A rend, amit csinálsz, na az kellett csak nekünk!
Kapálóztunk, mint a csapdába ejtett farkaskölykök; kit érdekelt, melyik hang miből kerekedett, mi volt, amikor talán még hang is alig volt, a felnőtt ősidőkben vagy sötét, óangol délutánokon milyen hangváltással gyapálták egymást a féltékeny hentessegédek. Szelesen, nyugtalanul fészkelődtünk, amíg lassan rávezettél bennünket (vagy ahogy az angol mondja, ránkhajnalodott), hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell, efelől nem hagytál kétséget. Ez azóta is így van. Ebben a rendben, amit csinálsz nekünk, ez az origó. Hogy momentán, teszem azt, nincs annál fontosabb, mint hogy most akkor részleges avagy teljes hasonulásban élünk-e.
Hogy tényleg a szabadság a rend, hát ebbe többször is bele kellett halni. Lázadtunk, adjál rendet, morogtuk, mondd meg, mi a szabály! És te megmondtad, mindig kis kaján kiegészítéssel, mint amikor valaki még kéjjel megforgatja a tőrt a tapasztalatlan párbajozó mellében: „de amúgy minden úgy van jól, ahogy van; ehhez tartsátok magatokat, édeseim.” Szóval, a rend az, örjöngtünk, hogy van mindenféle, csak tudni kell, mi a rend? Pontosan, válaszoltál, mint egy ifjú Zen mester, ez a tananyag; amúgy meg hagyjatok.
Pokoli nehéz kurzus volt, a vizsgán először mind megbuktunk. Aztán lassan, fokozatosan javítottunk: mondani mindent szabad – elégséges; gondolni végképp mindent szabad – közepes; szeretni is mindenhogyan szabad – jó; de élni – na igen, jeles, csak a legjobbaknak jár. Közben eltelt néhány év, a komolyabb versek óta némileg mi is komolyodtunk. Ellenfél kell minden komoly dologhoz, mondtad, és mi igyekeztük felvértezni magunkat. A szabadon hagyott bőrfelületek épségéért mindenki maga szavatol.
Merre, hová, hány órakor, milyen vonattal – biztonsággal tájékozódsz a világ emberszerkesztette rendjében, kívülről fújod a menetrendet, és akár egy vaktérképen is eligazodsz. Aztán néha persze te is lekésed a csatlakozást, és eltévedsz a szív néma tájain. Egy jó hátizsák, egy postai ügyintézés megnyugtat. A kapott borítékokat újrahasznosítod; a sajátodat áthúzva ráírod az új címzett nevét, továbbadod. Van egy csomó ilyen borítékom, Ádám-betűkkel.
Figyelni arra, ami a feladat, mondod, mint aki nagyító lencséje alatt vizsgál egy ritka spórafajtát, mert talán épp így, épp most ragadható torkon: a lényeg. Hogy teszem azt, a Pokol cselekménye 72 óra alatt zajlik le, s ebből Dante kb. 24 órát tartózkodik ott (megjegyzem, ez a körülbelül tőled merőben szokatlan…). Hogy a Makrancos hölgy ne legyen-e inkább Hárpia. Hogy a Büszkeség Napjában a büszkeség védhető-e. És hogy miként kell jól kibírni, ami felkavar. Könnyű elkóborolni a rengetegben. Na, ehhez kell a rend, amit csinálsz nekünk.
