70. születésnapod alkalmából szeretnék köszönetet mondani neked mindazért a munkáért, segítségért és tudásért, amit a hosszú évek során tőled tanítványként és kollégaként kaphattunk!
Nehéz lenne számba venni, hogy az évtizedek során a nyelvnek és a nyelvészetnek hány és hány összefüggése, érdekessége, apró fogása jutott el hallgatóidhoz, köztük hozzám. Erről bizonyosan sokan sokat tudnának mesélni, és mesélnek is talán épp saját tanítványaiknak. Most azonban nem egy olyan frappáns hasonlatot vagy gondolatmenetet szeretnék kiemelni a tőled kapott csomagból, amivel aha-élményszerűvé tetted a nyelvészetet, hanem valami olyasmit, ami számomra még ennél is sokkal értékesebb: megláttattad velem, hogy a tanár akkor is elsősorban ember – méghozzá esendő –, ha mégoly pallérozott elméjű tudós és tanár is.
Volt egyszer, valamikor a kilencvenes években egy Shakespeare szakszeminárium, amin éppen a Szentivánéji álom volt terítéken. Alaposan kiveséztük az eredeti szöveget, ahogy az vérbeli filológusokhoz illik: volt ott nyersfordítás, műfordítás, ritmikai elemzés, a korabeli kiejtés átírása, kora-újangol nyelvtan, némi kis etimológia, sőt néha még Chopin keringői is szóba kerültek. Történt azután – ahogy az ezeken az órákon már csak szokott lenni –, hogy kérdést intéztél a hallgatókhoz egy furcsa, kissé zavaros mondatszerkezettel kapcsolatban: vajon mit jelent pontosan a mondat és miért ilyen kusza a szórendje. Néma csönd... mindenki kicsit tart tőle, hogy esetleg felszólítod, vajon mit gondol a problémáról. De most nem ez történt. Egyszer csak diplomatikusan előállsz a megoldással, amit mindenki nagy tisztelettel hallgat, s közben úgy érzi: „Fú, ez a Nádasdy nem semmi, hogy erre rájött! Én tuti sosem jöttem volna rá.”
Ekkor történt, hogy a nem tudás szégyenétől lesütött szemmel – merthát ha megkérdezted, tehát biztos rájöhettünk volna a megoldásra – rápillantottam a kritikai kiadásban a szóban forgó mondatra. Meglepetésemre felfedeztem, hogy tartozik még hozzá egy lábjegyzet is, amit valami rejtélyes oknál fogva addig sosem láttam (egyébként ez a „rejtélyes ok” az ember diákkorában valamiért igen gyakori). No lám, vajon itt mit írnak? – kérdeztem. Hát bizony tisztán és világosan ott volt olvasható a megoldás a kérdésedre, mintha csak te írtad volna. Hirtelenjött megrökönyödésemben és őszinte naivitásomban kiszaladt a számon, hogy „De hát, tanár úr, ez benne van a kritikai kiadásban is!”
Hát igen, egy ilyen „beszólásra” sokfélén lehetett volna és lehet még ma is reagálni. Tapasztalatom alapján sajnos az a benyomásom, hogy sok tanár vérig sértődött volna és sértődne ma is, ha egy diák ilyen helyzetbe hozná, ahol tanári tudásán és tekintélyén ilyen csorba eshetne. Te csak ennyit mondtál: „De Roland… mit gondol… én honnan vettem?”
Nem tudom, azon túl, hogy mindenki jót nevetett – tanári tekintélyed pedig továbbra is makulátlan maradt –, volt-e ennek a mondatnak további hatása a csoportban. Mindenesetre számomra nagy felismerést hozott: ja, hogy a tanár sem tud mindent (még a Nádasdy sem!). Sőt, mi több, ezt még be is ismerheti a diákok előtt.
Azóta tudom, hogy éppen ettől a fajta őszinteségtől lesz valaki valóban komoly tanár, mert meg meri mutatni esendő, emberi arcát is, s ezzel azt üzeni: „Ezt te is képes vagy megérteni és megtanulni, hiszen én sem az ujjamból szoptam, csak korábban kezdtem és nagyobb a gyakorlatom.” Azt hiszem, jó tenne az oktatásnak és a tudománynak ez a hozzáállás.
Kedves Ádám, köszönöm! Isten éltessen sokáig! Kívánom, hogy még sokaknak lehessen része hasonló felismerésekben az óráidon!