Francesca da Riminit a romantika fedezte fel. Pontosabban a romantika költőinek értelmezésében vált Francesca az Isteni színjáték egyik legérdekesebb és legvonzóbb nőalakjává, akinek Paolóval megesett tragikus szerelmi történetét azóta is az Isteni színjáték egyik leghatásosabb és legpoétikusabb epizódjaként olvassuk.
Ennek az olvasatnak a megteremtésében az angol költők jártak az élen.
Az elsők között említendő Leigh Hunt, Keats mentora és barátja. Ő 1816-ban írta meg The Story of Rimini című költeményét, melyben együttérző módon dolgozta fel a két szerető történetét. A költeményhez, mely megjelenésekor élénk visszhangot váltott ki, Keats fűzött egy széljegyzetet.
Byron ugyanebben az időben olvasta Dantét. A Pokol V. énekében elbeszélt Francesca-epizód olyan hatást gyakorolt rá, hogy a 97. sortól a 142. sorig terjedő központi részét le is fordította. (A sok tekintetben hűséges, de önálló byroni műnek tekinthető fordítás elkészültét a szerző 1820. március 20-ra datálta.)
Shelley, aki A Defence of the Poetry című, 1821-ben keletkezett esszéjében szintén nagy figyelmet szentel Danténak, úgy idézi az V. ének egyik leghíresebb sorát (persze nem kevéssé túlinterpretálva azt), mint annak bizonyítékát, hogy a teremtésnek és a költészetnek egyaránt a költők a megteremtői, akiknek pedig a nyelv az eszköze. („And as this creation itself is poetry, so its creators were poets; and language was the instrument of their art: Galeotto fù il libro, e chi lo scrisse.”) Az említett híres sor Nádasdy Ádám verziójában a következő:
A könyv lett Galeottónk, meg a szerző
(Pokol, V, 137)
Francesca alakját természetesen a XIX. század elejének olasz kommentátorai is felfedezték, s előfutárai lettek annak a modern értelmezésnek, hogy a hölgy nem más, mint egy olvasó vagy egy irodalmár (mai megközelítésben Don Quijote és Mme Bovary előfutára), s hogy az epizód tulajdonképpen az élet és az irodalom viszonyáról szól. Ehhez képest érdekes megemlíteni, hogy Byron kihagyja fordításából Galeottót, akinek alakja a Dante forrásául szolgáló lovagregényből származik. A fenti sor nála a következőképpen hangzik:
Accurséd was the book and he who wrote!
Hadd emlékeztessünk itt a történet magvát alkotó szikár tényre. Francesca egy könyvet, mégpedig, mint tudható, az Arthur király mondakörből vett Lancelot című lovagregényt olvassa sógorával, akivel az olvasmányélmény hatására házasságtörést követ el. A férj rajtakapja, s megöli őket. A túlvilágon a többi bűnös szerelmeshez hasonlóan a pokol második körébe kerülnek, ahol az esztelen szenvedély metaforáját jelentő szörnyű szélvészben hánykolódnak.
Ezt a mozzanatot ragadja meg Keats szonettje, melynek címe: Sonnet. A Dream, after reading Dante’s Episode of Paulo and Francesca (Álom Paolo és Francesca epizódjának olvasása után). Dante verssorai, melyekre a szonett közvetlenül utal, a következők:
E come gli stornei ne portan l’ali
nel freddo tempo, a schiera larga e piana,
così quel fiato li spiriti mali:
di qua, di là, di giù, di su li mèna
Ahogy hideg napon viszi a szárnya
a seregélyek sűrű csapatát,
úgy fújta a szél a rossz lelkeket
hol föl, hol le, hol erre, hol amarra
(V, 40–43)
[…]
quando leggemmo il disïato riso
esser baciato da cotanto amante,
questi, che da me non fia diviso,
la bocca mi baciò tutto tremante
mikor a régen vágyott szép mosolyt
a könyvben a hős csókkal illeti –
akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik,
a számra reszketőn csókot adott
(133–136)
Keats szonettje 1819-ben született. Azért érdemes ezt megemlíteni, hogy illusztráljuk: a legnagyobb angol költők szinte ugyanabban a pár évben olvasták Dantét, s kerültek a Francesca-epizód hatása alá. Biztosnak tűnik például, hogy Keats 1817-ben kezdte el olvasni a Pokol Henry Francis Cary által készített (és először 1805-ben publikált) fordítását, melyet később hagyatékában is megtaláltak. Költőink olvasmányélménye bizonyára nem volt független egymásétól, minden esetre az a mély átélés és az addigi olvasóktól idegen empátia, mellyel a két bűnös szerelmes történetét feldolgozták, azoknak a ritka eseteknek a sorába tartozik, melyek szinte tapinthatóvá teszik a korszellem megváltozását.
