Nádasdy Ádám
Engedjétek hozzám a bunkókat
[Magyar Hírlap, 2001/12/24]

Az ember ilyenkor megossza, amije van -- mondta a fiatalember a villamoson a társának, és megvonta a vállát. Bólogattak. Kômûvesek vagy szobafestôk lehettek, kászálódtak lefelé a Nyugatinál, nyilván ingázók, mentek haza. Az ünnepekrôl beszélgettek, meglehetôsen durva stílusban: ,,Az anyósom, b***meg, az, na szóval valahogy lepirítsa a pulykát, hát az valami k***a jó'', meg ilyeneket mondtak. Bunkók voltak, nincs mese. Csak az a mondat, az olyan szép volt, hogy az ember megossza, amije van, így, a nyelvtani hibával. Láttam a szemem sarkából, hogy egy sovány úr, olyan könyvelôféle, picit elôrehajol, talán diszkréten oda akarja súgni: megosztja, mint amikor az ember azt mondja: uram, nyitva van a slicce. Aztán az úr csak sóhajtott, rám is nézett: bunkóság ellen nincs orvosság.

Elgondolkoztam a bunkóság ismérvein. Ha a mészfoltos ruha, a kérges kéz alapján minôsítem ôket bunkónak, régimódi vagyok, szinte feudális. Az, hogy valaki munkásember, parasztlány vagy cigányasszony, csak annyiban érdemes a ,,bunkó'' címkére, amennyiben magát a társadalmi osztályt, a csekély iskolázottságot, a szûk mûveltséget minôsítem ezzel az elítélô szóval. Persze van, aki így használja, lelke rajta, csak tudni kell, hogy ez bizony becsmérlô csoportcímke, amely egy emberi kategóriát (a személyek egyéni értékeinek vizsgálata nélkül) leszól. ,,Nem engedem, hogy a lányom hozzámenjen egy ilyen bunkóhoz'' -- ha ezt olyankor mondja a zord apa, amikor a vôlegény dolgos, józan, becsületes, csak épp mûveletlen, mert mondjuk nem használja a -tjuk, -tjük végû igealakokat, nem a fiatalembert, hanem a társadalmi csoportot ítéli el. Joga van berzenkedni attól, hogy egy nagyon másfajta ember kerüljön vele rokoni kapcsolatba: ezek lélektanilag érthetô dolgok, de ezt becsmérlô címkével ,,megindokolni'' helytelen. Hiszen az érintett bunkók e bunkóságukat nem maguk választották, hanem saját közegükben tanulták, azaz kulturális értelemben örökölték -- így nem is kárhoztathatók érte. Ez a bunkóság tehát erkölcsileg semleges. Nevezzük ezt ,,hozott bunkóságnak''.

Igaz, számos példa van arra, hogy valaki ,,hozott bunkóságát'' levetkôzve, a mûvelt beszéd- és viselkedésközösségbe lépjen át, de ezt megkövetelni nem lehet. Az iskolának fontos feladata a kiemelkedés útját megmutatni -- de hogy erre az útra rálép-e valaki, neki kell eldöntenie. Ne feledjük, az embernek saját (bármily szerény) kulturális, mûveltségi és nyelvi közegébôl kiemelkedni olyasféle megrázkódtatás, mint másutt letelepedni: van, aki remekül bírja, van, aki élete végéig kínlódik, van, aki a váltás gondolatát is elutasítja, és van (talán ez a legtöbb), akiben az egész fel sem merül. Miért lenne más, mint ami?

Nyelvész vagyok, engem az egésznek a nyelvi vonatkozása érdekel. Az imént azt írtam, hogy a villamosbeli kômûves, bár szép gondolatot fogalmazott meg, hibás nyelvtani alakot használt. Visszavonom. Nem szabad hibásnak neveznünk, ami neki a természetes, saját kulturális közegében örökölt viselkedésmintái közé tartozik. Így beszél az édesanyja, attól tanulta. Ha kitartanék, hogy hibásan ragozza az igéket, oda lyukadnék ki, hogy nem tud rendesen magyarul. Hogy rosszul beszéli az anyanyelvét. Ez olyan abszurdum, mintha azt mondanám, a hal rosszul lélegzik, mert nem jön föl levegôért. A kômûves alighanem jó iskolába járt: nem az igeragozással nyaggatták, hanem az ünnep lényegét tanították meg neki. (Ha jól vettem ki a szavaikból, arról beszéltek, hogy valami kellemetlen, szegény rokont is meg fognak hívni karácsonyra.) Az iskola mutassa föl, milyen a mûvelt nyelvhasználat, mintegy ajánlja föl ennek elsajátítását, de a lényeg nem az igeragozásban, hanem az erkölcsben van. A ,,hozott bunkóságnak'' olyasféle feltûnô ismérve a mûvelt normától eltérô nyelvhasználat, mint más csoportoknál a bôrszín. Szálljon magába mindenki, aki a mûveletlen nyelvtannal élôket (szakszóval a ,,szubsztandard'' vagy ,,vulgáris'' beszélôket) bunkónak nevezi, vagy azt találja mondani, hogy ôk nem beszélnek szépen magyarul. Mindenkinek a saját édesanyja a legszebb. A hozott bunkóság nem bunkóság. Akkor hát nincs is ilyen bunkóság? Hogyne volna. Az igazi bunkóság nem mûveltségi kérdés. Lehet akárhány diplomája valakinek, ha megígéri, hogy kiadja nekem a lakását havi hetvenért, és a hátam mögött kiadja másnak hetvenötért, és nem szól, csak amikor már a kulcsért jelentkezem, na ez a bunkóság. Ha a kiszolgáló kislány mobilon fecseg és hagyja, hogy álldogáljak a pult elôtt, sôt hallgassam végig, amint valami ruhavételt megtárgyal a barátnôjével, akár irodalmi nyelven (,,kiugrom a bôrömbôl, ha megkaphatom''), akár szaftos vulgárgrammatikával (,,megkérdeztem, föl-e próbálhatom''). Ezeket az illetô a maga felelôsségére csinálja, az ô választása, hogy így viselkedik, ezért ezt ,,választott bunkóságnak'' nevezném. Ha a pultoslány azonnal leteszi a telefont, udvariasan odafordul hozzám, felveszi a rendelést, majd azt kérdezi: ,,Itt fogyassza?'', az nem bunkóság (illetve ez a ,,hozott bunkóság'', de azt nem is szívesen hívom így).

A választott bunkóság a nyelvben is megnyilvánul, elsôsorban a pöffeszkedô nyelvhasználatban: ,,idén"" helyett ,,a jelenlegi esztendôben'', ,,szívdobogás'' helyett ,,tachikardiás roham'', ,,finn külügyminiszter'' helyett ,,a finn diplomácia vezetôje''; vagy a tegezés/magázás lekezelô, olykor hidegen kirekesztô alkalmazásában. Ezek nyelvtani értelemben lehetnek mind kifogástalan szerkezetek, avagy lehetnek vulgarizmusokkal megtûzdelve: a dolog nem ezen múlik.

Remélem, a kômûves békében és szeretetben fogyassza az ünnepi vacsorát, és hogy mi, mûveltek és újságforgatók megérccsük, mi bunkóság és mi nem.


Modern Talking