahogy kevesli bűnbánatát:
Nézz rám, igen, Beatrice vagyok!Borges 331.
Hogy merészeltél feljönni a hegyre?!
Tán nem tudtad, hogy itt mindenki boldog?”
(Purgatórium 30: 73–75)
Blake saját mitológiájából jól ismert a nőiségnek az a megjelenési formája, amely szadisztikus örömet lel a férfi vágya teljesítésének megtagadásában. Nem véletlen, hogy a következő jelenet, amelyet Blake beillesztett a sorozatba, a Nagy Parázna ábrázolása (Purgatórium 32: 129–157):
S az utolsó példa a „kisajátításra” legyen a sorozat 94. darabja, a Paradicsom 14. énekének 96-109 soraiban leírt jelenetének az illusztrációja. „Krisztus világlott elő a keresztből, de leírásához nincs jó hasonlat”, írja Dante, majd fényből és zenéből mégiscsak megcsinálja a jelenést. Blake hullámzó vonalakkal, átlátszó pasztellszínekkel és a „szent” megjelenítésére általában használt szimmetrikus kompozícióval hozza létre az átszellemültség élményét.
Dante széttárt karral térdre hullva csodálja a felfüggesztett Krisztust, de nem szerepel a látomásban Beatrice: Blake szerint nincs szükség az egyház közvetítő szerepére. Az ábrázolás Blake utolsó elbeszélő költeménye, a Jeruzsálem c. prófécia 76. lapjaként szereplő színes rézkarcra emlékeztet, amelyen a történet főszereplője, Albion – általában az ember, vagy a 18. századi brit/európai szellemiség – látható hasonlóképpen széttárt karokkal, amint szemeit a magasban függő Krisztusra szegezi. Mindkét esetben hiányzik Krisztus mögül a kereszt, amely pedig Danténál oly hangsúlyos A széttárt karokkal függő férfitest nem a megfeszített corpust idézi fel, hanem az önfeláldozás motívumát, amely Blake kései műveiben alapdallamként újra és újra megfogalmazódik: az alkotófolyamatban a művész személyiségének szükségszerű kioltását épp úgy képviseli, mint az egoista szemléletmód elfojtásán keresztül érvényesülő felebaráti szeretetet.
Mint ismeretes, Blake teljes elszigeteltségben dolgozott, s Dante-értelmezése az irodalmi körök elől teljesen rejtve maradt. Holott Blake túlélte a második nemzedék ma oly híres tagjait, akiknek számára Dante már alapélmény volt. A huszonhárom éves Keats lelkes híve volt Hazlittnek: nagy érdeklődéssel hallgatta, majd olvasta a fent említett előadásokat az angol költészet történetéről, amelybe Hazlitt Milton értékeit megvilágítandó belehelyezte Dante Isteni Színjátékát is. Amikor 1818 júniusában az északi gyalogtúrájára indult, hogy tájélményeket gyűjtsön a Hyperion-témáról írandó eposzához, Keats egyetlen olvasnivalót vitt magával, Cary Dante-fordítását az 1814-es kiadásban: egyik barátjának írta, hogy a csöppnyi kötetek jól elfértek a hátizsákban.
Keats már Hazlitt előadása előtt is ismerte Dantét: 1817 márciusában írt egy szonettet, mentora, a híres-hírhedt Leigh Hunt, a Cockney-iskola vezéralakja elbeszélő költeményére „On The Story of Rimini” címmel. Leigh Hunt újraértelmezte Francesca da Rimini és Paolo Malatesta történetet, s a szerelem mártírjaiként ábrázolta őket, sőt az érzéki szerelem szentségét deklarálta ebben a verses regényben, ami egy olyan fordulat az angol Dante-értelmezések történetében, amelynek jelentőségét Keatsen kívül kevesen vették észre:
And Paulo turned, scarce knowing what he did,
Only he felt he could no more dissemble,
And kissed her mouth to mouth, all in a tremble.
Sad were those hearts, and sweet was that long kiss:
Sacred be love from sight, whate’er it is.
The world was all forgot, the struggle o’er,
Desperate the joy. – That day they read no more.
