Nádasdy Ádám
Rovarirtóval a szavak erdejében
(Nyelvi környezetvédelem)
[Népszabadság, 1997. július 21.]

Miért van hosszú nyaka a zsiráfnak? Azért, mondanák sokan, mert az elôdei csak a magasban találtak ennivalót, nyújtogatták a nyakukat, mely ettôl kissé megnyúlt; ezt a szerzett tulajdonságot átörökítették utódaikra, akik életük során továbbfejlesztették, majd továbbadták és így tovább. Ezt a magyarázatot sok mûvelt ember is elfogadná, pedig teljesen téves. A biológia kimutatta, hogy az információ csak a nukleintôl a protein felé tud áramlani, visszafelé soha. Azaz: az élet során ,,tanultakat'' nem lehet átörökíteni. Punktum. Örökletes tulajdonságok csak mutációval jönnek létre.

Minden tudomány attól érdekes, hogy olyasmit tanít, ami a naív szemlélô szerint nem úgy van, sôt aminek a ,,józan paraszti ész'' az ellenkezôjét vélné igaznak. Mármost ha ez igaz olyan klasszikus, bevett tudománynál, mint a biológia, mennyivel inkább így van egy viszonylag fiatal (mindössze 200 éves) tudománynál, mint a nyelvészet!

A nyelv higgadt vizsgálatát már az is nehezíti, hogy a nyelv nehezen hozható sajátmagunktól kellô távolságba, ami pedig a véleményalkotáshoz szükséges volna. Gyakran olvasok ma is ilyet: ,,nyelvünk, magánhangzóink, ,ban/ben' ragunk'' – miközben a biológus nem ír olyat, hogy ,,sejtmagjaink, nyirkunk, mellékvesénk'', pedig sejtmagjai mindenkinek vannak. Elkelne tehát némi távolságtartás, mielôtt a nyelvrôl – bárki nyelvérôl – nyilatkozunk.

A nyelvvel kapcsolatos tévhiedelmek egyike az, hogy a nyelvben bizonyos dolgokra ,,szükség'' volna, másokra meg nem. Sokan azt hiszik, hogy idegen szó átvétele csakis akkor helyeselhetô, ha arra ,,szükség'' van. Egyrészt szögezzük le, hogy a nyelvben semmit sem lehet ,,helyeselni'' (ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk), másrészt a nyelvben nem értelmezhetô a ,,szükség'' fogalma. Igaz, a nyelvek sokszor az új jelenségekre, találmányokra azok nevét is átveszik (telefon, kommunális), ám sokszor éppen a régi szavaikat alkalmazzák (pl. a magyar kocsi, piac, felhív szavakat száz éve még ismeretlen dolgokra használjuk); és fordítva, régi és változatlan dolgokra egyszercsak új szavakat vesznek át (pl. a magyarban a német sógor, az ótörök kék, a latin sors), holott e dolgok nyilván azelôtt is ismertek voltak. A dolog és szó közti kapcsolatot az is bonyolítja, hogy új jelenséget, alosztályokat nemcsak szavakkal, hanem szerkezetekkel is ki lehet fejezni. A magyarban például két gyümölcsöt (német Pfirsich – Marille) ugyanazzal a névvel illetnek: barack, de persze pontosítható, hogy ôszi vagy sárga. Most akkor van vagy nincs a magyar nyelvben szó e két gyümölcsre? Ha van, miért jó ez? Ha nincs, miért baj? Ezek nem értelmes kérdések a nyelv igényes tanulmányozója számára.

A régi magyarban nem volt a/az névelô, s csak jóval a honfoglalás után alakult ki. Szükség volt rá? Talán, hiszen a németben is van; de akkor a cseh nyelvnek miért nincs mindmáig szüksége névelôre? És vajon ha akkoriban élünk, kétségbeesetten hadakoznunk kellett volna ez útálatos najmódi labanc rákfene, a névelô ellen?

