Ami a Monarchiából ránk esett

A Magyar Statistikai Évkönyv a 19. század végén, a 20. század elején egyedül azt nevezte vegyes házasságnak, ha az összeházasodó férfi és nő két különböző vallásfelekezethez tartozott, bár talán helyesebb lett volna megkülönböztetni egymástól a felekezeti és a nyelvi vegyes házasságokat. Más szempontok (születés, halál, a testi és szellemi fogyatékosság, iskolaügy, írástudás stb.) esetében többnyire párhuzamosan találhatók a felekezeti és a nyelvi adatok, a házasságoknál azonban az Évkönyv, nem könnyen megállapítható okokból, eltekintett a következetességtől.

Érdemes megnézni egy példát. Az Évkönyv 1885 és 1888 közötti köteteiben (mindig a 22–31. oldalakon) megyei adatokat lehet találni a felekezeti vegyes házasságokról. Az 1888-as kötetből például megtudjuk, hogy Torontál vármegyében 38 görögkeleti férfi és római katolikus nő, valamint 6 római katolikus férfi és görögkeleti nő házasodott össze az év során. Az arány korábban is hasonló volt: 1885: 27–6, 1886: 22–8, 1887: 27–9. Az ország egészében ugyanebben az évben (96–97. oldalak) egyfelől 250 görögkeleti férfi és római katolikus nő, másfelől 173 római katolikus férfi és görögkeleti nő házasodott össze (1885: 240–190, 1886: 255–192, 1887: 236–170). A párhuzamosság logikája megkövetelné, hogy a felekezeti adatok mellett a nyelvi vegyes házasságokról is szerepeljenek megyei adatok. Nem szerepelnek. Az efféle adatoknak a hiánya egyike az Évkönyv nehezen érthető furcsaságainak. Nyelvi ügyekben az Évkönyv egyébként máskor is értetlenkedik, ügyetlenkedik, váltogatja a szempontokat, és mutat – a magyar iránti – elfogultságot a tárgyilagosság és a szakszerűség rovására. 1893-tól pedig, sajnos, eltűnnek az Évkönyvből a megyei, részletes adatok a felekezeti vegyes házasságokról. Megjelennek viszont – „A házasulók anyanyelv szerint” cím alatt – az országos adatok a nyelvi vegyes házasságokról. Ez a rovat természetesen „A házasulók vallás szerint” után következik.

A felekezeti vegyes házasságok táblázataiból egyébként érdekes dolgok derülnek ki. Egyebek mellett az, hogy az egyik felekezethez tartozó nők és férfiak nem ugyanabban az arányban választanak maguknak párt valamely másik felekezet tagjai közül, és ezek a preferenciák évtizedeken át megmaradnak. Más szempontból meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy az egymásnak juttatott menyasszonyok és vőlegények számát tekintve nincs viszonosság vagy kiegyensúlyozott kölcsönösség az egyes felekezetek között. Ez látható a fenti torontáli példák esetében is. A római katolikusok minden más felekezetnek több feleséget adnak, mint férjet, a görögkeletiek pedig minden más felekezetnek több férjet adnak, mint feleséget. Ugyanez megfordítva igaz a római katolikus férjekre és görögkeleti feleségekre.

Az egyes felekezetek más és más arányban házasodnak felekezeten belül és kívül. Az alábbi táblázat olvasási módja a következő: 1891-ben a római katolikus nők 6.78 százaléka, a római katolikus férfiak 6.39 százaléka házasodott össze valamely más felekezetből származó partnerrel. (Évkönyv, 1893; 44.; 1896, 57.; 1900, 29.; 1905, 28.; 1910, 29.)

A táblázatban a legérdekesebb adat bizonyára az, hogy 1910-ben már csaknem minden második unitárius nő a felekezeten kívül talál férjet magának. Nyilván magyarázatot kellene keresni arra is, melyik felekezet miért házasodik inkább önmagában, mint másokkal, s hogy melyik felekezetben miért házasodnak a férfiak vagy a nők inkább befelé, mint kifelé. Mindenesetre a viszonosság hiánya, az egyensúlytalanság akár ebből a táblázatból is kiderül. A táblázatból az is látszik, hogy mintegy két évtized alatt jelentősen emelkedik a felekezeti vegyes házasságok aránya.

A felekezeti vegyes házasságok országos jelzőszámai szintén emelkedést mutatnak abszolút számokban is, százalékokban is. A kettő megkülönböztetése azért szükséges, mert közben az ország lakossága is növekedett. (Évkönyv, 1894, 49.; 1900, 29.; 1911, 33.)

