A MaNcs szept. 13-i száma A nyelvromlás virágai címmel közöl cikket Salamon Jánostól, aki szerint Nádasdy Ádám a jubiláló Modern Talking rovatban már századszorra állítja: nincs olyan, hogy nyelvi romlás. Salamonnal az érintett nyelvészeti kérdésekről, melyeket itt nem érinthetek, magam is szívesen vitatkoznék (bár meggyőződésem, hogy a cikk kezelhetetlenül sokat markol). Örömmel vitáznék a következők ellenére:
Korrekt vitapartner bizonyosan nem sugallja, amit S. J.: „...mint mindig, most is a hatalomé és a nyelvészé az utolsó szó”. S. J. itt úgy tesz, mintha N. Á. tekintélyre, sőt hatalomra hivatkozna; a következő bekezdés már egyenesen így zárul: „a modern kor gondolkodói Marxtól és Nietzschétől Wittgensteinig és Derridáig a hatalom és a nyelv megszállottjai voltak” (mellesleg így, ömlesztve? — melyikük melyiké?). Rábízom azt is az olvasóra, hogy „a neonyilas jelmezbe öltözött életformák” vagy a „korosodó sorozatgyilkos” szövegbe csempészése milyen célt szolgál.
Nem lehet azt állítani, hogy egy szótár „fogalmakat meghatározó és a szavak helyesírását rögzítő” mű. A szótár valóban rögzít, de a fogalmakat is legfeljebb csak rögzíti. Ha persze a „meghatároz” itt „definiál” jelentésű, úgy a szótárak valóban meghatároznak — ez azonban triviális. Salamon nem gondolhat erre a jelentésre, hisz ő „a nyelvbe mint indázó természetbe való durva beavatkozás” (általa helyeselt) példájaként említi Johnson szótárát.
Egy nyelvész nem építheti fel érvelését egyetlen példa nélkül. S. J. filozófus, nem nyelvész; ezzel nem arra célzok, hogy a nyelvész tudása előtt hajoljon meg (ilyesmit senki nem szeretne, sőt. Tessék érvelni, semmit nem elfogadni. De példa hiányában nyelvészetileg érvelni bajos.
Rovatában mellesleg N. Á. ezer egyéb — magyar és általános — nyelvészeti kérdésről (is) ír, mikor szárazabb, mikor izgalmasabb stílusban, de mindig adatolva és érvelve. Nem foglalkozik monomániásan a nyelvromlással.
S tényleg, „miért van szükség szótárakra és helyesírási tanácsadókra, nyelvtanórákra és olvasószerkesztőkre”? — kérdezi S. J., mintha azt kérdezné, „Na, ugye hogy igazam van?” Nos, a bizonyára meglepő válasz: a nyelvnek — nincs rájuk szüksége Elegendő belegondolni, hány éve beszélik a magyar nyelvet, hogy mióta létezik emberi nyelv. Ebből hány éven át kísérték útján a kultúra fent említett áldásai? Előtte évezredekig egyfolytában romlott volna? És még egy rossz hír, ha már S. J. ezzel példálózik: igen, ha sorozatgyilkosunk ma rosszabb hatásfokkal gyilkol, az bizony romlás. Persze nem erkölcsileg. (Igaz, erkölcsileg, ugye, nem is javulás, ha csupán a kor hozza elő) De ugye a „romlás” szót a mi nyelvi kontextusunkban S. J. sem erkölcsi értelemben használja?