Ha e sorok szerzője ún. komoly ember vagy rendes egyetemista volna, minden bizonnyal azzal kezdte volna: ő sem látta értelmét nem-járni Nádasdy Ádám előadásaira, ki History of English-t tálalt föl, a múlt félévben is az Ajtósi Dürer soron, a nagyelőadóban •kápolnában•, csütörtökönként tizenegy óra öttől tizenegy ötvenötig. Nevezett ember ez időt becsületesen, kiemelkedő-egyenletes színvonalon arra használta föl, hogy nyelvi, biológiai, érzéki és széptani tudását szegény hazája, egyetemista embertársai és a maga javára fordíthassa. Meg hogy, eme fordítástól nem egészen függetlenül, épüljenek az angol és magyar nyelvek, gyönyörűségesen, le és föl. Gombolyítom, gabalyítom, ahogy csak tudom, nyelvek bonyolítását vállalom. Bizony így volt, s ezen a helyen hálásan köszönjük. Lényegében azt, hogy minden előadás szavakból és csendekből állt. In addition, there was a noble character behind the table. Ó, a semmi, a szivárványos. A Nádasdy Ádám nevű szivárvány csak tette a dolgát, tette csak a dolgát, a dolgát tette csak, ő tettette csak, hogy a nyelvről beszél, miközben önmagáról beszélt-ívelt, színesen, árnyaltan. Hiszen többször is állította ő, megmondható az világosan, ha nem is egyértelműen, hogy a nyelvész miben különbözik a nem-nyelvésztől! Hiszen a bálna is olyan hal alakú hal, amely emlős, akinek van füle a hallásra, bizony mondom néktek, ha nyelvész volnék (sőt!, volnák!), ha ez lenne a föladatom, leginkább így és ezekre tekintettel volnék az. Végig a kimondás szívmelengető, kicsi mámorát lehet sajdítani, illetve a játékos-kaján figyelem pontosságát, hűvösségét, váltakozva, kifordítom, befordítom, néhol hallani is a sistergést, ahogy a kovács edzi a vasat, ssssh. Fegyelmezetten, hitelesen adta-vette a szót, vonzó, néhol csábító humorral, kitűnő, válogatott példatárral. A Nyelv léha munkása és szigorú kéjence. Görnyedjünk hát csak meg szavaink iszonyú súlya alatt: a mai budapesti egyetemi világnak egy töredéke −: egy nem könnyen ignorálható alak kifogástalanul s gyönyört keltőn működik. − Deo gracias, Olvasók, menjetek békével. Készen is vagyunk hát, örülünk, hogy ezt így megmondhattuk, kérjük a lap szerkesztőit, hogy a honort szíveskedjenek részünkre időben, pontosan megküldeni.
Lassabban. Fogni a gyeplőt erősen; jó, akkor largo di molto.
Arról lenne jó töprengni, mit is akar csinálni valaki, ha éppen angol nyelvtörténetet ad elő. „Na, add elő, ami nálad van.” Nádasdy finoman, laza kézzel, rutinosan operál, megragad, felmutat, a testet és a vizsgált területet is, és bár kitűnő, amúgy matt eszközökkel dolgozik, nagyon takarékos gesztusokkal − a zsinórból egy karikát még hozzágyűr a mikrofonhoz −, meggyőző, szerethető hanggal, hamar felderülő és ugyanolyan gyorsan el is felhősödő arccal, mégsem ezekre irányítja közönsége figyelmét, hanem mindig arra, amit éppen problémaként állít elénk. As my American friends would say, let′s get down to the nitty-gritty. Az például a nyelv belső és legfontosabb ügye, kérem szépen, hogy milyen szerkezetek jellemzik elsősorban, miféle szabályszerű, az egész rendszert érintő változások tarkítják, maguk a szavak (ún. szépségük, erejük, savuk-borsuk) meglehetősen közömbösek számunkra. A szókincs (pardon: szókészlet) profi, kissé provokatív fitymálása − hát sajog bennünk egy érzet ilyenkor, mint amikor a muzsikus azt mondja, mélyen a szemünkbe nézve, hogy a hangszerén bizony nagyon kevés fog múlni. Pardon me, O Mozart. Ahelyett, hogy a struktúrákért dobogna a szívünk. <Tréfa: Magának is a struktúrákért dobog a szíve?> Nádasdy persze nem akármilyen szavakat használ, ha kell, föl is ír belőlük néhányat a táblára, ver, na, cu, lar, szép-komótosan rója a jeleket (komolyan rója!), táblázatot, háromszöget, csillagot, nyilat, levezetést; a betűket is rajzolja. Komolyan, legalább annyira komolyan, ahogy mondjuk Sarastro rákezdi a második felvonás elején, O Isis und Osiris, schenket der Weisheit Geist, persze mindent elhiszünk neki, mert úgy énekel, úgy adja elő, hogy mindent elhiggyünk neki. A hallgatókat nem érdekli, hogy ez a Sarastro jó ember-e vagy sem. A terminológia szorítása alól Nádasdy Ádám elegánsan, diszkrét bájjal bújik ki, egyetlen pillanatra sem szolgája semmiféle elméletnek, van eszében!, a szavak engedelmesen, alázatosan szolgálják ki őt és mondanivalóját − előadásainak legnagyobb részében e két létező megkülönböztethetetlen, mert hogy egyetlen valami.