Az országos számokhoz képest a megyei és városi szintű adatokban nagy a változatosság. Vannak megyék és városok, melyekben a felekezeti vegyes házasságok aránya alacsony, illetve nagyon alacsony. A nagyon alacsony 1–3 százalékot jelent, az alacsony pedig néhány százalékpontnyi szintet az országos átlag alatt. A nagyon alacsony arányú megyék és városok rendszerint azok a helyek, melyekben valamely felekezet mintegy 80–90 százalékban van jelen. (Évkönyv, 1888, 12–21.; 1893, 26–29.)

Torontál vármegye kivétel. Itt a legnagyobb felekezet, a római katolikusok aránya nem 80 vagy 90, hanem mindössze 46.73 százalék. Ugyanakkor a görögkeletiek aránya csaknem ugyanekkora, 46.13 százalék. A két felekezet együtt a megye 92.86 százaléka. Mint fentebb láttuk, mind a római katolikusok, mind a görögkeletiek a leginkább önmagukban házasodó felekezetek közé tartoztak. Ráadásul a megyében mindkét felekezet elég nagy volt (a római katolikusok 266.766, a görögkeletiek 263.304 lelket számláltak) ahhoz, hogy a házasulók a sajátjukon belül találjanak maguknak párt. Hozzá kell ehhez még azt is tenni, hogy ez a két felekezet, az országosan legnagyobb, a római katolikus és a harmadik legnagyobb, a görögkeleti történetesen nemigen házasodott egymással. (Évkönyv, 1896, 58.; 1897, 35.; 1898, 26.; 1899, 28.; 1900, 29.; 1901, 33.; 1902, 51.; 1903, 46.; 1904, 46.; 1905, 28.; 1906, 39.; 1907, 39.; 1908, 39.; 1909, 39.; 1910, 29.)

Ezek a számok a két felekezet létszámához képest alacsony összeházasodási hajlandóságot jeleznek. Összehasonlításképpen érdemes megnézni egyrészt, hogyan házasodtak a római katolikusok és a görögkeletiek a többi felekezettel, másrészt a felekezetek országos számarányait 1900-ban. (Évkönyv, 1900, 29.; 1901, 17.)

De térjünk vissza Torontál vármegyéhez, és nézzük meg a nemzetiségi összetételét 1890-ben. (Évkönyv, 1894, 36.)

A magyar és német anyanyelvűek összege az egyik oldalon, a román és szerb anyanyelvűek összege a másikon nagyjából megfelel a felekezeti 46–46 százaléknak. A felekezeti vegyes házasság egyben nyelvi vegyes házasság (magyar-román, magyar-szerb, német-román, német szerb) is lett volna. De – mivel az Évkönyv nem közöl megyei adatokat a nyelvi vegyes házasságokról – ezen a ponton megáll a tudomány. Nem lehet tudni – az Évkönyv mulasztása miatt –, hogy Torontál vármegyében hány magyar-német és román-szerb házasság volt. Elvben elképzelhető, hogy a felekezeteken belül a nemzetiségek is szinte kizárólag önmagukban házasodtak, mint ahogyan az is elképzelhető, hogy jelentős mértékű vőlegény-menyasszony cserekapcsolatok voltak közöttük.

Ezzel, sajnos, le is lehet zárni ezt a gondolatmenetet, de érdemes még megtekinteni a fenti lista túlsó végét is, vagyis azokat a megyéket és városokat, melyekben a felekezeti vegyes házasságok aránya meghaladja a 20 százalékot. (Évkönyv, 1888, 12–21.; 1893, 26–29.)

Az egyes felekezetek egymáshoz viszonyított aránya egy-egy helyen és a felekezeti vegyes házasságok aránya, úgy látszik, nem függetlenek egymástól. A magas vegyes házassági arányú megyékben és városokban valamely felekezet ritkán (mindössze két helyen) nagyobb 60 százaléknál és nem túl gyakran (5 helyen) nagyobb 50 százaléknál.

Mit lehet megtudni az Évkönyvből a Magyarországon használt nyelvek viszonyáról? 1896-ban és 1897-ben, vagyis összesen kétszer, az Évkönyv érdekes számsorokat tett közzé a magyarok és a magyarországi nemzetiségek nyelvtudásának egyik vonatkozásáról. „A házasulók anyanyelv és nyelvismeret szerint” rovatban található adatok nem igényeltek népszámlálást, akár évről évre megismételhetők lettek volna, mert a forrásuk a házasságkötéskor kitöltött statisztikai adatlap volt. Az Évkönyv adatai alapján készített következő táblázatból leolvasható, hogy 1896-ban a vőlegények és menyasszonyok hány százaléka tudott az anyanyelvén kívül más nyelven is. (Évkönyv, 1896, 60.)

