„A nyelvromlás virágai, avagy Modern Talking Back” c. cikkhez (Salamon János) és Nádasdy Ádám válaszához: „A leíró tudomány védelmében”. (Magyar Narancs, 2007. szept 13, 20)
Kedves Ádám,
Salamon félreértését Te már az első bekezdésben tisztázod:
„A cikk taglalja a nyelv filozófiai mibenlétét, beszél Wittgensteinról és követőiről, Isten, világ és ember viszonyáról, és a huszadik század közepén a filozófiában bekövetkezett ún. „nyelvi fordulatról”. Nem is volna hozzáfűzni valóm, hiszen ezek a kérdések — miközben roppant érdekesek — nem tartoznak a nyelvészet tárgykörébe, ugyanúgy, ahogy az élet mibenlétének, céljának fejtegetése nem tartozik a növénytan tárgykörébe.”
Az, hogy a nyelvészet (nyelvtudomány) lemondott, valamikor valóban Saussure, Boas és Bloomfield táján pl. Isten, világ és a nyelv kérdésének tárgyalásáról, lehet fájdalmas (én személy szerint fájlalom a nyelvtudomány eltremészettudományosítását, mindig is fájlaltam), de ez egyszerűen tény. Amikor elvégeztem az egyetemet, Zsilka János iskolájába is járva, arra kellett rájönnöm, hogy ami engem érdekel (és őt is érekelte), a nyelvfilozófia, hermeneutika, irodalomtudomány, stb. tárgykörébe tartozik: ezek a diszciplinák is foglalkoznak a jelentéssel és a nyelvvel, csak más szempontból.
Ahogy foglalkozik a nyelvvel az etika is, és Salamon összkeveri a nyelv etikus (pl. nem-hazudó) használatát a „nyelvromlással”. A nyelvtudomány jelenlegi állapotában éppen arra alkalmas, hogy a KÜLÖNBSÉGET nyelvhasználat és nyelvi struktúra között pontosan érzékeltesse. A különbséget Te pontosan leírod a válaszodban. Teljesen mindegy, suk-sükkel hazudunk-e, vagy a sztendernek elfogadott, pl. a nyelvművelők által is „jóváhagyott” formákkal: a hazugság hazugság marad. Salamon fejében a zavart az okozza, hogy azt gondolja: amit egy filozófus pl. a nyelv és világ viszonyának ontológiájáról megállapít, rögtön hatással van a nyelv hétköznapi, pl. etikai használatára.
Wittgenstein valóban nem volt nyelvész, nem is akart az lenni (korában még csak gyermekcipőben járt a mai értelemben vett nyelvészet, hiszen W. 1951-ben meghalt), de — Salamon számára zavaróan — valóban hivatkozik grammatikai szabályokra, stb. Csakhogy itt a szabály egészen más jelentésben szerepel: a nyelvészt a szabály MAGA érdekli, az összefüggése MÁS formákkal, stb., Wittgensteint a szabály MINT OLYAN, mindegy, milyen formában valósul meg: németben, ahogy írt, angolban, ahogy tanított; oroszban, norvégban — az utóbbi kettőt elég jól beszélte —, és „művelt” vagy „nem művelt” köznyelvben. Hosszasan ír a Filozófiai vizsgálódásokban arról, hogy mi a szbálykövetés, de neki a suk-sük éppolyan szabály, mint mindegyik más. Ezzel kapcsolatban NINCS értékítlete, mert nem is lehet.
Ahogy érdekli: van-e „privát”, csak az én számomra érthető nyelv, és a verdikt: van is, meg nincs. Van: mert persze bármit elnevezhetek magamban bárminek, ugyanakkor nincs, mert az ELNEVEZÉS gesztusa, művelete mindig ahhoz a nyelvhasználó közösséghez köt, akitől ezt tanultam: nem tudnék privát nevet adni valaminek, ha nem tanultam volna meg (általában) elnevezni (mint mindeki más). (Tehát a nyelvet beszélni: nem nagy hősiesség, mindenki tudja, az érdekes az, hogy miért akarunk harmóniában maradni a többiekkel, nem az — az ő számára — épp milyen eszközökkel).
Salamon cikkében nagy egybemosás van a Tractatus és a Filozófia vizsgálódások nyelvszemlélete között, de ezt fel-ki- (le-?) fejteni (LEdegradálni) hosszas munka volna, és olyan felületes és félművelt Salamon megértése (ahogy a többi filozófusról is), hogy nem is érdemes vele foglalkozni.
A szívnek VANNAK húrjai: ezt Te tudod legjobban, mint költő. És mint József Attila az Ódában még az anatómiát, a „pitvart” vagy „kamrát” is meg lehet említeni ezen húrok megszólaltatása céljából. De a bélrendszer működését nem az Ódából tanuljuk, az Ódából mást lehet tanulni: pl. hogy lehet megjeleníteni alapvetően kifejezhetetlen érzéseket. Hiszen ez a költő dolga. A tudósé más: neki épp a MINDENKI által szemmel láthatót, az érzékelhetőt kell bemutatnia, rendszereznie, az összefüggéseiket feltárnia. Amit a tudós lát: mindig is ott volt, csak nem látta úgy senki. Amit a költő feltár: senki sem tudja, hogy van-e, vagy ott van-e: de amit mond róla, olyan hihető és SZÉP, hogy akár ott is lehetne.
Vagyis a nyelv, ami valóban teljesen átszövi az életünket, annyira sokféle, amilyen sokfélék vagyunk, s miután nincs nagyon másunk, azt az arcát fogja mutatni, amivel közelítünk feléje. Pont Wittgenstein volt, aki mindent elkövetett, hogy tudatosítsa: roppant felelőséggel tartozunk, amikor a nyelvet használjuk. Minden kiejtett szavunk éltethet és ölhet. De a „megláthatnánk” éppúgy éltethet, ahogy ölhet a „megláthatnók”, és megfordítva.
Köszi, hogy elküldted,
Géza