Nádasdy Ádám
A betegség-metafora
[A magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI:
Nyelvleírás és nyelvmûvelés, nyelvhasználat, stilisztika
Szeged, 2003. okt. 16-17.]
A 19. században, amikor a nyelvészet elôször vált tudománnyá, a nyelvet sokáig egyfajta élô organizmusnak, élôlénynek tekintették. Ezt a biológiai metaforát a természettudományok ihlették, különösen Linné és Darwin tanai hatottak rá. A nyelvek akkoriban dívó történeti vizsgálata, családfákba osztása biológiai mintákat követett. A nyelvnek -- az élôlényekhez hasonlóan -- életpályát tulajdonítottak, azaz születést, virágzást és hanyatlást, végsô esetben halált. Olyasféleképp látták a nyelvek életét, mint mondjuk az ôshüllôkét: azok is egy ponton kialakultak, elterjedtek, virágzottak, majd meggyengültek és letûntek a földtörténet színpadáról. Hasonlóképp látták a 19. században a nemzetek, népek életét is: azoknál is beszéltek egészséges és beteg állapotról, felfelé ívelô és lefelé hanyatló szakaszokról.
Ez a kép a nyelv vonatkozásában hamis, még akkor is, ha ilyesmit látszólag egy-egy nyelvrôl is el lehet mondani. Nézzük például a késô ókorban a kelta nyelvet. A kelta ebben az idôben szinte az egész európai kontinenst uralta, aztán pozíciója meggyengült, és mára Európa legnyugatibb peremére szorult vissza, kis túlzással helyi dialektusok szintjén vegetál. Csakhogy az ilyen példákban nem a kérdéses nyelv tartalmáról, szerkezetérôl, hanem a használóiról és a használatáról beszélünk. Hiszen miközben a kelta nyelv csillaga leáldozott, egyre kevesebben beszélték, kiszorult a fontos és történelemformáló helyzetekbôl, azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy mint nyelv szegényedett vagy romlott volna. A mai velszi, breton, vagy ír nyelv -- tahát a kelta még élô leszármazottai -- ugyanolyan, mint a többi nyelv, gazdag és hajlékony, vannak benne magán- és mássalhangzók, toldalékok és segédigék, melléknevek és határozók, hatókörök és inverziók -- csak éppen kevesen használják ôket. Lehet, hogy ki fognak halni, ám a nyelvek nem tudnak hanyatlani: amikor meghalnak, hirtelen halnak meg, egy-két generáció alatt, amikor az utolsó beszélôk is föladják a nyelvet, hiszen egy nyelvet vagy használnak, vagy nem. (A kulturálisan életben tartott holt nyelvek, mint a szanszkrit vagy a latin, érdekes ellenpéldák, de az emberek nem anyanyelvként tanulják ôket, így nyelvészetileg csak másodlagosan értékelhetôk.)
Az élôlények létének természetes velejárója a betegség, a romlás, vagy legalábbis ennek állandó, fenyegetô veszélye. Ez metaforikusan egy-egy nép életében, azaz a történelemben is igaz, mert tartalmilag meghatározható a jó és a rossz: jó egy népnek, ha szaporodik, ha gazdagszik, ha tagjai mûveltebbek és egészségesebbek; rossz egy népnek, ha megfogyatkozik, ha rabságba kerül, ha szegény, vagy ha gonosz és kártékony hitek követôjévé válik. A biológiában értelmes kérdés, hogy mi használ és mi árt egy növény, állat vagy ember egészségének, mi gyengíti, mi akadályozza funkcióinak ellátásában. Betegségrôl, tehát romlásról, rosszról ott beszélhetünk -- akár biológiai, akár társadalmi értelemben -, ahol meg tudjuk mondani, mi a jó.
A nyelv azonban önkényes, nincs önértéke, nincs tartalma, ezért nem lehet róla ilyen megállapításokat tenni. Nem mondhatjuk, hogy jobb, ha a melléknév a fônév elôtt van (magyar fehér kutya, német weisser Hund), vagy utána áll (francia chien blanc, héber kélev laván). Nem mondhatjuk, hogy jobb, ha vannak nemek, mint ha nincsenek. Nem mondhatjuk, hogy jobb, ha prepozíciók vannak, mint ha toldalékok. Nem mondhatjuk, hogy jobb, ha az asztalt Tisch-nek, mesa-nak vagy asztal-nak nevezik. Következésképpen azt se mondhatjuk, hogy ha ezek megváltoznak, netán egymásra hatnak, vagy egymáshoz konvergálnak, akkor javulnak vagy romlanak a nyelvek.