Azt sem mindenki látja világosan, hogy az idegenbôl átvett szavak nagyban gazdagítják a nyelvet. Milyen jó, hogy a magyarban a helytelen szó mellett az inkorrekt is létezik, hiszen például az üzleti életben más a helytelen lépés és más az inkorrekt lépés. Az idegen szavak elôször mindig ,,kilógnak'' a nyelvbôl, és fokozatosan illeszkednek be – vagy kihullanak. Ezt nem valamiféle ,,szükség'' szabályozza. Nem tudjuk, miért lehet hagyomány helyett tradíciót is mondani, míg személyiség helyett sosem mondunk perszonalitást.

Vegyünk két mondatot: A pásztorok szerdánként a kocsmában táncolnak, illetve A kompjúteres innováció alfája és omegája a szoftver. Mindkettô (az és, a kivételével) csupa idegenbôl átvett szóból áll. Persze, az elsô mondatot én is ,,magyarabbnak'' érzem, de ez csak az átvételek régebbi volta miatt van: volt idejük elmagyarosodni. Majd ötszáz év múlva a második mondatot is magyarnak érzik. Miért volna ez baj? Miért volna épp most olyan kitüntetett kor, hogy ebbe az állandó folyamatba (átvétel – beillesztés – elmagyarosodás) bele kellene avatkozni? Hogy mit emel be a nyelv, hogy merre változik, nemigen lehet befolyásolni, azt a közösség spontán dönti el.

Tévedés továbbá, hogy bármely nyelv fejlôdne vagy ,,romlana'', hanyatlana. A mai olaszt nem lehet sem a latin nyelv fejlettebb, sem pedig romlottabb változatának tekinteni; a nyelvek, amióta ismerjük ôket (kb. 6,000 éve), nem mutatnak minôségi változást, nem lesznek sem egyszerûbbek, sem bonyolultabbak, sem jobbak, sem rosszabbak. A ma élô nyelvek között sincsenek ,,primitív'' nyelvek. Ezt nehéz elfogadni, hiszen a társadalom, a kultúra, a hit nagy fejlôdésen ment át – mégis így van, a nyelv ugyanis inkább az ember biológiai lényéhez kapcsolódik, mint szellemi-kulturális lényéhez. A nyelv szerkezete, rendszere nem tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; példa erre a hímnem-nônem, mely egyes nyelvekben hiányzik, ám ez korántsem mutatja azt, hogy beszélôiknek a férfi-nô megkülönböztetés kevésbé volna fontos. Az egyetlen nyelvi terület, mely valamennyire összefügg a társadalom életével, a szókincs. Valóban, bizonyos szavak megjelenése-eltûnése jelezheti az élet változásait (pl. sztahanovista), de – mint láttuk – itt sincs szükségszerû, logikus kapcsolat (pl. a párttag szó változó súlyát, tartalmát az utóbbi évtizedekben nem tükrözte e szó nyelvi viselkedése, vagy új szó megjelenése).

A nyelvész számára kevésbé érdekesek, a laikust viszont annál inkább érdeklik (néha bosszantják) azok az újítások, melyek nem a kifejezendô tartalommal vannak összefüggésben (azaz nem mást fejeznek ki, mint az addig használt alakok), hanem a beszélô érzéseit, helyzetét, hozzáállását mutatják – azaz társadalmi jelzôeszközök. Ide tartozik a tájszólás, a szleng, a trágárság. Ezeket óvni, gondozni kell. Van helyzet, ahol sokkal megfelelôbb azt mondanom: Kilóg a belem a melótól, mint azt, hogy Belefáradtam a munkába, mert a megszólítottak így fognak maguk közé tartozónak érezni. A beszéd fontos feladata a közösségvállalás – ugyanúgy, mint az öltözködésé. A divatok, népviseletek, esküvôi vagy szabadidôruhák nem alapfeladatukban különböznek (hiszen egyaránt védik testünket az idôjárás viszontagságaitól), hanem abban, hogy viselôjüket egy adott közösség, nem, korcsoport, helyzet részévé teszik.

