Nádasdy Ádám
Válasz Dr. Hende Csaba, az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára levelére
[Magyar Narancs, 2001/11/15]

Tisztelt Hende Úr!

A lap nov. 1-jei számában hosszú válaszban bírálta a reklámnyelvtörvénnyel kapcsolatos cikkemet. Megtisztel, hogy vitába szállt velem, és az is, hogy hangsúlyosan kitért költôi tevékenységemre, bár nem esett jól, hogy a "költô és hadvezér" meg "a magyar nyelv felkentje" címkékkel illetett. Én Önrôl ilyen hangnemben nem írtam, a nevét sem említettem cikkemben. Nem tudtam, hogy Ön írta a törvény kifogásolt részeit; iróniámmal ezek szerint megbántottam. Ön azt sugallja: tartózkodjunk egymás bírálatától -- csakhogy a kettônk írásai közt van egy fontos különbség: amit Ön ír, abból törvény lesz, mindnyájunk életét befolyásoló, míg az én jambusaimat legföljebb széplelkû postáskisasszonyok olvassák. Ezért bírálói viszonyunk nem kell, hogy kölcsönös legyen.

Látszik, hogy Ön lelkes, a magyar nyelv iránt érdeklôdô ember. Vélekedései között azonban téveszmék és féligazságok is vannak. Ezeket ki kell igazítanom, különösen így, hogy teljes ornátusban, mint államtitkár hirdeti ôket.

1. Ön azt hiszi, hogy a magyar nyelv a magyar nép alkotása. Téved. Ha igaza volna, akkor a magyar nem volna finnugor nyelv: hiszen hogyan alkothatott volna egy nép olyan nyelvet, mely 90%-ban megegyezik távoli, számára rég feledésbe merült népek nyelvével? Az Ön nézetét -- a magyar nyelv szokatlan alakja, látszólagos rokontalansága miatt -- a 19. század folyamán sokan vallották, pedig ahogy a görög nyelvet sem a görög nép alkotta, hanem az ôsindoeurópaiból örökölte, úgy a magyar is megszakítatlanul öröklôdött az uráliból. A mai magyar -- a szónak egy nagyon lényeges értelmében -- ugyanaz a nyelv, mint amit uráli ôseink beszéltek. Ön azt kérdezi: ki az örökhagyó? A válasz: az ugor beszédközösség, mely viszont a finnugortól, az meg az urálitól örökölte. Lehet, hogy halszagúak az örökhagyók, de nekünk ez van. Üsse föl a Történeti-Etimológiai Szótárat (szerk. Benkô Loránd), és minden esetben azt fogja találni a nem-kölcsönzött (tehát "eredeti") magyar szavaknál: "Ôsi örökség."

2. Ön úgy véli, a televízióra "ma sincs megfelelô magyar szavunk", de nem indokolja, miért nem tartja ezt megfelelô magyar szónak. Talán mert idegen eredetû? Ez téves felfogás, ugyanis csak a használat, a közismertség, a nyelvbe való belesimulás számít. Márpedig a televízió nem tartalmaz a magyartól idegen hangot, könnyen ragozható és képezhetô, mindenki ismeri és használja. Ezzel a logikával a rádió, motor, melódia, vírus szavakat se tarthatja megfelelônek, hiszen azok is latin-görög eredetûek. Itt némi következetlenséget látok, mert levele más helyén az angol pub helyett a szláv kocsma szót ajánlja.

3. Helyesen látja, hogy "a magyar nyelv képes volt évszázadokon keresztül befogadni, és [...] a maga képére formálni az idegen szavakat". De azt tévesen hiszi, hogy "mára ez a folyamat megszakadt. [...] Nincs idô befogadni, átalakítani, magunkévá tenni, hanem csak kritikátlanul átvenni." Ezt a súlyos állítást nem igazolja a nyelvészet. Sôt, éppen a televízió szó a cáfolat: ezt a magyar nyelv mind kiejtésében (hangsúly az elsô szótagon), mind helyesírásában (hosszú í, ó, illetve -z-), mind alaktanában (a latin nominativusi -io visszállítása a magyar hagyománynak megfelelôen) átalakította, sajátosan magyarrá tette. Nem ismerek más európai nyelvet, ahol e szót ilyen alakban használnák. Nincs alapunk azt mondani, hogy a frissen átvett diszkó, karate, mobil, klón(oz) vagy macsó szavakat a magyar kevésbé tenné a magáévá, mint a régebben bekebelezett opera, cigaretta, poén vagy petróleum szavakat.

4. A "Maximum íz, no cukor" ugyanolyan kedvesen önironikus, mint annakidején Csokonai Dorottyájának vagy Karnyónéjának félig megemésztett idegenszerûségei. Azt üzeni: na, gyerekek, ennyit azért ugye tudunk külföldiül? Hiszen az egyetlen idegen elem benne a no szócska (= angol "semennyi"). Ezek a játékok (a nyelvészetben az ilyet "makarónikus" szövegnek hívják, ilyen pl. Petôfi Diligenter frequentáltam kezdetû verse) nem ártanak a nyelvnek, sôt annak életképességét, a hibridizációra való alkalmasságát mutatják -- ami, mint a biológiában is, a fennmaradás legbiztosabb záloga. A nyelvnek nem ez, hanem a kényszer- és tükörfordítás árt igazán, ennek veszélyét mutattam meg az Ön törvénytervezetében.

Végül megjegyzem, hogy Ön félreértett: "meglepô, hogy a nyelvész-költô rendben lévônek tartja a jelenlegi helyzetet" -- írja. Holott azzal kezdtem: "magával a kívánalommal általában egyetértek: a jóízlés, az emberi figyelmesség diktálja, hogy [...] írjuk ki és mondjuk be a dolgokat magyarul is", ezt "udvariassági, sôt végsô soron erkölcsi kívánalomnak" neveztem, és utaltam is a szerintem követendô stratégiára. Csak azt nem helyeslem, hogy ennek törvényi úton szerezzünk érvényt.

Tisztelettel
Dr. Nádasdy Ádám
a nyelvtudomány kandidátusa
tanszékvezetô egyetemi docens


Modern Talking