Csak akkor beszélhetnénk romlásról, betegségrôl, ha a nyelv alkalmatlanabbá válna feladatának ellátására, azaz kommunikatív potenciálja gyengülne. Ám ezt nem látjuk sehol és semmikor. A nyelv változik, de nem veszít kommunikatív képességébôl. Errôl az emberi lény igen erôs nyelvi ösztöne gondoskodik, nagyjából úgy, mint ahogy a nemi ösztön gondoskodik a szaporodásról: bármennyire is változzanak a házassági szokások, a rituálék, akár az egész ôket körülvevô vallás -- nincs olyan közösség, ahol az emberek elfelejtenének közösülni.
Az egészség-betegség metaforát a 19. századi gondolkodás óhatatlanul kiterjesztette a nyelvre is, hiszen mint láttuk, biológiai jellegû létet, életet tulajdonított neki. Úgy vélték, és komolyan kutakodtak is ezirányban, hogy a nyelvek története, sôt ,,élete'' (figyeljük a biológiai metaforát!) valamilyen irányba tart, változása értelmes, olyan minôségi fogalmakkal írható le, mint felívelés és hanyatlás, prosperálás és sorvadás, gazdagodás és szegényedés. Ám nagyjából az 1920-as évekre kiderült, hogy a nyelvtörténet ilyen jellegû erôfeszítései, vagyis hogy értelmet, irányt, minôségileg értékelhetô tendenciákat mutasson ki a nyelvek történetébôl, kudarccal végzôdtek Szép, komoly kudarc volt ez, hatalmas anyaggyûjtésen alapult, és tudományos eszközökkel jutottak el hozzá. Ezt nem ironikusan mondom: nagy dolog valamirôl kijelenteni, hogy biztosan nem úgy van. Az általunk ismert nyelvek, kb. 6,000 év távlatában, sem javulást, sem romlást nem mutatnak, semmiféle értelmes irányba nem fejlôdnek, csak változnak.
A nyelvészet érdeklôdése -- nagyjából Saussure-tôl kezdve -- más irányba fordult, ám a közgondolkodásban megmaradtak a régebbi nézetek, így a betegség-metafora is, az az elképzelés tehát, hogy a nyelv meg tud betegedni, hogy vannak erôk, tényezôk, hatások, melyek ártanak neki, meg tudják fertôzni, meg tudják rontani, s ha nem vigyázunk, ha nem lépünk idôben közbe, ezek végzetesen elhatalmasodhatnak.
A nyelv esetében a betegség-metafora azért alapvetôen téves, mert a nyelv a kommunikáció eszköze, nem pedig tárgya. Másképp kifejezve: a nyelv kód, s mint ilyen, nem kell, hogy homológ legyen a továbbított üzenettel. Nem kell, hogy hasonlítson a közleményeinkre, nem kell, hogy tükrözze ôket -- csak továbbítsa. Nem kell, hogy tükrözze a gondolkodásunkat, vagy hogy gondolkodásunk tükrözze nyelvünket. Azaz, ha egy nyelvben nincs hímnem-nônem, az nem jelenti azt, hogy beszélôi e különbségrôl ne tudnának, ne tartanák fontosnak, s közleményeikben ne tudnának erre kellôképpen utalni -- miközben nyelvük nyelvtani rendszere nem ismeri a nemeket. Ha egy nyelvben nincs névelô, az nem jelenti azt, hogy beszélôi ne tudnák a határozottságot elgondolni és egymással közölni. Ha egy nyelvben nincs régmúlt, az nem jelenti azt, hogy beszélôi ne értenék, mi történt régen és mi még régebben.
Ezt a legjobban abból látjuk, hogy ha ilyen nyelvekbôl fordítunk valamely másik nyelvre, mely rendelkezik a kérdéses nyelvtani eszközökkel, rutinszerûen pótoljuk ezeket. Magyarról-olaszra a nemeket pótoljuk, finnrôl-németre a névelôt, oroszról-angolra a régmúltat. A fordító ezeket szinte automatikusan teszi be, azaz a ,,hiányban'' szenvedô nyelvek szemmel láthatólag kommunikálni tudják, hogy férfi vagy nô, hogy egy ló vagy a ló, hogy tegnap történt vagy tegnapelôtt. A kérdéses nyelvek tehát jól kódolták, kielégítôen átvitték az üzenetet, akár voltak hozzá ugyanolyan nevû eszközeik, akár más módon tették. Levonhatjuk a tanulságot: a nyelvek mind hibátlanok, mert egyetlen céljuk és funkciójuk az üzenetek kódolása és átvitele, nem pedig az üzenetek tartalmának tükrözése, és különösen nem a világ vagy az emberi gondolkodás tükrözése. A nyelv nem tükröz semmit.