Hogy legtöbben a horvátok és a németek közül tudtak más nyelveken is, nem teljesen meglepő, de az, hogy csaknem kétszer annyian, mint az utánuk következő szerbek és magyarok, már-már meghökkentő. Már ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy nincs szoros kapcsolat a nyelvtudás és az írástudás között. A német anyanyelvűek között kevés az írástudatlan, a horvátok között ekkor még viszonylag sok, legalábbis több, mint az írástudásban jobban, nyelvtudásban rosszabbul álló magyarok között. Az Évkönyv magyar iránti elfogultsága egyebek mellett ezen a helyen is tetten érhető: az Évkönyv táblázatában minden egyes nemzetiség esetében külön sor tartalmazza a magyarul beszélők számát. Az viszont nem derül ki, hogy a többi nyelvet kik és hányan beszélték az anyanyelvűeken kívül. Ez az eljárás, szigorúan a magyar nyelv szempontjából is érthetetlen és értelmetlen. A 9.217 német anyanyelvű, más nyelvet is ismerő vőlegény közül 6.679 beszélt magyarul, és jó, hogy ezt meg lehet tudni. A magyar nyelv helyzetének megértéséhez azonban, az országban beszélt nyelvek viszonyának és dinamikájának megállapításához tudni kellene – lehetőleg minél részletesebben, megyei, városi, járási és akár községi szinten is –, milyen nyelveken beszélt az a 2.538 német (nyelvű) vőlegény, aki ismert a németen kívül más nyelvet is, de az nem a magyar volt. Ugyanez a többi nyelvre is igaz – és nem csak a házasulókra. Az efféle adatok rendszeres mellőzése az Évkönyv súlyos mulasztásai közé tartozik.

Érdekes továbbá az is, hogy a nyelvtudás, mint alább látni fogjuk, minden nemzetiségnél messze – akár tízszeresen is, vagy még ennél is nagyobb mértékben – meghaladja a nyelvi vegyes házasságok országos arányát, vagyis nem a nyelvtudás hiánya volt az akadálya a magasabb, vagy akár jóval magasabb arányú nyelvi vegyes házasságoknak. Ez igaz még akkor is, ha nem egyedül azok házasodtak össze, akik ismerték egymás nyelvét. Meglepően sok olyan nyelvi vegyes házasság volt, melyben a házasságkötés pillanatában mind a menyasszony, mind a vőlegény csak a saját anyanyelvén tudott. (Ezek az adatok nem az Évkönyvből, hanem a Magyar Statisztikai Közleményekből származnak.Magyar Statisztikai Közlemények, Új folyam. XXII. kötet. A magyar korona országainak 1897. évi népmozgalmi statisztikája. Szerkeszti és kiadja a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1900, 34. A Közlemények bizonyos szempontból gazdagabb, de néha átgondolatlanabb és kuszább, mint az Évkönyv. A nyelvi vegyes házasságok megyei szintű adatainak ismertetésekor például nem derül ki – visszatérve a fenti példához –, hogy Torontálban hány magyar és német házasodott össze. A nyelvi és felekezeti párhuzam itt sem él: a nyelvi vegyes házasságok számait nem ugyanazon a jól bevált módon közlik, mint ez Évkönyv a felekezeti vegyes házasságok megyei adatait 1888-ig.)

A nyelvi vegyes házasságok a felekezeti vegyes házasságokhoz hasonló kilengéseket mutatnak megyénként és városonként – azzal a megszorítással, hogy alacsonyabb szintről indulnak és alacsonyabb szintre jutnak el. Ugyanakkor a legkisebb és legnagyobb arányú nyelvi vegyes házasságok nem ugyanott voltak, mint a felekezetiek. Voltak egybeesések és átfedések, de a nyelvek másképpen tagolták az országot, mint a felekezetek.

A nyelvi vegyes házasságok szintje a következő helyeken volt a legalacsonyabb. (Közlemények, 1905, 58–61; Évkönyv 1901, 22.)