Sörözgetés közben valaki Mexikóról mesélt: fölkereste az ôserdei indiánokat is, részt vett katolicizmusba oltott, de mélyen pogány jellegû miséjükön. Vallásról, Istenrôl, pogányságról került szó, és ott ülô fiatal barátunk kiszorult ebbôl a felnôttes eszmecserébôl. Aztán egyszercsak megkérdezte: A bennszülöttek milyen szerkóba nyomulnak? (Azaz: milyen viseletben járnak?) Komoly, érdeklôdô kérdés volt, a társaság nem is vette észre az éles stílusváltást. Én pedig, nyelvész agyammal, elgondolkoztam: a fiú a szleng használatával visszahozta magát a beszélgetésbe, jelezte, hogy van hozzá köze, hogy fiatalos értékrendjét – a nemzedéki szakadékot áthidalva – hozzákapcsolja e komoly beszélgetéshez. Súlyos hiba lett volna rápirítani, mert ezzel mintegy visszautasítottuk volna közeledését.

Hasonló körültekintést, higgadtságot ajánlok a sokat vitatott idegen (fôleg angol) nyelvû feliratok, reklámok ügyében. Az utóbbi hetekben sokan írtak ezek ellen a sajtóban, s nem vonom kétségbe értékféltô jószándékukat. E ,,konzervatívabb'' véleményekkel szemben nyelvészek egy csoportja (magam is) nyilatkozatban fejezte ki, hogy nem javasolja adminisztratív tiltás vagy bírságolás bevezetését. Lehet, hogy sokakat irritálnak az üzleti élet divatkilengései, dehát a divat már csak ilyen. A magyar nyelvet mindez a legcsekélyebb mértékben sem fenyegeti. Ráadásul a reklámipar tudja, mit csinál: ha nem volna az angol, francia, stb. elemeknek ,,hívása'', társadalmi jelzôszerepe, sôt: ha a közönség undorral elfordulna ezektôl, akkor nem használnák. Burjánzásukat magánemberként persze bárki elítélheti, de nyelvészként vagy törvényalkotóként nem.

Szemléletváltásra van szükség a nyelv mûvelésével, ápolásával kapcsolatban, olyasfélére, amilyen a természettel kapcsolatban már lejátszódott. Emlékszünk ott is a ,,hôsi'' idôkre, amikor azt hittük: leigázzuk, ráncbaszedjük, ,,fertôtlenítjük'' a természetet. Nem lesz többé kártékony rovar, burjánzó gyom, szikes sivatag, mindent megold a rovarirtó meg a folyók elterelése. Ha nem tetszett valami, odacsaptunk. Aztán megértettük: nem kell mindenbe beavatkozni, hagyni kell a természetet, különben megbillen az egyensúlya, és éppenséggel elvadulhat, rossz irányba csúszhat, holott a belsô egyensúlya a legfontosabb. Mindenekelôtt tanulmányozni kell a természetet, tudományosan vagy akár amatôr természetjáró módjára. Csendben, alázattal figyelni mûködését, és csak aztán, ha nagyon muszáj, finom kézzel picit segíteni, egy-egy növénynek, állatnak nagyobb esélyt adni. Jobb a szúnyogok hadát eltûrni a tóparton, mint döglött halak között fürödni. Jobb eltûrni embertársaink másféle vagy bosszantó nyelvi megnyilatkozásait, mint örökös szekírozással és ítélkezéssel elijeszteni ôket a nyelv szeretetétôl, a szavak mérlegelésétôl, a maguk értékeit, társadalmi helyzetét, életkorát – akár efemer divathóbortokkal is – kifejezô nyelvhasználattól.