A betegség-metaforát tehát magára a nyelvre alkalmazni súlyos tévedés, míg a társadalomra, a kultúrára, a nemzet misztikus testére, megengedem, sikerrel alkalmazható. A nyelv léte, mûködése, használata persze -- különösen itt a Kárpát-medencében -- nagyon is összefonódott más kérdésekkel; de mint nyelvészek nem mondhatunk és nem taníthatunk mást, mint amit a szakmánk diktál. Ezért különsen aggasztó, ha nyelvész képzettségû ember használja a betegség-metaforát, különösen a laikusoknak szánt megnyilatkozásaiban, mert könnyen azt a látszatot kelti, hogy nézeteit a nyelvtudomány mintegy szavatolja; hogy valóban vannak a nyelvben egészséges és káros tendenciák, valóban van romlás és gyógyulás. Olyasféle hiba ez, mint ha valaki mint genetikus nyilatkozna a nemi erkölcs dolgaiban: lehet errôl véleménye, akár ostorozhatja is embertársai magatartását -- de nem genetikusi minôségében. A nyelv igen erôsen ösztönös vieslkedés, melyet bírálni, korlátozni, mások viselkedésérôl elmarasztalóan nyilatkozni erkölcsileg kényes dolog. Sokak önérzetét sértheti az ilyen beavatkozás, akik magyar anyanyelvûek lévén teljes joggal gondolják, hogy ugyanannyira birtokában vannak a nyelvnek, mint bármely nyelvtársuk.
*
Ennek a téves magatartásnak egy jellegzetes példáját fogom a továbbiakban górcsô alá venni. Nem kisebb szerzôrôl van szó, mint Bárczi Gézáról, a 20. század egyik legjelentôsebb magyar nyelvtudósáról. Az ô Nyelvmûvelésünk címû, 1974-es könyvébôl -- melyet akár szenvedélyes pamfletnek is nevezhetnék -- válogattam ki a betegség-metafora különbözô megfogalmazásait. Bárczi elég nagy ember volt ahhoz, hogy méltó bírálatban részesítsem, amikor nem állt hivatása magaslatán. Tény persze, hogy nem a nyelvmûvelés volt a szûkebb hivatása (mint ezt könyvében meg is mondja); de nagy tekintélyû nyelvész volt, s így e kis könyvben is óhatatlanul nyelvészi súlyával, tekintélyével hirdeti, amit hirdet, s ezt olvasói is pontosan tudták.
Számos fordulata utal magára az egészségügyi kontextusra, ahol kórokozók lappanganak:
,,a nyelvi levegô, amely körülvesz, nem tiszta'' (9)
A nyelvi újítások, ideértve az idegenbôl átvett elemeket, általában hullám- vagy sugárszerûen terjednek szét a nyelvközösségben, ez szociolingvisztikai tény. Ez a terjedésmód valóban hasonló a járványok terjedéséhez, de ugyanúgy a divat, a diszállattartás, és más emberi viselkedésformák terjedéséhez is. Mégsem szabadna közegészség- és járványügyi metaforát használni rájuk, hiszen a nyelvi újítások nem ártanak a nyelvnek:
,,A helytelenségek fertôznek, ránk ragadnak, nyelvhasználatunk tehát rászorul a tudatos ellenôrzésre'' (11)
Az állandóan fenyegetô veszély, a jó elemekre rátörô káros erôk képe gyakran kerül elô:
,,az úgynevezett -suk, -sük nyelv... szakadatlan terjed, s azzal fenyeget, hogy rövidesen a beszélôk többsége fog vele élni, ha ugyan máris nem a többség használja'' (14)
,,kívánatos, hogy a nyelvben szükségszerûen keletkezett újítások ne rombolják egyéb értékeit, hanem azokkal összhangba kerüljenek'' (24-5)
Ahogyan az egészségügyben idôben kell felismerni és kezelni a betegséget, különben krónikussá és kiirthatatlanná válik, úgy szól Bárczi az általa kárhoztatott nyelvi jelenségekrôl:
,,a hibáztatható jelenségek... -- legalábbis ez idô szerint -- mélyrehatóan nem módosítják nyelvünk állapotát. De vannak, megöröködhetnek, halmozódhatnak, számuk igen könnyen növekedhet, és idôvel nyelvünk épségén kiköszörülhetetlen csorba eshetik, értékes tulajdonságai mehetnek esetleg végleg veszendôbe'' (12)
Mintha Bárczi nem tudná, hogy egyfelôl minden nyelv minden tulajdonsága értékes, tehát az ,,értékes tulajdonságai'' kitétel üres, ezért értelmetlen; másfelôl amióta nyelv létezik, azóta évrôl-évre valamely tulajdonsága veszendôbe megy, hiszen minden nyelv szüntelenül változik, a változás pedig magában foglalja egyes tulajdonságok megváltozását, illetve törlôdését (Bárczi fogalmazásában ,,veszendôbe menését'').