És a következő helyeken a legmagasabb:

A felekezeti vegyes házasságok legalacsonyabb szintje: száz házasságból egy-kettő, a nyelvi vegyes házasságok legalacsonyabb szintje: nulla, illetve ezerből egy-kettő. A különbség számottevő.

Ezek a számok azonban összesítések, melyekben eleve benne foglaltatik az illető megyében és városban beszélt összes nyelv. Ha az egyes nyelvekre, valamint a nőkre és férfiakra vonatkozó adatokat külön-külön nézzük valamely helyszínen, merőben más számokat kapunk. Azokon a helyeken, ahol egy-egy nyelv beszélői kevesen voltak, ami a szempontunkból egyben azt jelenti, hogy évről évre kevés potenciális házastársat állítottak elő, a helyi kisebbségeknek házasodni kívánó tagjai arra kényszerültek, hogy számoljanak más anyanyelvű partnerekkel is. Így a nyelvi vegyes házasságokban kétféle alacsony számot találunk. A nagyon sok azonos nyelvű beszélőből álló csoportokban a nyelvi vegyes házasságok százalékos aránya lesz alacsony, a kevés tagból álló nyelvi kisebbségekben pedig – bár ugyanez az arány magas, illetve nagyon magas lehet, akár a 100 százalékot is elérheti –, az esetek száma lesz alacsony. Kapóra jön két példa. (Közlemények, 1905, 58–61.)

Trencsén vármegyében az új házasságok száma 1900-ban 2.945 volt. Ebből 84 jött létre különböző anyanyelvű személyek között. A nyelvi vegyes házasságok aránya 2,85%, valamivel az országos átlag (3,41%) alatt. A következő táblázat olvasási módja: Trencsénben 1900-ban összesen 71 magyar nyelvű férfi lépett házasságra, és közülük 39 válaszott magának más anyanyelvű nőt. Ez a helyi magyar férfiak házasságainak 54,92 százaléka.

A táblázatban látható, hogy egyetlen egy horvát férfi házasodott, és más anyanyelvű nőt vett feleségül. Vagyis a „helyi horvát férfiak” kategóriájába eső személyek 100 százaléka házasodott kifelé. Furcsának hangzik ugyan egyetlen házasságból bármilyen következtetést levonni, de a nyelvi kisebbségek lehető legszélsőségesebb esete mutatja meg legvilágosabban az apró nyelvi kisebbségek lehetőségeit. Ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem mindegy, hány egyed tartozott a kisebbségbe. Gyanítható, de nehezen megragadható, hogy nyelvenként változott az a lélekszám, mely alatt egy-egy kisebbség nyelvi vegyes házasságokra kényszerült, s mely felett már elsősorban önmagában tudott házasodni. Nyilván a megyén belüli elhelyezkedésükkel is számolni kell. Mindenesetre Trencsénben, az egész megyében, 1900-ban mindössze 63 horvát élt. (Évkönyv, 1901, 22.) Ha valamely parányi kisebbség tagja kifelé házasodik (talán kényszerűségből egy olyan évben, mikor vele azonos anyanyelvű, számításba vehető partner talán egyáltalán nincs a helyi közösségben), a saját kisebbségére vonatkozó vegyes házassági arány gyorsan, illetve villámgyorsan fog emelkedni, ugyanakkor ez minimális hatással lesz a teljes közösség vegyes házasságainak arányára. 1900-ban az ország egészében 68 olyan eset volt, melyben valamely nyelvi csoportból egy ember házasodott kifelé, és ez egyúttal az illető csoport házasságainak 100 százalékát jelentette. (És 17 olyan eset volt, amikor ketten tartoztak a „kifelé házasodás, 100 százalék” kategóriájába. Közülük az egyik eset rögtön szerepel a következő példában.)

Szegeden 1900-ban 867 új házasság volt, közülük 52 nyelvi vegyes (5,99 százalék).

Minden más százalék messze meghaladja a magyar férfiak és nők vegyes házasodási arányait, de az átlagra természetesen a legnagyobb darabszámú kategóriák vannak leginkább hatással. A nyelvi vegyes házasságok országos arányszámának alacsonyságát egyéb, például kulturális szempontok mellett részben az magyarázza, hogy nagyobb számban voltak összefüggő, egész megyéket és megyéken túlnyúló területeket meghatározó, önmagukban házasodó tömbök, mint a felekezetek esetében.

A következő két táblázat a nyelvek és a felekezetek országos viszonyát mutatja. Az első táblázat olvasási módja: 1890-ben a magyar anyanyelvűek 56,60 százaléka római katolikus. (Évkönyv, 1898, 16.; 1902, 27.)

