Egy-két éven át minden szerda (?) este ötkor összetalálkoztam három barátommal egy újlipótvárosi borozóban; önmagunkat komolyan vevő bölcsészhallgatók voltunk, de csak egy órán át, pre-Nádasdy rítusunkkor, mikor Milton vagy Spenser sorai felett töprengtünk a borunk mellett: készültünk, hogy legyenek jó kérdéseink, és ne tűnjünk nagyon butának amikor hatkor becsengetünk Nádasdyhoz, hogy este nyolcig régi angol szövegeket fordítsunk vele magyarra. Büszkék voltunk, hogy épp minket hívott meg erre az informális szemináriumra, aminek semmiféle célja nem volt a szórakozáson kívül. És hat és nyolc között se nagyon komolyan nem vettük magunkat, se az nem jutott eszünkbe, hogy megtiszteltetésben lenne részünk, hanem valóban egyszerűen csak szórakoztunk. Nádasdy nappalijában, egy teáscsészékkel és könyvekkel megrakott asztal körül ugyanis hirtelen teljesen természetessé és hétköznapivá vált az, hogy az ember szerda esténként néhány órán át Milton prózáját próbálja megérteni és a saját nyelvére lefordítani.
Erre a hangulatra emlékszem legerősebben ezekről az egyetemen falain kívüli szemináriumokról: hogy jó ott lenni – nem csak azért, mert annyit tanulunk tőle (nem is annyira Miltonról vagy Spenserről, inkább arról, hogyan lehet bánni a szavakkal, a mondatokkal), hanem mert megízleltük, hogy a filológia milyen jó, csak úgy, önmagában. Hogy az ember talán nem is azért gondolkozik, hogy megtanuljon vagy kitaláljon valamit, hanem mert minden hétköznapi este számára fontos, hogy igyekezzen minél pontosabban érteni, minél pontosabban fogalmazni.
Bár úgy képzeltük, mindent jobban tud nálunk (és persze jobban is tudott), ezeken az estéken senki nem volt okosabb vagy butább a másiknál, mert hangulatuk átsugározta ránk azt, hogy a gondolkodás, a filológia, a tudás végső soron az ezen pontosságra való törekvésen múlik, és persze van, aki sikeresebb ebben, van, aki kevésbé, de amíg tudjuk, hogy mindannyian erre törekszünk, társak vagyunk. Mondatról mondatra haladtunk, előbb Milton prózájában, aztán Spenser Faery Queen című versében, mindenki felolvasott egy szakaszt, és próbálta visszaadni a lényegét és a nüanszait is magyarul, anélkül, hogy bármit elmismásolt volna – semmi „körülbelül,” semmi „valami olyasmi hogy…” hanem hogy pontosan mi is van odaírva. Persze ő sem tudott mindent, az ő kísérletei sem voltak minden alkalommal frappáns Nádasdy-bon mot-k. De ha valami nem ment valakinek, ha valamit nem értettünk, megálltunk, elővettük a szótárakat, lexikonokat, lenyomoztuk a szerzőink forrásait, utalásait, etimológiákon, stiláris összefüggéseken, allegorikus jelentéseken merengtünk, szótagokon és szimbólumokon, amíg számunkra megnyugtatóan vissza nem tudtuk adni, hogy pontosan (nem körülbelül), mit is olvastunk. És nem is mindig sikerült. Mondjuk, ismeretlen angol szóba botlunk – van Nádasdynak egy Oxford English Dictionary-je, az eredeti kiadás vagy húsz-harminc kötet, neki három kötetben van meg, talán bekötött fénymásolat lehetett (mindez még az internet kora előtt történt…), már nem emlékszem miféle formátum volt, csak arra, hogy olyan apró betűkkel volt szedve, hogy csak nagyítóval lehetett olvasni – elővettük a nagyítót, kiböngésztük a szót, és azt találtuk, „… egyetlen előfordulása az angol nyelvben Milton Aeropagiticája…” – nem lettünk okosabbak, hacsak nem a szó latin eredete alapján – de akkor azt hogyan kéne magyarul mondani? – mi négyen elfelejtettük, hogy most itt tanulunk valamit, elfelejtettünk büszkének lenni, hogy filológiai mesterképzésben van részünk, csak iszonyatosan ki akartuk találni, együtt, hogy akkor azt hogy is kéne minél pontosabban magyarul mondani.
Ebben az időben értettem meg, amit még jóval régebben, első nyelvtörténet házifeladatomban előadott megalapozatlan, a dolgok pontos megértésére való törekvést hagymázos ál-elmélettel helyettesítő, tudatlanul össze-vissza csapongó írásomra válaszolt: „C’mon. Do you want to work or not?”
És ezekben az extramurális időkben barátokká is lettünk. Később már „csak” kollégák voltunk, mert volt, amit ezen szemináriumokból csak lassan értettem meg: hogy a kifejezés pontossága, a filológiai önkontrol viselkedésmód is; hogy a beszédmód tett, és hogy nem csak a filológiában, az irodalomban, de az életben is mennyi múlik azon, hogy hogyan is mondunk valamit pontosan magyarul, fegyelmezetlen csapongás nélkül, megértésre törekedve. Na és persze úriember módjára, és ha lehet, szórakoztatóan. Temperamentum és élettapasztalat kérdése, hogy ki mennyi idő alatt szabadul korai házifeladatainak reflexeitől – de törekedni kell rá, és Nádasdy írásainak hangja engem máig ennek a fontosságára emlékeztet. Legyen szó „modern talking”-ról, fájdalmas szerelmi líráról, játékos (vagy nagyon is komoly) erotikus versről, shakespeare-i tragédiáról vagy dantei vízióról, a soraiban hallom azt a hangot, ami prédikálás és szónoklás nélkül tudatosítja, hogy a rend, amit csinál a szavakkal sohasem csak a szavakra szorítkozik. Még akkor sem ha van olyan is az életben, amikor semmi nem múlik a szavakon. Mindenkori hétköznapi estéinknek akkor is tartozunk azzal, hogy a pontosság őszinteségével használjuk őket.
Sok mindent köszönhetek Nádasdy Ádámnak. Elsősorban azonban talán azt, hogy írásaiban mindig is hallhatom extramurális hangját, mellyel nem szűnik meg egész nemzetét tanítani, nem középiskolás fokon.
Boldog születésnapot, Ádám!