(Canto III)
Keats pályáján a túrát követő ún. „annus mirabilis” (1818 szeptemberétől 1819 szeptemberéig) költeményein párhuzamosan azzal, ahogy egyre nyilvánvalóbb volt számára, hogy súlyos beteg s kevés ideje van hátra, a dantei mozzanatok és a halál motívuma szétbonthatatlanul keverednek egymással. Különös affinitást mutat, ahogy Keats Dante bizonyos strukturális elemeit, s a Cary-fordítás szókincsét a Hyperion bukása című töredékében felhasználta. Az első ének purgatóriumi hangulata s a lefátyolozott nő felé való gyötrelmes felemelkedés a lépcsőn, majd az emelkedő tetején a lefátyolozott nőalak csupa olyan mozzanat, amely Dante útjára emlékeztet a Purgatórium hegyén felfelé a földi Paradicsom felé, s dantei motívum annak a nagy pillanatnak a megörökítése is, amikor a hölgy a magaslat tetején kegyesen felemeli a fátylát. Keatsnél azonban a Költő (aki kísérő nélkül teszi meg ezt a túlvilági utazást) nem „a régi szerelemnek nagy hatalmát”
Egyik legszebb szonettjét is dantei ihletésre írta Keats a Fanny Brawne iránt érzett bonyolult szenvedély gyötrő, bár égi gyönyört ígérő poklában. 1819 áprilisában egyik levelében elmeséli egyik álmát az Amerikában élő fivérének és sógornőjének: „Egyre jobban magával ragad Dante 5. éneke – arra gondolok, amelyben Paulóval [sic!] és Francescával találkozik
As Hermes once took to his feathers light,
When lulled Argus, baffled, swooned and slept,
So on a Delphic reed, my idle sprite
So played, so charmed, so conquered, so bereft
The dragon-world of all its hundred eyes;
And, seeing it asleep, so fled away –
Not to pure Ida with its snow-cold skies,
Nor unto Tempe where Jove grieved that day;
But to that second circle of sad hell,
Where in the gust, the whirlwind, and the flaw
Of rain and hail-stones. lovers need not tell
Their sorrows. Pale were the sweet lips I saw,
Pale were the lips I kissed, and fair the form
I floated with, about that melancholy storm.
A Danténál kitüntetett látást – a hundred eyes-on kívül Pale were the sweet lips I saw – Keats kiegészíti a legtestibb érzékeléssel, a tapintással: Pale were the lips I kissed. E rejtélyes szonettben a költőt a képzelet hatalma – a delfi nádsípon játszott dal – szabadítja fel a világ súlya alól, s repíti „a művészet kétértelmű idejébe, amely a remény és a felejtés idejével rokon”,
Percy Shelley 1817 végén Nápolyból megrendelte a Taylor & Hessey által kiadott Cary-féle teljes Színjátékot. Keatshez hasonlóan s vele egy időben kezdett ő is foglalkozni az eposzírás gondolatával, s a modern eposz legnagyobb példáját látta – Milton mellett – ő is Dantében. A zseniális nyelvkészséggel rendelkező, páratlanul művelt Shelley azonban az eredetit is jól ismerte; barátjának, Thomas Love Peacocknak egyik 1818-as levelében elmeséli, hogy a milánói dómba szokott visszavonulni, s „egy csöndes zugot választottam, az oltár mögött az oldalhajóban, ahol a nappali fény a festett ablak alatt halvány és sárga, s ott olvasom Dantét.”
I moved not with my feet, but ’mid the glooms
Pierced with my charmed eye contemplating
The mighty multitude of fresh May blooms
Which starred that night, when, even as a thing
That suddenly for blank astonishment
Charms every sense, and makes all thought take wing
A solitary woman! and she went
Singing and gathering flower after flower,
With which her way was painted and besprent.
Ekkoriban már dolgozott egyik legmegrendítőbb művén, a töredékben fennmaradt Trimuph of Life című látomásos költeményen („Valami különös lemondás és bölcsesség zeng benne, mintha agg ember írta volna, közel a halálhoz”
A Költészet védelme című tanulmányában, amely posztumusz, 1840-ben jelent meg, Shelley a költészetet vallásos élményként határozza meg, s Dantéról mint a modern költészet legnagyobb alakjáról beszél. Az újkori költészet Homéroszának tekinti természetesen nem teológiájáért, hanem azért, mert ő tudta a legintenzívebben kifejezni azt az élményt, amely Shelley szerint a modern költészet alaptémája lesz, a szerelmet. „Dante még Petrarcánál is jobban értette a szerelem titkos dolgait. Vita Nuovája az érzések és a nyelv tisztaságának kimeríthetetlen forrása: élete azon szakaszainak és időközeinek eszményi története, melyeket a szerelemnek szentelt. A modern költői képzelet legragyogóbb alkotása Beatrice megdicsőítése a Paradicsomban, valamint Dante saját szerelmének és kedvese bájának növekedése, minek segítségével a költő színleg mintha lépcsőfokokon emelkedne föl a Legmagasabb Ok trónusáig. A legélesebb szemű kritikusok helyesen tették, amikor megfordították a közkeletű ítéletet s az Isteni színjáték nagy felvonásainak sorrendjét, annak a csodálatnak a mértékében, mellyel a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom iránt viseltetnek. Az utóbbi az örökké tartó szerelem véghetetlen himnusza. A Szerelmet, amely az ókoriak közül csak Platónban talált méltó költőre, a megújult világban a legnagyobb írók egész kórusa ünnepli; s e zene behatolt a társadalom elzárt barlangjaiba is, visszhangja pedig folyton elfojtja a fegyverek és a babonák lármáját.”