Érdekes, hogy 1890 és 1900 között mennyire megugrott a szerbek között a görögkeletiek aránya, és tíz év alatt elfogytak a szerb nyelvű római katolikusok. 1900-ra a horvátok és a rutének mellett a szerbek is abba a csoportba tartoztak, melyben az anyanyelv és felekezet nagyjából egybeesett.

A második táblázat olvasási módja: 1890-ben a római katolikusok 57,31 százaléka magyar. (Évkönyv, 1898, 16.; 1902, 27.)

A második táblázatból egyebek mellett az derül ki, hogy a római katolikusok és az ágostaiak zömét magyarok, németek és szlovákok alkották. Görög katolikusok főképpen románok és rutének, görögkeletiek románok és szerbek voltak. Az unitáriusok és a reformátusok pedig szinte kizárólag magyarokból álltak.

Ha a felekezetek mintájára megnézzük, mely nyelv beszélői milyen arányban házasodtak más anyanyelvűekkel, a következő számokat kapjuk. (Évkönyv, 1896, 60.; 1900, 32.; 1905, 31.; 1910, 32.)

(Nem lehet megállni: egyáltalán nem biztos, hogy elírás történt, de az 1910-es horvát nő-férfi számok fordítva mintha jobban folytatnák a megelőző sorozatot.) Az oksági viszonyok nem világosak, de feltűnő, hogy a kifelé házasodás adatai valamelyest hasonlítanak a nyelvtudás adataira. Leginkább a németek és horvátok tudnak más nyelveken és házasodnak kifelé, legkevésbé pedig románok és rutének. Külön érdekes, hogy a szlovák nyelvű nők és a szerb nyelvű férfiak majdnem ugyanolyan arányban házasodnak kifelé. A szlovák férfiak kifelé házasodási hajlandósága viszont a szerb nőkének felel meg. Ennek a megfelelésnek a kibontása nyilván komoly társadalomtörténeti tanulságokkal járna.

A nyelvi vegyes házasságok országos számai sokkal alacsonyabbak, mint a felekezeti vegyes házasságoké. És nemcsak alacsonyabbak, hanem a százalékos arányuk még csökken is az idők során. (Évkönyv, 1896, 60.; 1900, 32.; 1905, 31.; 1910, 32.)

A két adatsor összevetéséből, valamint a nyelvtudási adatok ismeretében arra lehet következtetni, jóval kevesebb társadalmi akadályt kellett leküzdenie annak, aki más felekezetű házastársat választott, mint annak, aki más anyanyelvűt. Ezek alapján vajon hány magyar anyanyelvű, római katolikus vallású férfi vett feleségül román anyanyelvű, görögkeleti vallású nőt 1900-ban? Vajon az egyes felekezeteken belül is ugyanolyan ritka volt a nyelvi vegyes házasság, mint egyébként? A valószínűségét az efféle eseményeknek ki lehet számolni, de a tényleges adatok érdekesebbek lennének. Ha az empirikus adatokra, és nem a valószínűségekre vagyunk kíváncsiak, a kérdést az Évkönyv és a Közlemények alapján nem lehet megválaszolni. Az adatokat begyűjtötték, csak éppen nem tették közzé. És még csak nem is azt kérdeztük, bár az is jogos lenne, történt-e ilyesmi, mondjuk, Torontál vármegyében.

Az egyes nyelvek beszélőinek időbeliséget is tartalmazó országos összeházasodási táblázata, miképpen a hasonló felekezeti táblázat, túl nagy és bonyolult, hogy egyetlen lapra elférjen. Az alábbiakban a táblázatnak mindössze két részlete szerepel, és ez a kettő is csak azért, hogy kiderüljön: a különböző nyelvek beszélőinek összeházasodási hajlandósága – a növekedés vagy csökkenés ellenére is – évtizedeken át önmagához hasonló mintázatokat eredményezett. (Évkönyv, 1896, 60; 1897, 38; 1898, 28.; 1899, 31.; 1900, 32.; 1901, 36.; 1902, 54.; 1903, 49.; 1904, 49.; 1905, 31.; 1906, 42.; 1907, 42.; 1908, 42.; 1909, 42.; 1910, 32.)