Olykor konkrétabban is megnevezi, mit és hogyan támad meg a betegség. Bárczi elsôsorban az idegenbôl átvett elemekben látja a kórokozót. Szembeállítja ezeket a ,,magyar'' (ezen feltehetôleg azt kell érteni: a már meglévô) elemekkel. A ,,magyar'' elé gyakran odateszi a ,,jó'' jelzôt -- aminek, mint láttuk, a nyelvtudományban nincs értelme, hiszen ha van ,,jó magyar kifejezés'', miért ne volna például ,,jó bajor kölcsönszó''?
,,idegenszerûségek,... melyek... fojtogatnak egy vagy több jó magyar kifejezést, ... kiirtással fenyegetve ôket'' (53)
,,jelent-e az idegen szó értéket,... vagy káros, mert eredeti magyar szavakat öl ki'' (53)
,,A mondattanba befurakodott idegenszerûségek a legbántóbbak, ezek a nyelv rendszerét támadják meg és, nem elônyösen, átalakítják nyelvtanát'' (76)
A nyelvészeti szakirodalom, mondanom sem kell, nem tud arról, hogy volnának ,,elônyös'' és ,,nem elônyös'' nyelvtani átalakulások.
A következô idézetben az ,,idegen szemlélet'' minden további elítélô jelzô nélkül áll, mint ami önmagában kórokozó hatású. Figyeljük meg a ,,magyar ember'' és a ,,vadhajtás'' kitételeket is:
,,ha a hencegô emberre azt mondják, hogy fölvág, ez semmiesetre sem helyeselhetô, mert idegen szemlélet, magyar ember számára érthetetlen kép van benne, szükség sincs rá, sôt káros, mert a fogalom minden árnyalatára van jó magyar szavunk és ezeket fenyegeti a vadhajtás'' (52)
Az ,,egészséges'' eléggé nyíltan van szembeállítva az idegennel a következô idézetben is. Erôsen hangulatkeltô a ,,fölösleges'' és a ,,torzítja'' kitétel:
,,A nyelvi jelenségek megítélésében... fontos szempont, mennyiben felelnek meg nyelvünk szellemének, azaz egészséges hagyományainak és mennyiben tükröznek idegen észjárást vagy legalább olyan fölösleges idegen hatást, mely a nyelv arculatát szeplôsíti, esetleg külsô hangzását is torzítja'' (25)
Az orvosi jellegû beavatkozás sürgetése természetes következménye a betegség-metaforának:
,,ilyen fölmérés megmutatná a sajgó pontokat,... ahol a közbelépés a legsürgôsebb'' (87)
,,szükséges annak megállapítása, hol mi a fájó pont, mit lehet és mit kell tenni, hogy a seb bezáródjék'' (126)
Mint sok nyelvmûvelô, Bárczi észrevétlenül csúszik át a nyelv területérôl, a nyelvhasználat és stilisztika területére, ahol egyébként teljesen legitim volna ilyen erôs szubjektív állításokat tenni, hiszen a stílus valóban része a kultúrának, a viselkedésnek, az embernek; a stílusról tehetôk dícsérô és elmarasztaló kijelentések -- csak ezt egy tudósnak világossá kellene tennie, nem pedig összemosnia:
,,a probléma szó egészségtelen burjánzása már-már nyelvhelyességi kérdéssé... nôhet'' (23)
,,a henye hézagpótlók, mint ugy-e, ... hogy is hívják, ... nyelvileg nem helytelenek, de mégis bántók, sôt károsak lehetnek.'' (23)
Súlyosan téves Bárczinak az a szemlélete, hogy volna bármely anyanyelvi beszélô, aki ne tudná helyesen az anyanyelvét. Meg kell mondanom, hogy az ilyen nézet hangoztatása emberileg is elhibázott, hiszen egy szaktudósnak nincs joga embertársait ilyesmivel sakkban tartani. Az alábbi idézet emlékeztet az egészségügy ún. hospitális szemléletére: a beteg bízza ránk magát, majd mi megmondjuk, mi az egészséges és mi a beteg, azt a paciens úgysem tudja magától kitalálni:
,,elég gyakran vétünk nyelvünk értékes hagyományai, tisztasága, épsége ellen, olykor akaratlanul, legjobb tudásunk ellenére'' (11)
Az orvosi szakma hagyománya, hogy a szakmai vitákat nem szabad a betegek elé kivinni; orvos sose mondjon laikus elôtt véleményt a másik orvos döntésérôl. Hasonló felfogást látunk a következô idézetben, amikor Bárczi a nem kellôen megalapozott preskriptív szabályokat utasítja el. Valakik ugyanis kitalálták, hogy a fog segédigés jövôidô helytelen és kerülendô. Bárczi errôl -- igen helyesen -- elmondja, hogy ostobaság; majd ezt fûzi hozzá:
,,az alaptalan »szabályok« hangoztatása azért is káros lehet, mert azáltal, hogy kihívják az ellentmondást, és vitát indítanak, a laikus olvasó bizalmát megingatják, kinek higgyen?'' (9)
Bárczi tehát a nyelv ügyében a laikusok elôtt folyó vitát károsnak tartja.