A nem magyar nyelvû feliratok kihelyezését már csak azért sem korlátoznám, mert a Kárpát-medencében ez nem bölcs dolog. Mi is nagyvonalú többnyelvûséget várunk el a környezô országoktól, vagyis hogy mindenki olyan nyelven írhassa ki a kiírnivalóját, ahogy a hagyománya vagy az üzleti érdeke kívánja. Isten ments, hogy ezt éppen a Magyar Köztársaság korlátozza. Vagy talán taxatív listát csináljunk, hogy mely nyelveken szabad kiírni valamit és melyeken nem? Románul igen, angolul nem?

Egészen más dolog az idegen szavak ködösítô, fitogtató vagy kirekesztô használata, amikor tehát olyat mondunk-írunk, amirôl tudjuk, hogy mások nehezen értik. Ez azonban nem nyelvészeti, hanem erkölcsi kérdés; ráadásul ezt magyar szavakkal is ugyanúgy el lehet követni. Hány hatóság ír riasztó jogi hangvételû levelet, amely – akár színmagyar szakaból szôve – a címzettnek érthetetlenül és fenyegetôen hangzik? Errôl az embereket vaalóban le kell nevelni, ugyanúgy, mint más visszás magatartásformákról. De, hangsúlyozom, mindez már nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat (szaknyelven: a ,,beszéd'') körébe tartozik.

Föl nem foghatom például, hogy nyelvész – mint nyelvész! – hogyan nyilatkozhat a trágár beszéd ügyében. Hiszen ez tipikusan nem a nyelvet, hanem annak társadalmi használatát érinti. A trágárságok hagyományos magyar szavak, hangalakjuk, ragozásuk, mondatbeli szerepük semmi szabálytalant vagy ,,romlottat'' nem mutat: egyedül társadalmi jelzôszerepük sajátos. Ha ez nyelvi kérdés volna, akkor a bírálók nyilván a trágárságok illedelmesebb szavakkal való helyettesítését javasolnák, pl. Ki a hímvesszô törôdik ezzel? vagy A prostituált életbe! Ezt nem ajánlja senki; eszerint nem a szavakkal van baj, hanem a tartalommal, vagyis hogy a nemiséget, anyagcserét, stb. emlegetik az emberek. (Mintha az optikus zsörtölôdne, hogy a szemüveggel mindenféle rondaságot is megnézünk.) Ám az, hogy mirôl beszélünk, tehát mondataink tartalma, egyáltalán nem a nyelvészet illetékessége – hiszen akkor a nyelvész fölemelhetné szavát a Kétszer kettô az öt mondat ellen is, mivel helytelen tartalmú. De nem teheti, mert e mondat nyelvileg kifogástalan. Hitler gonosz és uszító beszédei ugyanolyan kifogástalan németséggel szóltak, mint Thomas Mann szép és igaz regényei. Van, aki úgy fogalmaz: nyelvünk ,,elszemetesedett''. Ez értelmetlenség: a beszéd talán elszemetesedhet, ugyanúgy, ahogy talán a gondolkodás vagy az érzelmi világ is – de a nyelv nem. Legföljebb változhat, mint ahogy változik is, amióta létezik, és ez így lesz a jövôben is, ám változásai nem okoznak gondolkodásbeli vagy pláne erkölcsi változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom se tükrözi a nyelvet.

A nyelv mûvelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre, és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvmûvelônek segítenie. És igen, helye van a nyelvi illemtannak, ahogyan a jó illemtanár is megtanítja: hova kell nyakkendôben és hova kell bermudában menni, és hogy a kettô nem ötvözendô. De rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova nyakkendô felvételét ajánlja.

Úgy kell a nyelvet mûvelni – ha tetszik, védeni! – mint a modern környzetvédelemben a természetet. Rossz szolgálatot tesz a nyelvnek és használóinak, aki rovarirtóval jár a szavak erdejében. Még akkor is, ha fülébe egyik oldalról újangol dal rivall, a másik oldalról szúnyog koma hegedül.