A magyarok házasodási szokásai a németekére hasonlítanak, a románoké pedig az itt nem szereplő szerbekére. A magyar-szlovák és német-szlovák házasságokban mindig több magyar és német férj van, mint szlovák. A magyar-román és német-román házasságokban (valamint a magyar-szerb és német-szerb) házasságokban pedig egy kivétellel minden évben több román (és szerb) férj van, mint magyar és német. Hogy miképpen alakult ki, és milyen társadalmi mechanizmusok tartották fenn hosszú időn át a vőlegény-menyasszony cserekapcsolatoknak ezt a rendszerét, történészek, történeti demográfusok és szociológusok nyilván vizsgálták már, de a kérdésre vonatkozó szakirodalmat, bár kerestem – igaz, nem nagyon kitartóan –, nem találtam. Mindenesetre meglehetősen valószínűnek látszik, hogy az arányok nem véletlenszerűen rendeződnek újra meg újra ugyanazokba a mintázatokba. A különböző nyelvű nőket és férfiakat házaspárrá alakító társadalmi rendszer megléte éppen a hasonló módon ismétlődő kiegyensúlyozatlanságban, a kölcsönösség és a viszonosság nagyjából azonos módon újratermelődő hiányában fedezhető fel.

Mit találunk, viszonosságot, kölcsönösséget vagy valami mást, ha az egyes nemzetiségek nyelvtudását megyei és városi szinten vizsgáljuk?

A Közlemények (1907, 422.) azt állítja, hogy 1900-ban Baranya megyében 242 magyar anyanyelvű beszélő tudott románul. A megyében azonban ekkor egyetlen egy román anyanyelvű személy sem élt. (Évkönyv, 1901, 22.) Hogyan jött létre ez a furcsa helyzet? Kikkel beszéltek románul a különböző községekben élő magyar anyanyelvű beszélők, ha helybéli románok egyáltalán nem voltak?

Ez a példa – sok más hasonló eset társaságában – az akkori népszámlálások és más statisztikai felmérések nyelvi részének alapvető hibájára világít rá, nevezetesen arra, hogy nem vesz tudomást, egyszerűen képtelen tudomást venni a két- és többnyelvű beszélőkről. A kétnyelvűségnek voltaképpen már akkor is elő kellett volna jönnie, amikor a nyelvi vegyes házasságok országos számait ismertette az Évkönyv. Közismert, nem igényel semmiféle bizonyítást, hogy a nyelvi vegyes házasságokban született emberek egyszerre több nyelvnek egyaránt lehetnek anyanyelvi beszélői. Számukra az otthonról hozott nyelvek egyike sem idegen nyelv. Az Évkönyv azonban, amikor nem vesz tudomást a családi hátterük következtében eleve, már otthonról többnyelvű emberekről, úgy tesz, mintha a nyelvi vegyes házasságok a gyerekekben valamilyen módon egynyelvűre egyszerűsödnének. Ez értetlenségnek ugyan vaskosan értetlen, de nem véletlen. A nacionalizmus ideológiája nem tud többnyelvűségről. Logikája a vagy-vagy alapon működik. Valaki vagy magyar, vagy szlovák. Vagy horvát, vagy német. De egyszerre mindkettő nem lehet. A népszámlálások ilyen alapon sorolták be a népességet a különböző kategóriákba.

Hogy a kétnyelvűség mennyire lehetett kiterjedt, utólag nemigen lehet megállapítani, megbecsülni se könnyű. A nyelvtudásról vannak – hiányos, következetlenül közölt és nem feltétlenül megbízható – adatok. A következő táblázatot, mely a magyarok nyelvtudását és a más anyanyelvűek magyartudását mutatja, a mérete miatt két részre kellett bontani. (Közlemények, 1907, 414–464.)

A 6–11 éves korosztály sem érdektelen, de ezekben a számokban már benne van az iskola hatása is. (Összesen 288.014.) Mindenesetre a 0–6 éves korosztályban 79.962 olyan gyerek van, aki nagyon fiatalon, minden bizonnyal már otthon felszed valamilyen más nyelvet. És ebben a számban nincsenek benne a németül is beszélő horvátok, a szlovákul is beszélő rutének és a többi hasonló eset. Hogy ezt a számot miképpen lehet extrapolálni a teljes népességre, nem teljesen egyértelmű, mindenesetre a 80 ezer körüli nagyon fiatal kétnyelvű gyerek meglepően magas számot előlegez meg.