S végül egy több szempontból is összefoglaló értékû idézet. Egyrészt vegyük észre a ,,mélypont, bomlás, elfajulás'' kitételek erôsen (és, mint rámutattunk, tudományos értelemben alaptalanul) hangulatkeltô voltára; másrészt kérdezzük meg: mit jelent a stílus tisztasága és szabatossága mellett a ,,magyarosság'' -- ha nem azt, amit a magyarok használnak? Ám Bárczi a laikus nyelvhasználatot fentebb megbízhatatlannak minôsítette, hiszen mi, a használók, gyakran vétünk ,,nyelvünk épsége'' (11) ellen.
,,ez a gyakran megnyilvánuló aggodalom -- hogy nyelvünket súlyos veszedelem fenyegeti, hogy stílusunk tisztasága, szabatossága, magyarossága mélypontra süllyedt, már-már a bomlás, az elfajulás jeleit mutatja -- még ha olykor erôszakosan jelentkezik is, alapjában véve rokonszenves'' (6)
Íme a klasszikus hospitális szemlélet: egyedül az orvos tudja megmondani, mi a helyes, míg a laikusok feladata az állandó aggódás és szorongás.
*
Tisztelem Bárczi Géza tudósi munkásságát, ám ezeket a gondolatait, egész könyvének üzenetét el kell utasítanom. Az emberek keveset értenek a nyelv mûködésébôl, elhiszik a betegség-metaforát, és fölöslegesen megijednek. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy a nyelvészet mindezt semmilyen formában nem tudja igazolni -- ezt viszont nagyon is meg kellene tanítani az embereknek. A nyelvész csak biológus lehet, nem orvos, hiszen a nyelv nem lehet beteg. Természetesen vannak nyelvi zavarok, melyeknek gyógyításában a nyelvész nélkülözhetetlen (afázia, dadogás, siketség, stb.), ám ezek az egyén zavarai, nem a nyelvéi. Talán a nyelvhasználat is lehet beteg (például készséggel nevezném betegnek a ,,csendôrpertu'' használatát a cigányokkal szemben) de ez meg a társadalom betegsége, metaforikusan vagy ténylegesen. Ezek gyógyításában közremûködni mindnyájunk kötelessége.
Önmagában is tanulságos egy nagy elôdünk nézeteiben rámutatni a téves elemekre. De többrôl van szó, mint szellemtörténeti érdekességrôl. A betegség-metaforát ma is sokan érvényesnek tartják. Úgy érzik, a nyelvhez -- ,,nyelvünkhöz'' -- való viszonyuk hasonló az egészségügyhöz: legyen egy állam bármilyen liberális, tüdôszûrésre kényszer árán is elôállíthatóak legyenek a polgárok, mert elharapózhat a romlás. A nyelvben azonban nincs ilyen mûködési zavar, a nyelvészetnek nincsenek is ésszerû kritériumai arra, hogy ilyeneket találjon. A biológiai-közegészségügyi hasonlatrendszer alapvetôen téves. Ha mint tudósok, tudománynépszerûsítôk nem hangoztatjuk, hogy a betegség-metafora értelmetlen, mert a nyelvnek nincsenek betegségei, nem tud fertôzôdni és károsodni, csak változni, és változásait tudományos alapon nem lehet jónak vagy rossznak minôsíteni; ha nem mutatunk rá minden fórumon, hogy a nyelvészet nem ismeri a ,,nyelvromlás'' fogalmát -- akkor nem szakemberek vagyunk, hanem sarlatánok.
Bárczi Géza (1974) Nyelvmûvelésünk. Gondolat, Bp.