A három fent vázlatosan ismertetett reakció Dante Isteni Színjátékára jól illusztrálja az idegen kultúra befogadására jellemző kisajátítási eljárást, az Másiknak a magunkhoz hasonítását, a magunk igénye szerint való felhasználását. Blake egy kortársi feljegyzése szerint egy alkalommal kijelentette, hogy „Dante ateista volt, politikus, aki ennek a világnak az ügyében fáradozott, mint Milton.”
Mind annak arányában boldogok,
amennyire látásuk belemélyed
az Igazba, hol megnyugszik az elme.
Az üdvösségük alapja tehát
maga a látás, nem a szeretet,
amely csak azután következik.
(Paradicsom 28: 106–111)
Shelley számára nyilvánvalóan épp úgy elfogadhatatlan volt Dante teológiája és politikai programja, mint Blake-nek, de ő sokkal megbocsájtóbb – modernebb szemléletű – volt Blake-nél. Szerinte a dogmatikus vallási tételeknek nincs igazi jelentősége se Danténál, se Miltonnál, azok csak a történelmi korszak által megszabott ruházatként értelmezendők az örök igazságok látomásának testén: „Azon láthatatlan dolgok eltorzított fogalmai, melyeket Dante és a vele vetekedő Milton eszményített, pusztán az álarc és a köpönyeg, melybe e költők beburkolóznak és elrejtőznek, amint áthaladnak az örökkévalóságon.”
Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest: AUKTOR, 1991.
Blake, William: Menny és Pokol házassága. Ford. Szenczi Miklós. In William Blake: Versek és Próféciák. Szerk. Szenczi Miklós. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1959.
Blunden, Edmund: Keats’s Publisher: A Memory of John Taylor (1781–1964). London: Jonathan Cape, 1936.
Braida, Antonella: Dante and the Romantics. London: Palgrave Macmillan, 2004.
Borges, Jorge Luis: „Ugolino álproblémája”. In Jorge Luis Borges válogatott művei IV. Az ős kastély. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1999. Ford. Scholz László. 295–303.
Borges , Jorge Luis: „Beatrice utolsó mosolya” in Jorge Luis Borges válogatott művei IV. Az ős kastély. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1999. Ford. Scholz László. 334–339.
Crisafulli, Edoardo: The Vision of Dante: Cary’s Translation of The Divine Comedy. London: Troubador, 2003.
Damon, S. Foster: A Blake Dictionary. The Ideas and Symbols of William Blake. Revised Edition. With a new foreword and annotated bibliography by Morris Eaves. Hanover and London: University Press of New England, 1988.
Eliot, T. S.: „Mit jelent nekem Dante?” In uő.: Káosz a rendben. Irodalmi esszék. Vál. Egri Péter. Budapest: Gondolat Kiadó, 1981. Ford. Gspann Veronika. 409–420.
Erdman, David V. (ed.): The Complete Poetry & Prose of William Blake. Commentary by Harold Bloom. Newly Revised Edition. New York: Random House, 1988.
Hazlitt, William: “On Poetry in General”. In Hazlitt, William: Lectures on the English Poets. Oxford: Oxford University Press, 1944. 1–29.
Hazlitt, William: “On the Fine Arts”. In Hazlitt, William: Essays on the Fine Arts. Ed. W. Carew Hazlitt. London: Reeves and Turner, 1873. 217–277.
Holmes, Richard: Coleridge: Darker Reflections. London: HarperCollins, 1998.
Jones, Frederick L. (ed.): The Letters of Percy Bysshe Shelley. 2 vols. Oxford: Clarendon Press, 1964.
Kelemen János: A filozófus Dante. Művészet- és nyelvelméleti expedíciók. Atlantisz, 2002.
Konopacki, Adam: William Blake. Ford. Bihari Gábor. Budapest: Corvina, 1986.
Pyle, Eric: William Blake’s Illustrations for Dante’s Divine Comedy. A Study of the Engravings, Pencil Sketches and Watercolors. Jefferson (North Carolina): McFarland, 2015.
Raine, Kathleen: William Blake. London: Thames and Hudson, 1970.
Rollins, Hyder Edward: The Letters of John Keats. 2 vols. Cambridge (Mass.): Harvard University Press, 1958.
Shelley, Percy Bysshe: A költészet védelme. In Rasszelasz. Angol prózairodalmi olvasókönyv. Szerk. Fejérvári Boldizsár. Budapest: ELTE Eötvös József Collegium Angol-Amerikai műhelye, 2014. Ford. Fejérvári Boldizsár. 120–142.
Yates, Frances: „Transformations of Dante’s Ugolino” [1951]. In Frances Yates: Renaissance and Reform: The Italian Contribution. London and New York: Routledge, 1999.