A teljes népességben, a Közlemények szerint, 3.029.075 ember tudott valamilyen más nyelvet is. De ez a szám – az elfogultság újabb bizonyítékaként – szintén nem tartalmazza azokat a nem magyar anyanyelvűeket, akik az ország egy másik nem-magyar nyelvét beszélték második nyelvként. Hogyan lehet megbecsülni az ő számukat? Ki lehet talán indulni a fent említett „A házasulók anyanyelv és nyelvismeret szerint” rovat számaiból. 1896-ban tehát 2.538 olyan német vőlegény volt, aki beszélt valamilyen más nyelvet is, de nem a magyart. Ez az akkori német vőlegények 15.88 százalékát jelentette. Az alábbi táblázat első két oszlopa ezeket a számokat foglalja össze. A harmadik és negyedik oszlopban az egyes nyelvek beszélőinek a számát találjuk 1890-ben és 1900-ban. (Évkönyv, 1896, 60.)

Az extrapolálás módja a teljes német (szlovák stb.) lakosságra ebben az esetben sem egyértelmű, de meglehetősen valószínű, hogy a 3.029.075-höz még néhány százezer, talán fél millió embert kell hozzátenni. Ez azt jelenti, hogy az ország lakosságának hozzávetőleg a 20 százaléka beszélhetett az anyanyelvén kívül más nyelvet is, s köztük talán egymillió kétnyelvű lehetett.

De mi történt Baranyában? Miért van ott 242 magyar anyanyelvű, románul tudó ember, ha románok egyáltalán nincsenek? A táblázatban azt találjuk, hogy a 0–3 éves csoportba 6, a 3–6 éves csoportba 19 magyar anyanyelvű, románul is beszélő személy tartozik – bizonyságául annak, hogy ők eleve kétnyelvű környezetben nőnek fel. Legalább ennyire feltűnő az is, hogy a nemzetiségek természetes szaporodását mutató táblázatban a nemlétező baranyai román anyanyelvű beszélők 24 fővel gyarapodnak. (Közlemények, 1905, 74.) Baranyában 1900-ban valószínűleg nem 242 magyar anyanyelvű, románul is tudó, hanem 242 magyar-román kétnyelvű állampolgár élt, akiket a népszámlálás egységesen a magyar anyanyelvű kategóriába sorolt.

Kozmetikázta-e utólag a Statisztikai Hivatal a begyűjtött számokat? Szinte bizonyos, hogy nem. A félrevezető adatok, melléfogások az elhibázott koncepció következtében az adatfelvétel során keletkeztek. Lehet-e a születésétől kezdve magyar-román kétnyelvű emberről azt állítani, hogy az anyanyelve magyar? Éppenséggel lehet, de ez annyira nem a teljes igazság, hogy egyben a „nem lehet” határát is súrolja. Vagy át is lépi. A nyelvi lojalitást, a nyelvek használhatóságát, rangját és egyebeket nem vizsgáló, a többnyelvűséget nem ismerő, a kétnyelvűeket önmagának elkönyvelő nacionalizmus a maga kételytelenségében és a vagy-vagy logika alapján bizonyosan rosszul fog válaszolni a feltett kérdésre. Elfogult és túlbuzgó adatfelvevők – felsőbb utasítások vagy sugallatok nélkül is – felmérhetetlen mértékű kárt tehettek az adatokban.

Hogyan lehet megbizonyosodni arról a feltevésről, mely szerint Baranyában magyar-román kétnyelvű emberek élhettek? Ha a tíz évvel korábbi népszámlálási adatokat nézzük, akkor ugyanúgy azt találjuk, hogy Baranyában nem voltak románok. Ha viszont húsz évet megyünk vissza az időben, akkor azt látjuk, hogy ekkor még 478 román (nyelvű) ember élt a megyében.Keleti Károly A nemzetiségi viszonyok Magyarországban az 1880. évi népszámlálás alapján. A Magyar Tudományos Akadémia kiadóhivatala, Budapest, 1882. 36. Ha ennek alapján kezdünk el keresgélni, akkor még azt is meg lehet mondani, Baranyában mely településen hány román nyelvű ember lakott.A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Kiadja az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1882. 30–39.