Mialatt ütköztet, érvel, bizonyít, példákat sorakoztat, betekint más nyelvekbe, kajánul s szeriőzen, kukucskál, vizslat − egy kalandozó magyar! −, nem tesz úgy, mintha el akarna vagy tudna tekinteni saját beszédbéli szokásaitól. There is no disputing against Hobby-Horses; and for my part, I seldom do, ahogy olvasható Sterne úr regényében. Márpedig én továbbra is azt fogom mondani, angolul viszonylag jól tudó pestiként, hogy /kecsöp/, és ezt forrón ajánlom is mindenkinek. Ha pedig biztosan akarjuk meglovagolni vesszőparipánkat, akkor hogy is ne csodálnánk a III. Richárdot játszó, lelkiismeretes magyar ajkú színészt, amiért a főúr nevét kb. úgy akarta ejteni, hogy /bökingem/. [„János, mondhatod így, én is így tanítom, de a nézők azt fogják hinni, hogy ez a hülye Kulka nem tud angolul.”] Szigorúan és derűsen számon tartani a változásokat, próbálgatván őket, hogy is hangzanak, itt és most, előadónk is megteszi többször − nagy szóélvező ő. Rémületes és mulatságos, hogy a kiejtés pillanatában már mennyi minden eldőlni látszik. Hang, súly, dallam és értelem. Soha semmit nem lehet visszaszívni. Kimondja, elengedi őket, kicsit vár és néz, nagyon néz, hhaa, gondoljuk csak meg… […] Nádasdy Ádám nem ‘leadja az anyagot’, hanem a szem láttára, fül hallatára építi fel, fölhúzza, eldolgozza, vakolja, gletteli. Egy szabad kőműves. S az, hogy a Present-day Hungarian-ben éppen így használják e téglákat, nem árul el semmit, de semmit közviszonyainkról, erkölcseink, társadalmunk, kultúránk épületéről. As I have been preaching to you: semmit! Ne legyünk dilettánsok, come on!, óva int, szemrehány, könyörög hallgatóinak, meg kell a szívnek szakadnia. Hiszen éppen azért vagyunk itt, hogy ne ítélkezzünk. Akkor úgy értették őket − s most emígy. De ebből arra következtetni, hogy a nyelv romlik vagy gazdagodik − (picit oldalra billentett fejjel, dorgálva:) −, ugyan, ugyan… A förmedvény, a szanál, a jámbor, a bombasztikus, a sophisticated, a szimpla kis nő, a privatizál, a porta, meg a többiek. Ha a Nyelvnek valóban nincsen emlékezete, mert esetlegességeket szeszélyesen látszik megőrizni s lomtárába elengedni, akkor számon kérni, kioktatni, sakkban tartani, megalázni, kiakolbólítani sem lehet semmit és senkit rajta, belőle, miatta. Ha nem tudunk valamit pontosan, akkor persze mondhatjuk, jobb híján, röhögve magunkon, hogy „the infinite richness of the language”; ez már egy NÁ-phrase, budapesti dialektus. De ne akarjuk másnak nagy hangon megmondani a tutit valamiről, csak mert az éppen − véletlenül − az anyanyelv, melyhez, úgy vélnénk, a lehető legtöbb közünk van. A túlságosan a beszélő anyanyelvéhez dörgölődző nyelvhasználat éppen hogy kulináris ≈ henye, parlagi. Nem elfelejteni. Nekünk azért legyen emlékezetünk.
