Salamon János lenyûgözõ magabiztossággal reagált a bírálatokra, amelyek a nyelvromlásról szóló vízióját érték („Pofátlan víziók”, Magyar Narancs, 2007. november 8.). Bár talán jobb lenne szó nélkül hagyni Salamon újabb írását, nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak. Ígérem, rövid leszek.
1. Salamon a szememre hányja, hogy pontatlanul rekonstruálom a vízióját: az ember lényegéhez szerinte nem az tartozik hozzá, hogy „megragadja” és „imitálja” a gondolkodástól független világ formális struktúráját, hanem az, hogy „imitálja” a világ formális struktúráját „megragadó” gondolatot. Ám legyen, fogadjuk el, hogy figyelmetlenségbõl vagy szánt szándékkal (vagy azért, mert „a kor engedelmes gyermekeként” képtelen vagyok „vizuálisan befogadni” és „intellektuálisan feldolgozni” a „gondolat” szót) hibásan értelmeztem Salamon kristálytisztán megfogalmazott, mindvégig jól követhetõ gondolatmenetét. A szerzõ szerint tehát azért van nyelvromlás, mert nyelvünk segítségével egyre kevésbé tudjuk helyesen imitálni a nyelven túli rendet megragadó gondolatot. (Már amennyire egyáltalán imitálni tudunk ezeket a gondolatokat: az új cikkbõl azt is megtudjuk, hogy némelyik gondolat „nyelvvel nem fejezhetõ ki közvetlenül”.)
Ez a fogalmi pontosítás azonban nem érinti a vízióval szemben megfogalmazott ellenvetéseket, kételyeket. Mit jelent, hogy „imitáljuk” a világ rendjét megragadó objektív gondolatot? (Mellesleg: mi is az a világ „rendje”?) Mi biztosítja, hogy mindnyájan pontosan ugyanazokat az objektív gondolatokat ragadjuk meg, ha jól odafigyelünk? Amennyiben a világ rendjérõl csak víziója lehet a filozófusnak, akkor Salamon szerint mi a teendõ, ha két filozófus teszem azt két különbözõ vízióval áll elõ a világ általa érzékelt rendjével kapcsolatban? Hallgassunk a szívünkre, használjuk a harmadik szemünket vagy a filozófiai radarunkat, és akkor majd jól kiválaszthatjuk a két különbözõ, érvekkel elvileg alátámaszthatatlan vízió közül a helyeset?
Továbbá: ha a nyelv abban az értelemben romlik, hogy segítségével egyre kevésbé tudjuk imitálni a nyelven túli rendet megragadó gondolatot, akkor vajon milyen képességekkel kell rendelkeznie annak, aki szeretné felmérni és megállítani a nyelv romlását? Ki az, aki képes minden természetes nyelvi mondatot aszerint értékelni, hogy az helyesen imitálja-e a nyelven túli rendet megragadó gondolatot? Ha már itt tartunk: vajon miért is imitálja kevésbé sikeresen a nyelven túli rendet megragadó gondolatot az azt gondolom, mint az úgy gondolom? És ugyan mi lehet az oka annak, hogy manapság sokkal kevésbé tudjuk sikeresen imitálni a nyelven túli rendet megragadó gondolatot, mint korábban? (Azt már meg se merem kérdezni, hogy milyen bizonyítékunk van a romlás tényére.)
Salamon tehát egyik központi tézisét sem támasztja alá. Nem tudjuk meg, miért imitálja kevésbé sikeresen a romlástól sújtott nyelv a világ objektív rendjét megragadó gondolatot, így azt sem tudjuk meg, miért lenne érdemes a Salamon által javasolt módon leírnunk a „nyelvromlás” jelenségét. Nem tudjuk meg, miért van egyértelmû összefüggés „nyelvromlás” és „életfaromlás” között. (Aki suksüköl, az kedveli az újnyilasokat és tetszik neki a Nemzeti Színház — alátámasztotta ezt Salamon bármiféle bizonyítékkal?)
2. Salamon szerint kiforgatom a szavait, amikor nagy filozófiatörténeti vízióját bírálom. Hiszen õ nem azt állította, hogy Wittgenstein, a hétköznapi nyelv filozófusai és a strukturalista nyelvészek (incl. Saussure) szerint nem létezik nyelven túli valóság, hanem azt, hogy ezek a gondolkodók és szakemberek „a nyelven túli, azon kívüli gondolat lehetõségét tagadták”.