Nem biztos, hogy a szonett címe magától Keatstől származik (hiszen a verset közlő folyóirat szerkesztőjétől is származhat), minden esetre a költő egyik levelében arról számol be, hogy pontosan azt írta meg, amit az epizód hatására valóban álmodott.
Lássuk most már a szöveget:
As Hermes took to his feathers light,
When lulled Argus, baffled, swooned and slept,
So on a Delphic reed, my idle spright
So played, so charmed, so conquered, so bereft
The dragon-world of all its hundred eyes;
And seeing it asleep, so fled away–
Not to pure Ida with its snow-cold skies,
Nor unto Tempe, where Jove grieved a day;
But to that second circle of sad Hell,
Where in the gust, the whirlwind, and the flaw
Of rain and hail-stones, lovers need not tell
Their sorrows. Pale were the sweet lips I saw,
Pale were the lips I kissed, and fair the form
I floated with, about that melancholy storm.
Akár Hermesz, ki röpke szárnyra kélt,
míg Árgoszt csalfa álom fonta be,
szál delphoi náddal úgy büvölt, zenélt
szellemem, úgy igázta, lopta le,
a sárkány-világ mind a száz szemét.
S látván, hogy alszik, szellemem repült –
nem Ídát nézni: hó-kristály egét,
Tempébe sem, hol bús Jupiter ült,
de ama zord pokolra szállt, esett,
hol szélörvény és jég és áradat
közt bánatukról hű szerelmesek.
nem szólnak már. Ott sápadt ajkakat
csókoltam s láttam szép termetü volt ,
kivel a melankólikus vihar sodort.
(Fodor András fordítása)
A költemény láthatóan két részből áll, melyek függetlenek egymástól, bár a köztük lévő ellentét egyúttal relációba állítja őket. Az első rész egy részletesen felépített, klasszicista nyugalmat sugalló mitológiai kép, míg a második részt a dinamikus mozgalmasság szelleme hatja át. Témánk szempontjából ez utóbbira kell koncentrálnunk.
Figyelmet érdemel, hogy a költő egy pontos filológiai utalást helyez el: szelleme a Pokol második körébe, más szóval Dante költeményének meghatározott helyére és az ott leírt valóságba viszi őt. Ez nagy különbséget jelent ahhoz képest, mintha csak annyit mondanánk (ahogyan a magyar fordítás teszi), hogy a költő szelleme a pokolba szállt. Az első esetben a költészet univerzumában vagyunk, s ezáltal közvetlen kapcsolatba lépünk Dante Poklával. A második esetben a hely és a hozzátartozó világ meghatározatlan marad, s ennek folytán a Dante Poklára való utalás teljesen elmosódik.
A szonett e második részében Dante énekének három fontos eleme tűnik fel: a szélvihar, a csók és a „fair form”, melynek nem jó fordítása a magyar verzióban szereplő „szép termetű” kifejezés. A Keats használta szavak ugyanis inkább megfelelnek annak, amit Dante mond a következő helyen:
Amor, ch’al cor gentil ratto s’apprende,
prese costui della bella persona
che mi fu tolta
A szerelem, finom szívek ragálya
őt föltüzelte szép testem iránt,
amelytől megfosztottak
(V, 100–102)
A bella personát Byron „fair person”-nak, az egyik legújabb angol nyelvű fordító, Allen Mandenbaum „fair body”-nak, Nádasdy Ádám pedig „szép testem”-nek fordítja. „Vágyra bujtá testemért” – mondja Babits is. Mindegyikük helyesen járt el, hiszen Dante középkori nyelvében a „persona” a testet jelenti. Az epizód szereplői „testben vétkeztek”, azaz „peccator carnali” voltak.
A pokolbeli szélvész motívuma nem kíván kommentárt. A részlet középpontjában a csók motívuma áll, ahhoz hasonlóan, amit Dante énekében (vagy az annak forrásául szolgáló Lancelot-történetben) olvashatunk.
De, ettől eltekintve, Keatsnél minden megváltozik. Francescát csókolván a költő álombeli énje Paolo helyébe lép (de talán Dante helyébe is). A csókra a pokolbeli szélvész közepén, a túlvilágon kerül sor, nem pedig a földi életben, Rimini hercegi palotájában, ahol a szerelmesek bűnbe estek. S az ajak, melyet az álombéli én csókol, sápadtan fehér: egy halottnak az ajka. Az álomban a túlvilág jelenik meg: Keats a jelenetet teljes egészében a halottak világába viszi át.