Nádasdy bámulatos, természetes és gazdag, ironikus reflexiókkal átszőtt lecture English-t ad, használ és kultivál, mely mintegy mellékesen, de őszintén ajánlja annak elsajátítását, amit boldogtalan Friedrich Nietzsche distanciaérzéknek nevezett. Ha jól tudunk kínaiul, oroszul, jiddisül, németül, franciául, latinul, angolul, bergengócul, [magyarul], ó hazámlányai, hazámfiai!, akkor majd képesek leszünk a magyarra is mint (egy) idegen nyelvre tekinteni. Bámulni. „Mid van, ember, amit nem úgy kaptál?” Hisz minden alakulhatott volna másképpen is, lásd pl. a magyar névelő történetét és használatát. Tanuljuk meg élvezni az esetlegességeket, s elválasztani az ocsút a búzától – that is exactly why I am standing here. Nota bene: az előadó jelzi, látja ő, látván látja bizony komoly értelmét annak, hogy mi most őt hallgatjuk, de ettől nem tud meghatódni, hisz ő is csak engedelmeskedik az egyetemi órarendnek. És még szépen fel is öltözik ehhez minden alkalommal, here is a neat, attentive gentleman, dolgozik nekünk és előttünk. Egy tapasztalt muzsikus miért is ne mehetne el zongorát cipelni. A zongora oda fog kerülni a fénybe, remélhetőleg meglesz a maga jellegzetes helye, fel is lesz hangolva, örülni kell ennek. Eins, zwei, drei, oh, Papageno!, zauber dinge!, precízen, delikát humorral. ‘Nyelvtársi gyakorlatok mindenkinek’, s egy-egy gondolatfutam végére érve oly jólesik hallani, hogy thank you.
Rendkívüli dolgok is előfordulnak ám. Nádasdy − szenvedélyes-kíváncsi rabbi a Tóra fölött −, néha felemeli a jobb mutatóujját: mintha nem tudná, hogy pedagógiai, morális és prédikációs célokra immár teljesen alkalmatlanná vált e mozdulat. És mégis. Van egy ezzel párhuzamos, általunk itt lekottázhatatlannak vélt há-háhá-ja, mikor éppen valami meglepőt exponál hallgatóságának, egy lehetséges nevetés jelzésszerű paródiájaként, lenyűgöző mimikával − a szeme ilyenkor egy kedves, gunyoros, távol-keleti csibészé, aki valami nagy huncutságot csinált, s bizony még nem tudja, büszke legyen-e rá vagy szégyellje − kísérve azt, amikor a nyelv produkál, kiemel, kitermel magából, szinte használójától függetlenül, valami épületes meglepetést, kalandos, váratlan következetlenséget. Hoppá, hoppá. Vagy csak mutat egy ritka és ritka jó szót, hogy cc, cc, cc, micsoda zamata van!, tegyük csak a nyelvünkre! Nádasdy itt követi el az egyik legszemrevalóbb önellentmondását: egy ennyire komoly nyelvész ne ünnepeljen meztelen szavakat, na ugye, hogy ugye! Ez az igazán izgalmas, a saját-ár-ellenében-beszélés, s nem a szabály és ismétlődés önmagában, melyeket ismernünk kell, ízről-ízre, összes következményeikkel együtt, hiszen mondja és mutatja: voltaképpen profik, a nyelvvel szakértelemmel és lelkiismeretesen dolgozó emberek volnánk, azaz leendünk. And you know, ez amúgy egy halálosan komoly egyetem és tárgy, ugye ugye, lesz majd vizsga is, ehhez tartsuk hát magunkat. Rendkívülinek kell mondani a tényt, hogy olyanok is járnak az előadásokra, akiknek semmiféle kötelezettségük, tervük nincs a History of English-sel és előadójával kapcsolatban. Ennél nagyobbat hirtelenjében nem tudnék itt említeni, legalábbis rettenetesen kellene törnöm a fejem, ha. − Mesélik, hogy Nemes Nagy Ágnes tudott úgy szót keríteni, pergetni, fűzni versekről, poétikáról, jelentésről, hogy élőszóban elhangzó esszéire nem-magyar szakos hallgatók is be-belógtak. Hogy mik vannak. (Ottlikkal: tyű, az anyja krausz.) Tehát az, hogy /Jössz Nádasdyra?/ nem eldöntendő ∼, hanem javaslom, legyen: ‘pőre óhajtó kérdés’, új terminus, halleluja! Ilyenkor drága magyari vérünk is gyorsabban áramlik bennünk.
Mert ez az ember nem úgy beszél, mint az írástudók és a farizeusok, hanem úgy, ahogy csak ő tud, ez kötelezi őt, nemcsak a nóbilitása [sic] − lényegében a saját, egyéni, a nyelvekről szóló nyelve, tongue és language, amit kiforgatott, -rakosgatott az évek során, meg a nyomok is, a karakter, amit maga mögött hagy; állandóan kibújik belőle: önmagából. „A saját barázdájában szorgosan dolgozik”, mondaná a nagyapám, ha élne. Nagy baj van, kedves szerkesztőim. Az honour-rel én tartozom még, most látom csak. Írják, kérem, a többihez. Köszönöm szépen.