Rendben van. Idézek pár rövid mondatot Salamon elsõ két írásából, és arra kérem a kedves olvasót, döntse el, hogy félreértettem-e a leírt szöveget. „Az adott világtól azonnal és véglegesen csak úgy szabadulhatunk meg”, írja Salamon elsõ cikkének nagy filozófiatörténeti áttekintõ részében a hétköznapi nyelv filozófusai kapcsán, „hogy mi magunk adjuk, mi kreáljuk. [...] Ebben az új, nyelv által kreált világban a nyelvromlás természetesen elképzelhetetlen.” Majd késõbb: „Ebben az új, nyelv által kreált világban Wittgenstein kifejezésével élve »nyelvjátékok«-at játszunk.” Vagy két félmondat a második cikkbõl: „Ha elhisszük Saussure-nek és követõinek, hogy nincs egy nyelven túli, kívüli gondolat által felfogott, nyelven kívüli rend, akkor persze marad a Nádasdy által propagált relativizmus és pragmatizmus”; „[a kultúrember] nem veszi túl komolyan a köznyelvi filozófia, a strukturalista nyelvészet és az »értékmentes«, leíró nyelvtudomány közös kreatív ötletét, hogy a világot (rendjét, struktúráját) mi, nyelvhasználók kreáljuk.” Úgy tûnik tehát, hogy Salamon nyelvhasználatában a „nyelv által kreált világ” valójában „nyelv által kreált gondolat”-ot jelent; a „világ rendje” meg „a világ rendjét megragadó gondolat”-ot jelent. És erre a harmadik cikk szerint minden olvasónak rá kellett volna jönnie a szövegek kontextusa alapján.
3. Salamon viszont-viszontválaszában se szeri, se száma a csúsztatásoknak. Mivel azt ígértem, hogy rövid leszek, ezeket nem veszem számba, csupán a két kedvenc példámat szeretném megmutatni.
Salamon szerint én nem csupán neki mondok ellent, hanem Nádasdynak is, amikor azt állítom, hogy „Saussure nem választja el egymástól a langue-ot és a parole-t”. Salamon azonban csupán a mondat elsõ felét idézi; a teljes mondat így hangzott: „Saussure nem választja el egymástól a langue-ot és a parole-t: explicite azt állítja, hogy semmi olyan nincs a langue-ban, ami ne a parole-ból származna, és semmi nincs a parole-ban, aminek ne lenne meg az alapja a langue-ban.” És a szöveg így folytatódik: „Ennek következtében egyetlen saussure-iánus nyelvész sem gondolja, hogy a parole puszta kísérõjelenség vagy epifenomén volna.” Tehát nem azt állítom, hogy Saussure-nél nem található meg az a fogalmi megkülönböztetés, amelyet az õ nevéhez szokás kapcsolni, hanem azt, hogy a két fogalom kapcsolata más, mint ahogy azt Salamon két írása sugallja. Ha visszafogottan szeretnék fogalmazni, azt kell mondanom, vitapartnerem eljárása nem volt teljesen korrekt.
Salamon zokon veszi, hogy megemlítettem: rosszul idézi a híres Quine–Duhem-féle aluldeterminációs tézist. Hiszen tudja õ, mit mond a tézis (ezt illusztrálandó meglehetõsen pontatlanul gyorsan össze is foglalja), ám elmondása szerint õ pontosan a híres tézis „ellenkezõjét” akarta állítani. Teljesen világos: híres tézisek csak általunk képviselt „megfordított változatát” a „megingathatatlan igazságnak tûnik” formulával szokás bevezetni, ahogy azt Salamon is teszi.
4. Salamon János harmadik írása alapján egyre jobban értjük a víziót, és egyre világosabb, hogy valóban csupán vízióval van dolgunk, amelyet vagy elfogadunk, vagy elvetünk, ám racionális meggyõzésnek vagy neadjisten érvelésnek helye nincs. És kik töltik be a vízióban a rosszak szerepét? Most már ez is világos: a relativisták, a pragmatisták, a naturalisták, a nominalisták — pontosabban szólva a gondolkodásunkat meghatározó naturalista, nominalista elõfeltevések, és a velük járó relativizmus és pragmatizmus. Tényleg õk mind? Ugyan mi köze van a nominalizmusnak a relativizmushoz, a naturalizmusnak a pragmatizmushoz (stb.)? Talán csak annyi, hogy Salamon nem nagyon kedveli õket? Ez azért még egy vízióhoz is kicsit kevés, nem? Bár a bátorság megvan hozzá: Salamon „szóvirágok nélkül szólva” kijelenti, hogy aki nem hajlandó vízióknak átadni magát, az „nem kívánja a kultúra vagy az etika kérdéseit feszegetni”, azaz „elvi alapon nem hajlandó ember lenni”.
Aki tehát nem ért egyet Salamon víziójával, esetleg azért, mert hiányolja a víziót alátámasztó bizonyítékokat és érveket, vagy egyszerûen csak azért, mert nem kedveli a víziókat (noha elõszeretettel feszegeti a kultúra vagy az etika kérdéseit), az „a kor engedelmes gyermeke”, akibõl csupán a korszellem beszél, illetve olyan valaki, aki „elvi alapon nem hajlandó ember lenni”. Salamon víziójával kapcsolatban nem lehetnek kételyeink és ellenvetéseink; mindez viszont csalhatatlan jele annak, hogy hiába tûnik úgy, mintha filozófiai kérdésekrõl folyna a vita, az egésznek szerencsére nincs semmi köze a filozófiához.