Kedves Ádám,
őszinte kérdésre őszinte válasz: tartalmilag közelebb állok Salamon véleményéhez, mint a Te válaszodhoz.

Szóval szerintem csúsztatsz. Mert még ha igaz is volna a leíró, pozitív tudomány eszménye, Te a Magyar Narancsba írott cikkeiddel (amelyeket - félreértés ne essék - imádok: imádok dühöngeni rajtuk), már csak műfaji okokból is a nyelvhasználathoz, a parole-hoz szólsz hozzá, s nem népszerűsítő cikkeket írsz értékmentes tudományodról. A rá való hivatkozás csak retorikai fogás (miközben - megint csak ne essék félreértés - renegeteget tanulok belőle). S természetesen egész vállalkozásodban korántsem vagy olyan nagyvonalú a nyelvhasználati gyomlálást szándékozó ún. nyelvművelő irányzattal, mint ahogy Salamonnal vitatkozva tetteted, hiszen az egész a nyelvművelés ellen irányul. Tudjuk, jó okkal, hiszen az újabb magyar nyelvművelés néhány nagy kivételtől (Karinthy Ferenc, Timár György, Tamás Gazsi, stb.) eltekintve valami konzervativ idillt kergetett, nem egyszer nemzetieskedő velleitásokkal. Továbbá korántsem vagy olyan filozófiament, mint ahogy cikkedben beállítod Magad (ahogy bizonyára a leíró nyelvtudomány XIX. századi megalapítói sem voltak mentek a pozitivista filozófia előfeltevéseitől), mert  éppenséggel azt az értelmiségi bölcseleti magatartást jeleníted meg, amely - megelégelve a múlt század népboldogításait - nem akarja megmondani a népnek, hogy mi a jó neki. A vicc a dologban az, hogy ezt a radikális nyelvhasználati relativizmust a savoir - pouvoirs elve alapján (bizony, hogy ott van a hatalom minden tudásban) a tudomány tekintélyével legitimálod. Mármost, hogy a tudomány természetére nézve jogosan, azzal szemben is komoly kételyeim vannak. Nem értek a nyelvészethez, de a társadalomtudományokban a leíró, pozitív tudomány eszménye fölötte kétségessé vált (bizonyos, a XX. század második felében keletkezett teóriák szerint, amelyeket aztán végképp nem tudok megítélni, a természettudományokban is), s olyan tudományok, mint a történettudomány, vagy a politikatudomány, vagy a pszichológia számos irányzata, de még az is, amit posztmodern geográfiának hívnak, nagy nyomatékkal különbözteti meg magát a kemény tudományoktól. Mivel minden általam ismert társadalomtudományban ez legalábbis vitatott kérdés, nagyon meglepődnék, ha azt hallanám, hogy a Te szigorú ragaszkodásod a nyelvészethez, mint kemény tudományhoz, konszenzuális. Nem lehet, hogy az a polemikus pozíció, amelyben találod magad, téveszt meg? A botanika párhuzama a nyelvészettel szerintem azért nem stimmel, mert nem vagy növény. A kardiológus-példa egyébként remek slusszpoénja pedig azért nem, mert az orvos nem a biológiai szívvel találkozik, amelyet megfigyel, hanem X. vagy Y. szívével, amelybe (természetesen fölhasználva biológiai tudását) beavatkozik. Ha tetszik, nem a szívvel, hanem a szívhasználattal foglalkozik.
Baráti üdvözlettel
Sándor