Az ide tartozó táblázatot, hogy a lapon elférjen, egyszerűsíteni (valamint a neveket rövidíteni, a betűméretet csökkenteni) kellett. Márton nem más, mint Drávaszentmárton, György Szentgyörgy, Szekcső pedig Dunaszekcső. Kimaradt a felekezetek „egyéb” rovata. Siklóson 12, Pécsen 7 ember tartozott ebbe a közelebbről meg nem határozott kategóriába. Szintén kimaradt a nyelvek közül az „egyéb hazai nyelvű” és a „külföldi nyelvű” rovat. Az előbbibe Pécsen 280-an, az utóbbiba Siklóson 16-an, Mohácson 38-an, Pécsen 1.236-an tartoztak. Lapalji jegyzet tudósít arról, hogy a pécsi „külföldi nyelvűek” nagyobbrészt bosnyákok. Kimaradtak a rutének is, akik közül 2 lakott Pécsen. Kimaradtak a táblázatból az unitáriusok is. Siklóson 1, Pécsen 3 élt. Nincsenek rajta a táblázaton a görög katolikusok. Siklóson 25, Pécsen 13, Mohácson 2, Bánban 1 élt. Nem szerepel az alábbi táblázatban a „beszélni nem tudó” rovat sem, jelentsen a kifejezés bármit is. Elmaradt az is, hogy az egyes településeken hány ház volt. A számok alapján arra lehet jutni, hogy Kölkeden 4,61, Okorágon 10,15 ember lakott egy-egy házban. A többi településen általában 5–7 ember jutott egy házra. (Pécsen 8,96, de a városi bérházakat nyilván nem szabad egy kalap alá venni a falusi házakkal.) Az „írni-olvasni tud” rovatot meghagytam, mert érdekes.

A legalacsonyabb az írni-olvasni tudás Bolmányon: 10,43% (a horvátok és szerbek aránya 57,35, a görögkeletieké 59,40%) és Drávaszentmártonban: 11,63% (a horvátok és szerbek aránya 76,61, a római katolikusoké 87,61%). A legmagasabb az írni-olvasni tudás Siklóson: 58,89% (a magyarok aránya 81,47%, a római katolikusoké 57,60%, a reformátusoké 26,74%), Pécsen: 62,86% (a magyarok aránya 71,20%, a római katolikusoké 88,44%) és Kölkeden: 67,51% (a magyarok aránya 89,83%, a reformátusoké 86,74%.) A többi településen az írni-olvasni tudók aránya 30–40 százalék volt 1880-ban.

Az egyszerűsítés után a következő kategóriák maradnak:

1. lélekszám összesen
2. magyar
3. német
4. szlovák
5. román
6. horvát-szerb
7. római katolikus
8. görögkeleti
9. ágostai
10. református
11. izraelita
12. írni-olvasni tud

Ők azok 478-an az 5. oszlopban, akik tíz év alatt egytől egyig meghaltak, elköltöztek vagy magyar – netán más – anyanyelvűekké lettek, de ez nem mindannyiukat akadályozta meg abban, hogy otthon a gyerekeikkel továbbra is románul beszéljenek. A táblázatban leírt állapotot nem könnyű összehasonlítani a tíz és húsz évvel későbbi népszámlálások eredményeivel, és megmondani, mi lett ezzel a 478 emberrel, mert közben az adatfelvétel szempontjai is módosultak. Elképzelhető, hogy román anyanyelvűként azért tűntek el a statisztikusok térképéről, mert (utólag nem megállapítható, de nem csekély százalékban) romák voltak, akiket 1890-ben és később már más anyanyelvűként regisztráltak. Gilvánfa községről azt találni a Wikipédiában, hogy ma az ország legszegényebb, teljes mértékben romák által lakott települése. Ebbe az irányba mutat az is, hogy az 1890-es népszámlálás Bolmányban 187, Kölkeden 54, Kákicson 51, Szentgyörgyön 60, Mohácson 121, Drávaszentmártonban 136 „egyéb nyelvű” személyt talált, vagyis olyat, aki nem illett a lehetőségként felkínált magyar, német, szlovák, román, rutén, horvát, szerb, vend kategóriákba.A magyar korona országainak helységnévtára. Szerkeszti dr. Jekelfalussy József. Kiadja az Országos Magyar Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1892. 60–80.

A statisztikák alapján sok más helyen lehet a baranyaihoz hasonló kiegyensúlyozatlan, felemás nyelvi helyzetet találni. Mindenesetre Szabolcs érdekes hely lehetett 1900-ban: 14.985 magyar anyanyelvű tudott németül, 17.951 szlovákul, 1.818 románul, 1.289 ruténül, de a megyében mindössze 707 német, 2.055 szlovák, 71 román és 154 rutén anyanyelvű személy élt. Ha ez igaz, akkor az utóbbiak egyfolytában olyan magyarokba futhattak, akikkel a saját (német, szlovák, román, rutén) anyanyelvükön tudtak társalogni. (Közlemények, 1907, 414–437.; Évkönyv, 1901. 24.)