Salamon János írása („A nyelvromlás virágai: Modern Talking Back”, MaNcs, szeptember 13.) nagy vitát váltott ki, nem is emlékszem, mi volt utoljára ilyen sokaknak fontos. Az írásból én nagyszabású történelmi víziót veszek ki , amely szerint csak „a kor hatalma” uralkodik felettünk, amikor azt gondoljuk, hogy nyelvromlás nincs. Ebben a történelmi vízióban az emberiség történelme két szakaszra osztható, legalábbis (ha jól értem) a legfőbb hatalom tekintetében: az Istentől az ember vette át a hatalmat. A második korszakon belül „egy jó ideig nem volt világos, hogy milyen minőségében gyakorolja” az ember a hatalmat: Hegel szerint a bölcsesség jogán, de „ezt az ötletet sokan túlságosan kirekesztőnek találták”, ezért „a 20. század elejétől” az a nézet terjedt el, „hogy az ember nyelvhasználói minőségében jogosult új szerepére, egyszerűen azzal, hogy beszél és ír”.
Nem szívesen vitatkoznék a világtörténelem ilyen értelmezésével, hiszen mindenki úgy értékeli a világtörténelmet, ahogy akarja, olyan szakaszokra osztja, amilyenekre akarja, és olyan képeket használ e szakaszok jellemzésére, amilyeneket akar. Ehelyett csak értetlenségemnek adok hangot: nem értem ezeket a képeket, és azt sem, hogy a világtörténelem mely tényeit magyarázzák. Odáig világos, sőt egyenesen közhely, hogy az egyeduralkodó vallásos világnézetet felváltotta egy emberközpontúbb, de hogy az újkorban az lett volna a fő probléma, hogy „az ember milyen minőségében gyakorolja a hatalmat” (ki fölött?), az nem magától értetődő, (még sose éreztem, hogy nekem különösebb hatalmam lenne), mint ahogy az sem, hogy mit jelent „nyelvhasználói minőségemben” (vagy akár más minőségemben) gyakorolni azt a bizonyos hatalmat.
Salamon így foglalja össze a fordulat lényegét: „Úgy tűnt, most már valóban azonnali és végleges válasz adható arra a kérdésre, hogy a nyelv, a gondolat és a világ háromszögén belül hol áll az ember: a nyelvben.” Mivel az egyszerű Narancsfogyasztók számára esetleg nem világos, mit jelent „a nyelvben állni” (nekem az se világos, milyen lenne „a gondolatban állni” vagy „a világban állni”, esetleg a háromszög valamelyik másik, köztes pontján), Salamon a segítségünkre siet, és kifejti: a kései Wittgenstein és az analitikus filozófia szerint a világot az ember alkotja, méghozzá a nyelv segítségével ő szerinte ebből fakad a nyelvészeknek az a tévhite, hogy „ebben az új, nyelv által kreált világban a nyelvromlás természetesen elképzelhetetlen”. Nos, nyelvész vagyok, filozófiai tájékozottság hiányában nem tudom, mondtak-e az említett filozófusok olyasmit, hogy az ember a nyelv segítségével alkotja meg a világot. Ha mondtak, az ő bajuk. Még akkor is kérdés, hogy a nyelvromlás lehetetlensége levezethető-e az ilyen nézetből ő egyrészt logikailag, másrészt történetileg. Logikailag semmiképp sem. Bőven elképzelhető lenne, hogy a nyelv romlik, és ennek következtében a nyelv segítségével alkotott világ is egyre tökéletlenebb — miért is ne? De történetileg sem, hiszen a „nyelvromlás” fogalma a történelemben csak néhány helyen, néhány időszakban volt divatos, például a görög grammatikák születésekor (amikor azt próbálták bebeszélni az iskolásoknak, hogy csak Homérosz nyelve volt igazán szép, amit azok, szegények, nem is nagyon értettek már).
Nem állja meg a helyét, hogy azok, akik a „nyelvromlás” fogalmát tudománytalannak tekintették a nyelvészet történetében, mind a 20. század filozófiai irányzatainak hatása alatt állnak. Például Simonyi Zsigmond — hogy egy hazai szerzőre hivatkozzak — a 19. század végétől több helyen is óva intett a „nyelvigazitók” buzgólkodásától, akik a nyelvhasználatot bírálni és megváltoztatni törekedtek, és gúny tárgyává tette azokat, akik valamiféle szubjektív szempontok alapján hibáztatják ezt vagy azt a beszédmódot (mert az „nem szép”), vagy elképzelt logikai összefüggéseket kérnek számon a beszélőkön (mert egy bizonyos kifejezés „nem logikus”).
Nem világos, hogy Salamon pontosan kinek tulajdonítja, hogy „a köznyelv mint olyan rendben van”. Az analitikus filozófiára általában ez a nézet biztosan nem jellemző, hiszen ők inkább ennek az ellenkezőjét állították. Éppen azért tartották szükségesnek a természetes nyelv szemantikáját tudományos eszközökkel vizsgálni, mert pontatlannak találták (céljuk a természetes nyelvi állítások egyértelműsítése volt), és törekedtek pontosabb, formálisan tisztázottabb szemantikájú logikai nyelvek segítségével megfogalmazni tudományos állításaikat.
Érdekes társadalmi vonatkozásai is vannak annak, ahogy
Salamon a nyelvészet hozzáállását értékeli. Azt, hogy
Nádasdy objektív vizsgálatra méltónak tartja, Simonyival
és másokkal együtt néha egyenesen megvédi a standardtól
eltérő nyelvhasználatot, vagyis hogy a nyelvészek (a
„nyelvigazítók” és a botcsinálta nyelvészkedők
kivételével) évszázadok óta nem hajlandók helyből
letaplózni a
Kálmán László (nyelvész)